6.rész~ Akkor, mi most...

Álom, vagy valóság? A bál óta ez az egy kérdés jár a fejemben, és még mindig nem találtam rá semmilyen választ. Sokszor éreztem azt, hogy csak egy álom volt, hisz minden tökéletesen alakult: királyi pár lettünk, táncoltunk, megcsókolt és azóta is folyamatosan beszélünk. Viszont a valóság része még nem teljesen tudatosult bennem: még mindig érzem puha és édes ajkait, lágy ölelését, parfümjének erős illatát, szívének dobbanásait, levegővételeit, de képtelen vagyok elhinni. És még is miért? Mert nem kapok válaszokat. Akkor mi most együtt vagyunk, vagy sem? Szakított a Kurvával, vagy sem? Csak játszik velem, vagy sem? Jelentett neki a csók bármit, vagy sem? És akkor most szerethetem-e korlátlanul, vagy sem? Annyiszor megakartam már tőle kérdezni ezeket, de nem mertem. Nincs merszem ahhoz, hogy ilyen bátor legyek a plátói szerelmem előtt. Sok mindent bevállalok, de ezt nem. Várok. Eddig is azt tettem: vártam és imádtam.

„BabyChae, játszani akarok.” –kapok egy üzenetet.

„Mit akarsz játszani?” –pötyögöm be a választ.

„Az a neve, hogy ’ki az, aki’. Mit szólsz hozzá?”

„Menjen.”

„Jó. Nos, ki az, aki helyes, okos, sármos, elbűvölő és a világ legnagyobb gecije azért, mert összetörte egy lány szívét a lehető legaljasabb módon, viszont felvilágosult, mert megtalálta az igazit?”

„Mi van?”

„Inkább élőben szeretném ezt befejezni. Fél óra múlva a Kittens’ Café előtt”

Nem tudtam mire vélni ezt az üzenetét, ezért mai célomnak azt tűztem ki, hogy azt kiderítsem. Plusz lány vagyok, és ha egy isten azt mondja, hogy fél órán belül találkozni szeretne velem, akkor bezony találkozni is fogok vele. Kinyitottam fehér gardróbom ajtaját – ebben vannak a csinosabb ruháim- és extra gyorsan, majdhogynem pánikszerűen keresni kezdtem azt a ruhát, ami illendő ahhoz, hogy felvegyem. Miután tökéletesen kialakítottam a csatateret szobámban, megtaláltam azt, ami jó lesz. Egy halvány rózsaszín csőnadrág, ugyanilyen színű zakóval, egy fekete felsővel, aminek teteje csipkés, deréktól pedig kicsit bővül. Mindezt egy fekete magas sarkúval bolondítottam meg. 

Hajamat újra átfésültem, felvittem egy kevés szemhéjtust, majd egyik oldaltáskámat megragadva rohantam le a lépcsőn. Amint leértem elkiabáltam magam, miszerint ne keressenek egy darabig, mert találkozóm van. Az utcán a lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, már persze amennyire a cipőm azt engedte. Egy hölgynek sosem szabad késésben lennie, vagy rohannia. Pláne nem egy fiú miatt. Viszont vannak helyzetek, mikor minden hölgy eldobja ezt az oldalát, és az íratlan szabályokat megszegve lohol a megbeszélt helyszínre. Mert bizony vannak emberek, akik miatt megéri felborítani az elveinket, új oldalakat kreálni magunknak, és máshogy csinálni dolgokat.

- Régóta vársz már? – kérdeztem tőle, ahogy odaértem a kávézó elé. Térdemre hajolva próbáltam egy kicsit kifújni magam.

- Most tényleg azért futottál, hogy nekem ne kelljen annyit várnom? –kérdezte mosolyogva.

- Dehogyis. Én sose futok egy fiú miatt sem, ahogy busz miatt sem. Mindig jön a következő. – füllentettem neki a jól betanult szövegemet,

- Ne hazudj, láttam, ahogy fellökted azt a kukát. – emlékeztető magamnak: nem számít, mennyire vagyok kesésben, mindig az út közepén kell, hogy fussak, más különben neki megyek mindennek és mindenkinek és ezáltal –ismételten- lejáratom magam azelőtt a bizonyos nagy Ő előtt. – De gyere, elismerésem jeléül meghívlak egy kávéra.

- Oh, ugyan. Igazán nem szükséges.

- Dehogynem. Azokban az izékban nem lehetett könnyű futni. –mutatott lábamra.

- A rutin meg az évek. – vontam meg vállam. Végül egyszerre léptünk be a kávézóba, ahol egyből elöntött a friss kávé és tea, valamint az édes sütemények illata, mindezt megfűszerezte az üzletben elhelyezett levendula illatosítók hatása. Nagyot szippantva követtem a fiút egészen a pultig, ahol a fehércsokis forrócsoki és az epres shake között vacilláltam.

- A hölgynek mit adhatok? –kérdezte kacéran a pultos fiú, mire Jaehyo felhorkant.

- Egy fehércsokis forrócsokit. – válaszoltam mosolyogva.

- Értettem, Hölgyem. Egybe lesz, vagy külön?

- Külön.

- Egybe. – nem szeretem, mikor költ rám valaki. Igazából nem tudom elmagyarázni, hogy miért, csak szimplán kellemetlenül érzem magam tőle. Inkább fizessünk külön, vagy fizetek én, csak ne fizessen valaki helyettem. Éppen ezért akármennyire is próbáltam szemmel meggyőzni a fiút, hogy kifizetem magamnak, arrébb lökött, a feltűnően jól kinéző sütikhez, és fizetett. Pár perc múlva felém nyújtotta rendelésem. – Parancsolj, Szívem. – nyomta meg az utolsó szót, ami önmagában is eléggé furcsán hangzik, pláne akkor, ha még nyomatékosítja is.

- Köszi. – mosolyogtam rá, majd megindultam afelé az asztal felé, amit kinéztem magunknak. A kis asztal egyik felére ültem én, ő pedig a másikra. Nagyon-nagyon sokáig hallgattunk, semmit sem csinálva. Utálom a csöndet. Nekem, aki mindig beszél, azt mutatja, hogy nincs közös téma és unalmas vagyok. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy esetleg nyűg lennék a fiú számára, így a falon lévő mintát néztem, amire híres írók és költők nevei voltak festve. Hmm, nézzük csak, kiket ismerek? Charles Dickens, J.R.R Tolkien, Shakespeare, Conan Doyle, Arthur Rimbaud és…

- Chaewon.

- Agatha Cristie! – meglepettségemben nem tudtam mást kimondani, mint a következő nevet a falról. Egész eddig csöndben volt, most meg hozzám szólt. – Igen, Jaehyo?

- Ízlik? –mutatott félig üres poharamra.

- Igen, nagyon finom. Imádom a fehércsokit, csak az baj, hogy nagyon cukros és ezért sokkal jobban hizlal, mint a normális csokik. De tényleg! Annyi cukor van benne, hogy szerintem nem is létezik belőle diabetikus formában, pedig már nagyon sok üzletet végigjártam, hátha találok, de semmi.

- Te ugye még a semmiről is képes lennél órákat beszélni? – mosolygott rám édesen.

- Szerintem igen. Pláne akkor, mikor ideges vagyok, vagy a közelben vagy. Mármint, izé… ezt ne úgy értsd, ahogy mondtam, mert én se úgy értettem, vagyis, teljesen máshogy, de mégis hasonlóan, na jó, igazából már azt se tudom, hogy miről beszélek.

- Majd én segítek. Mit gondolsz arról a fiúról? –mutatott a pultosra, aki éppen felvette valakinek a rendelését. Eddig nem is tudtam normálisan megfigyelni a srácot, de most, hogy lehetőségem nyílt rá, tetszik, amit látok. Széles váll, férfias arc, izmos kar, rövid, barna haj, fekete szemek, „úszó-testalkat” és egy angyali mosoly.

- Nem egy rossz példány, el kell ismerni. De miért?

- Mert mostantól, ha csak egyszer mondasz ilyet, megverem azt, akire mondtad. Még akkor is, ha utána én kerülök a kórházba. Mostantól nem nézhetsz egyetlen hímnemű lényre sem, még a cuki kiskutyákra sem! Ha rájuk nézel, ők azt flörtölésnek veszik, hozzád mennek, beszélgetni kezdenek veled, és ismételten szét kell tépnem őket. Jonghyunnal és Minkivel korlátlanul lehetsz, akkor, amikor akarsz, de Minwoo más téma. Nem tetszik, ahogy néha néz rád. Vele szerintem lesznek vitáink, de ha nem adsz okot a gyanúsításra, akkor minden rendben van. Viszont! Jó lenne, ha elkerülnénk a féltékenykedéseket. Te szép lány vagy, én helyes fiú. Te vonzod az olyan fiúkat, mint én, én pedig vonzom az olyan lányokat, mint te. Örülnék, ha nem lenne konfliktusunk olyan miatt, hogy valakivel esetlegesen kedvesebb vagyok, mint a többivel. Ilyen esetben azt is elnézem, ha te is kedvesebb vagy valakivel. Plusz, most igazából fel kéne sorolnom azokat a dolgokat, amiket előtted mindenkinek, de… de valahogy nem megy. Valamiért nem tudok olyan faszfej lenni veled, mint a többivel. Ez szerinted miért van így? Na de mindegy is, térjünk át arra, hogy…

- Jaehyo, állj meg egy pillanatra. Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Milyen féltékenység, meg lányok, meg szabályok, meg miért kéne óvatosnak lennem Minwoo-val? –állítottam meg, mielőtt belekezdhetett volna a következő környi szófosásába. Általában leesnek a dolgok egyből, de ez most valahogy nem. A fiú arcmimikájából, gesztusaiból, testtartásából próbálok kiolvasni valamit, ám minden ugyanolyan, mint amilyen szokott lenni. Egy valamit kivéve: a szemei most valamiért másképpen csillognak és néznek rám, mint azelőtt.

- Nekem azt mondták, hogy okos vagy, de ezt tényleg nem érted?

- Nem igazán. – ráztam meg a fejem. Elgondolkodott egy kis ideig, majd egy másodperc alatt hajolt át az asztalon, fogta meg lágyan államat és egy kisebb csókot lehelt ajkaimra. Tette pontosan úgy hatott rám, mint egy hónapja a bálon: részeggé tett, az ájulás szélére kerültem, a fejemben gondolatok tömkelege cikázott össze-vissza, viszont még sem tudtam egyetlen egy dologra sem gondolni, vagy koncentrálni.

- Mától a barátnőm vagy. – suttogta fülemben. Képtelen voltam ránézni a csók és a kijelentés után, így arcomat tenyerembe temettem és azon gondolkoztam, hogy mit mondjak, csináljak, vagy csak egyszerűen azon, hogy most vegyek-e levegőt, vagy sem. Végül megannyi világ vége-elmélet, számtani elmélet és menekülési terv után csak egy kérdés jutott eszembe.

- És mi van a Kurvával?

- Egy hete szakítottunk. Meguntam az állandó nyávogását, azt, ahogy folyton rám akaszkodik, azt, ahogy beszél, ahogy jár, ahogy gesztikulál, mindent. Meguntam azt a lányt. És ha valamit megunok, akkor az idegesítő és fölösleges lesz. És ha valami idegesítő és felesleges, akkor attól meg kell szabadulni.

- Ha most megkérdezném, hogy ’de ugye engem nem fogsz megunni?’ biztos vagyok abban, hogy az lenne a válaszod: ’téged sosem tudnálak megunni!’. Éppen ezért nem is kérdezek semmi ilyet. Inkább csak megkérnélek arra, hogy amíg nem jön el ez a pillanat legyünk boldogok és élvezzünk ki minden egyes pillanatot a kapcsolatunkból. – nincs rosszabb dolog, mint mikor valaminek a kezdetekor a végkifejletéről esik szó. Ilyenkor nem kéne erre gondolni, de azok után, amit a SoAh-val való szakításáról mondott, önkéntelenül is, de muszáj volt kimondanom a gondolataimat. A szívem majd’ megszakad, ha belegondolok abba, hogy akár egy hónap után azt mondhatja, hogy vége, de… de mégis boldogság önt el, mert tudom, hogy akkor az lenne életem legszebb egy hónapja.

- Valóban nem tudok semmit garantálni, és ezért a sablonos szöveget nem is mondom el, úgy hogy köszönöm, hogy ettől megkíméltél. Ezért cserébe elárulok neked valamit, ami, ha nem is nagyon, legalább egy kicsit megnyugtathat. Eddig a „barátnőimmel” csak találomra, megfontoltság nélkül, poénból jöttem össze. Nem tudtam róluk semmit: nem tudtam mit szeretnek, mit nem. Nem tudtam semmi a családjáról, a barátaik egyenesen gyűlöltek. Ahogy én is gyűlöltem nagyjából minden percet, amit velük töltöttem, a szex kivételével. Viszont most nem véletlenszerűen választottam dugó-társat. Alapos megfontolás következtében hoztam meg a döntést. És éppen ezért nem vagy nevezhető dugó-társnak, hanem barátnőnek. Ezt a dolgot tartsd a fejedben, jó?

- Megbeszéltük. – fogtam meg a felém kinyújtott kezét.

Az életben eddig nagyon sok minden nyugtatott le: Anya, Apa, Mama, Papa, a barátaim, egy-egy zene, kép, gondolat, tett, vagy egy séta. Megannyi bíztató és lelkesítő beszédet hallottam már számtalan ember szájából, amiktől a feszültség egy kis darabkája elszállt a lelkemből. Sok technikát kipróbáltam már arra, hogy eltereljem a gondolataimat, hogy ne figyeljek a dolgokra, de eddig szinte mindegyik hiábavalónak minősült. És most mi történt? A percekkel ezelőtti „egy hónap és elhagy” érzésem egy pillanat alatt elszállt belőlem, a helyére pedig nyugodtság és az a bizonyos „különleges vagyok” érzés került. Ismét rengeteg ember mondta el nekem, ezt a különleges-dolgot, megannyi formában, viszont én egyiküknek sem hittem. Tisztában voltam és vagyok az adottságaimmal: egész szép az arcom, jó az alakom, kitűnő vagyok, és mindig feltalálom magam. Mindig, mindenki irigyelt ezek miatt a dolgok miatt, de én sosem tartottam magam irigylésre méltónak. Miért? Mert még csak különlegesnek sem éreztem magam. Hogy lehetne valaki az, amikor nincsenek álmai az életben? Persze, sokszor vagyok tudatos és határozott, de nagyon sokszor megtörök, ami miatt elvesztem a reményt a jövőmet illetően. Éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd őszintén mosolyoghatok magamra a tükörben és ismerhetem el ezt a bizonyos különlegességet. Eddig mindenki más nyíltan kimondta ezt, nem írták körbe, hogy magamtól jöjjek rá. Viszont Jaehyo pont ezt tette: utalt a dolgokra, körbe írta és ezzel együtt nyomatékosította is bennem a dolgokat. Ismét egy olyan pillanat jött el az életemben, amire azt mondhatom: ha most halnék meg, boldog lenne az utolsó pillanatom.

Egy szemét vagyok, nem vitás

Eldobsz, vagy magadnál tartasz?

Eddig játszottam,

Most viszont összezavarodtam.

Ez lenne a szerelem,

Vagy csak képzeletem szüleménye?

Durva leszek, összetöröm majd meleg szíved,

De még se akarom látni zokogó szemed.

Más lennél, vagy ez csak a látszat?

Válaszolj, mond meg az igazat:
Ha megtudod titkom, mely lesújtó lesz s fájdalmas,

Tekinteted akkor is rám kedvesen tapad majd?

5. rész~ A bál

Három hosszú éve várok erre a pillanatra. Szinte mindennap erről álmodoztam: a legszebb ruhámat felvéve készülök a sulis bálra, majd egyszer csak megszólal a csengő, majd, mint egy hercegnő, úgy vonulok le a lépcsőn, aminek az alján ott vár Jaehyo és mikor meglát még a lélegzete is eláll. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez a várva várt pillanat ma befog következni. Hajamat begöndörítettük, így most kisebb-nagyobb loknik omlanak a vállamra. Szememre enyhe fekete füstös sminket vittem fel, számra pedig világosabb rózsaszín rúzst. Ruhámba pedig úgy ahogy van, szerelmes lettem. Anyával egy egész napot töltöttünk a városban, mire megtaláltuk az igazit, de megérte a fáradtságot. Felső részét teljesen fekete csipke alkotja, szoknya része alapvetően fehér, de van fölötte egy arany tüll réteg, ami sokkal szebbé teszi. A felső alá –mivel eléggé átlátszó- egy fekete toppot vettem, míg derekamra raktam egy rózsás övet. Cipőnek egy szintén fekete magas sarkút választottam. Ha mondhatok ilyet, elégedett vagyok azzal, ahogy kinéztem. 

Időhúzásként beparfümöztem magam és jó szokásomhoz híven csináltam egy-két, na jó, igazából rengeteg selfie-t. Ezeket mind elküldtem Minanak és Lisanak, akik válaszul elküldték a sajátjaikat is. Mina nem hazudtolta meg önmagát. Egy gyönyörű türkizkék ruha volt a birtokában: szív alakú mellrésze és csípőjénél bővülő szoknyarésze volt a ruhának. Anyagának selymet tippelek. Lisa a szokásos egyszerűségénél maradt: egy rózsaszín pántos ruha lett a választása, amit megspékelt a hajába tett apró tiara. Annyira gyönyörű mind a két lány.

Merengésemet a csengő zavarta meg, majd heves köszönések és bemutatkozások hada lepte el házunkat. Hát tényleg itt van, nem hagyott cserben. Minden erőmet összeszedve léptem ki szobámból majd mentem le a lépcsőn, aminek a közepén elakadt a lélegzetem. Jaehyo lényegében nem viselt semmi különlegeset, szimplán egy bársony öltönyt alatta fehér inggel és fekete csokornyakkendővel, de engem még így is teljesen lenyűgözött. Képtelen voltam parancsolni magamnak, hogy lehetőleg ne vigyorogjak úgy, mint egy idióta, de nem sikerült. Látva azt, hogy ő is ugyanúgy néz rám, mint én rá, végleg elvette minden józanságomat. A puszta létezése részeggé tesz, minek nekem alkohol?

- Szia. –köszöntem.

- Szia. –köszönt, majd fülemhez hajolt és halkan belesuttogta, hogy „gyönyörű vagy”, bennem pedig eldőlt, hogy ez az este lesz életem legszebb napja.

- Gyerekek, pózoljatok, csinálok rólatok képeket. – Anya utasításait követve álltunk a nappaliban lévő tűzhely elé és pózoltunk. Pontosabban átöleltük egymást. Ahn Jaehyo átölelt engem, Gong Chaewont. Hát én mindjárt sírok. Mikor már úgy tűnt, hogy Anya kiélte fotós szenvedélyét és már átlépett volna a „az én egyetlen kislányom bálba megy a szerelmével, bőgjünk” szakaszba, partnerem –jaj de jó kimondani ezt- mögém lépett és hátulról átölelt. Természetesen így is születtek képek, és holnap az első dolgom az lesz, hogy előhívatom őket. – Most már mehettek.

- Még nem. Én selfie nélkül ki nem teszem a lábamat a házból. – mondtam, majd elővettem a telefonom elindítottam a kamera alkalmazást és átváltottam előlapira. – Na, a szabályok nálam: tök mindegy, hogy egy kép milyenre sikerül, nem töröljük. Oh, és a minimum az öt vicces kép.

- Mindjárt indulunk a bálba, but first… let us take a selfie. – Jaehyo mosolyogva lépett mellém és vágott hülyébbnél hülyébb fejeket velem együtt. Mikor átnéztük őket jöttem csak rá, hogy az a nagyon helyes arca milyen könnyen eltorzítható egy nagyon furcsává és már majdnem rondává. Bár, nekem még így is tökéletes, de ez most részletkérdés.

A taxiba szállva megmondtuk a sofőrnek, hogy hova is vigyen minket, majd egy negyed órás út után megérkeztünk a sulinkhoz, ahova már szállingóztak a párok és már javában szólt a zene. Egy jó bulihoz hasonlóan ez is a tornateremben volt. A bordásfalakat lufikkal és táblákkal fedték le, a plafonról szintén lufik lógtak, egy nagy diszkó gömbbel a közepén. A terem négy sarkába kajás és italos asztalokat tettek, ahonnan a diákok előszeretettel lopkodták az oda kitett rágcsákat. Ezenkívül piros, sárga, kék és zöld fények világították be a helyiséget, amely tökéletes hangulatot adott a tánchoz.

- Chaewon! – Mina hangját hallva kezdtem el keresni barátaimat, akik az egyik asztalnál telepedtek le. Csodálkozok rajta, hogy mindig lecsapnak az ingyen kajára? Nem.

- Oda akarsz jönni? –kérdeztem Jaehyotól.

- Miért kérdezed? –kérdezett vissza meglepetten.

- Hát, tudod… ha nem akarnál velük lenni, akkor akár táncolhatnánk is, vagy azt csinálhatnánk, amit te szeretnél. Végül is nem csak azért vagyunk itt, hogy én jól érezzem magam, hanem azért is, hogy te is.

- Ha tudom, hogy ilyen vagy, akkor előbb is elhívtalak volna. De menjünk, kezdem bírni őket. – ugye jól hallottam azt, amit az előbb mondott? Elhívott volna, ha tudja, hogy milyen vagyok? Akkor ez azt jelenti, hogy volt egy véleménye rólam? Ismét az a pillanat jött el, mikor nem érdekel, hogy lehetséges, hogy egy utolsó bunkónak tartott, de legalább tudott a létezésemről. Egyre jobb a mai nap.

Barátaimhoz érve megöleltem mindegyikőjüket –na, nem mintha nem rég találkoztunk volna- majd neki álltunk a szokásos fényképezkedésünknek. MinKi elővette fényképezőjét, minden párt beállított és csinált róluk vagy ezer képet. Minwoo egyébként egy nagyon kedves lánnyal jött a másik osztályból. YeonDoo a másik osztály legjobb tanulója, kedves, vicces és még szép is. Nem értem hogyan és miért mondott igent annak az idiótának. Bár el kell ismerni, hogy jól néznek ki együtt.

- És akkor most csak a lányok! –kiáltotta el magát Mina és a négy lány összeállt jó pár közös kép erejéig.

- Huh, de durva. Elmondhatom, hogy van a suli királynőjével közös képem. – YeonDoo lenyűgözve nézett rám.

- Jaj, ne viccelj már. Azért annyira nem vagyok nagyszerű, csak egy kicsit. De most mosolyogj! –mondtam, majd szorosan átöleltem a lányt és nagy mosollyal néztem a kamerába egészen addig, amíg MinKi nem vakuzott a szemünkbe.

- És akkor most csak a fiúk! – üvöltötte túl a zenét Jonghyun, majd a hárman bepózoltak, de aztán észrevették, hogy valami nincs rendben. – Hát te miért nem vagy itt?

- Miért lennék? Nem tartozok a baráti körötökbe. – Jaehyo különállva majszolt egy sütit. Most volt az első olyan alkalom, hogy úgy igazán magányosnak és elveszettnek tűnt. A közös képeknél ott volt, hisz ott voltam én is, de a fiúk képe más. Az a barátok képe, és… Jaehyonak nincsenek barátai.

- Ez hülye. Gyere már ide, és ne hülyéskedj. –rántotta őt körükbe Minwoo, majd a legidiótább fejeket felvéve csináltam róluk képeket. Mindig is imádtam a fiúkról képet csinálni, hisz tele voltak energiával ezért mindig vicces képek születtek, de most, hogy maguk közé fogadták az elveszett fiút úgy tűnt, hogy a társaságunk teljes.

- Tanár úr, legyen már olyan drága, hogy lekapja a suli keménymagját. – hívta hozzánk osztályfőnökünket Jonghyun.

- Ugye fölöslegesen várom azt a napot, amikor beléd szorul a tisztelet? –kérdezte nevetve MinHo tanár úr.

- Figyeljen, Uram, bennem csak a szar szorul meg, nem a tisztelet. – kijelentésére mindenki, aki hallotta esze-veszett nevetésbe kezdett. Ezért is imádom ezt a fiút: hatalmas poénjai vannak, amit mindenki imád.

- Jaj fiam, inkább fogd meg a csajod és mosolyogj.

- A barátnője vagyok Tanár úr, nem a csaja. – mondta dorgálón Mina, mire tanárunk még jobban nevetni kezdett, de végül is egy egész jó képet sikerült csinálnia rólunk.

Ezután szokásainkat megtartva az asztalnál ettünk és beszélgettünk és még csak meg se fordult a fejünkben, hogy esetleg táncolni is kéne egy bálon. Minek? Felesleges. Így legalább egyediek voltunk. Sajnos vannak emberek, akik táncolni jöttek el –normális az ilyen?- így a Kurva egyszer csak ellopta tőlünk Jaehyot és egészen az évfolyam táncig vissza se adta, szegényemnek addig muszáj volt vele tekeregnie vagy rángatóznia, vagy valami ilyesmi, mert, hogy az nem tánc volt az is biztos.

Az egyes évfolyamok hamar letudták a táncot, ahogy mi is. Senki nem vette komolyan, ahogy mi se. Minek? Senkit nem érdekel, unalmas és ráadásul olyan zenére megy, amit senki nem szeret. Az egyetlen jó dolog ezután a bálkirály és bálkirálynő kihirdetése. Őszintén remélem, hogy idén Mina kapja meg helyettem a koronát, viszont Jonghyun igazán megtarthatná, úgy lenne csak igazán jó.

- Kire szavaztál? – kérdezte suttogva Lisa.

- A két árulóra. És te?

- Én rátok. –mondta elpirulva.

- Ránk? Mármint?

- Hát, rád és Jaehyora. Az lenne az igazságos, ha a két uralkodó végre együtt lehetne.

- Jaaaj, de cuki vagy, köszönöm. –öleltem meg- Viszont most először nem lennék csalódott, ha nem én kapnám meg a címet, hanem valaki más.

- Még is miért?

- Lisa, a mai nappal valóra vált az álmom. Jaehyoval jöttem el a bálba. Ez már félsiker. De ha ennél több nem is lesz köztünk, én annak már örülni fogok. Sőt, valószínűleg örök életemben emlékezni fogok erre az estére.

- És akkor most ki szeretnénk hirdetni a bálkirályt. Aki nem kíváncsi rá, elmehet. – a végzős osztályok elnöke, Chanyeol állt a színpadon, kezében a borítékkal és a mikrofonnal. – Jó, akkor kezdeném is. Először is, idén sem én kapom meg a koronát, amiért most öri-hari van mindenkivel, de legalább végre nem Jonghyun kapja, amiért a szerelmemet kísérte el. – ééés ismét kezdi. Amióta idejárunk nyíltan szerelmes belém, viszont képtelen vagyok rá férfiként tekinteni, ahhoz túl gyerekes.

- Ez a „szerelme” te lennél, igaz? –kérdezte röhögve Jaehyo.

- Igen. De a vicc az, hogy ezt minden bálon valahogyan előadja.

- Részvétem. –röhögött még mindig.

- Köszi.

- Szóval, ha most már mindenki elkezdett izgulni elárulom, hogy ki is nyert. Kérlek titeket, hogy lepődjetek meg, amiért egyszer jön el és akkor is megnyeri a hierarchia legékesebb jelképét. Ahn Jaehyo, gyere és vedd át a díjad. – Chanyeol olyan cinikusan mondta el a fiú nyertest, hogy az már szinte fájt. Az említett fiú még egyszer rám nevetett, majd felment a színpadra, ahol ráadták a koronát.

- És akkor most kijelentik, hogy én nyertem. – a Kurva vinnyogásán az egész társaságunk röhögni kezdett. Én megpróbáltam a lehető legjobb pókerarcomat felvenni, de nehezen ment, mikor elkezdte sorolni az indokokat, hogy miért is ő lenne a tökéletes bálkirálynő és miért nem én.

- A bálkirálynő pedig az egyetlen, az utánozhatatlan, a matek zseni, aki még csinos, gyönyörű és szép is, de mindennek a tetejében kedves is, Gong Chaewon! Drágám, gyere fel te is, idén is megérdemelted, köszönünk mindent, amit értünk tettél.

- Szerintem egy kicsit túllőttél a célon. Nem gondolod, Oppa? –két dologgal tudom lerázni Chanyeolt: „oppa”-zom és valahogyan hozzáérek. Most is ez történt. Végig mosolyogtam rá és még a karját is megsimítottam, mire neki teljesen vége lett.

- Azért ne ennyire feltűnően flörtölj, még a végén féltékeny leszek. –súgta nekem.

- Had élvezzem már ki az élet apró dolgait addig, amíg a barátnőd meg nem öl.

- Az a hülye kurva… - Jaehyo gondterheltsége nagy mosolyt csalt az arcomra, amit az egyik sulis fotós pont elkapott, így most lett egy ilyen képünk is. – Egyébként gratulálok.

- Köszi. Én is neked.

- Ilyenkor nem szokás adni valami ajándékot a nyerteseknek?

- De. Ott van a koronád, ez a nyeremény.

- Mármint tőled, esetleg. Valami, khm, személyeset.

- Minek?

- Tényleg nem érted, hogy mire gondolok, igaz? – mondta, majd visszament az asztalhoz és enni kezdett.

Idén is eldöntöttem, hogy nem fogok táncolni, nincs az a pénz. Ezt az ígéretemet egészen addig betudtam tartani, amíg meg nem szólalt a Paramore The only exeption című csodája.

- Jééééézusom, valakiii. –ugráltam körbe minden fiút a társaságunkban. Vagyis majdnem mindet. Mire elértem volna a partneremhez, ő már csuklómnál fogva vezetett a táncparkettre, ahol derekamat átölelve kezdett velem lépegetni a ritmusra.

- Csak nem eltalálták a kedvencedet?

- De igen. Mindig is volt az álmom, hogy veled táncoljak erre. –amint leesett, hogy mit is mondtam azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy nem úgy értettem, ahogy mondtam, és ő csak félreértette azt, amit mondtam.

Jaehyo egy másodperc alatt hagyta abba a táncot, kulcsolta össze ujjainkat, majd kivitt a suli udvarra. Nem akarok hazudni, de szerintem percekig néztünk farkasszemet, mikor arcomat két keze közé fogta, homlokát pedig enyémnek támasztotta.

- Megteszed, vagy megteszem?

- Egyikünknek sem kéne.

- Miért?

- Mert neked barátnőd van.

- Értem. –húzódott el.

- Sajnálom. – azt hiszem nem a bálkirálynői címet érdemlem meg, hanem a világ idiótáját. Most szalasztom el életem nagy lehetőségét a Nagy Ő-vel és még is miért? Pontosabban kiért? Egy aljas kurva miatt, aki bármelyik pillanatban összetörheti a szívét még úgy is, hogy a fiú lassan utálja. Emelt matekos agy? Hagyjad már. Sokkal inkább uborkasaláta van az agyam helyén, nem hogy emelt matekosan okos legyen.

- Nem kell sajnálnod. Én teszem meg. – fel se fogtam szavait, de ő már magához rántott és… megcsókolt. Puha párnái lágyan kóstolgatták enyémeket. Ahogy mélyítettük a csókot, a kettőnk közt lévő távolságot úgy csökkentettük. Én átöleltem nyakát eközben ő hajamat simogatta. – Nagyon jól csókolsz.

- Köszönöm. – ennyi volt az összes kommunikáció köztünk azok alatt a percek alatt amik az első csók után kint töltöttünk. Nem tudom, hogy éreztetek-e már úgy, hogy annyira boldogok vagytok, hogy sírni tudnátok, de én most pontosan így éreztem. Egy apró könnycsepp végig folyt arcomon, mire a fiú még szorosabban tartott. Azt hiszem tényleg szerelmes vagyok Jaehyoba.