2015. július 28., kedd

25. rész~ A tervek


Zico

- Barátaim, testvéreim, munkatársaim, mindenki, aki bármilyen kapcsolatban áll velem és a cirkusszal. A mai napon olyan dolog történt, ami veszéllyel lehet az egész emberiségre, de leginkább ránk, a Másik Világon élőkre nézve. Yongguk elvarázsolta a Hercegnőt. Mint a Másik Világ uralkodója jelentem be a Háborút. Tudom, még senki sem áll készen erre a hatalmas feladatra, viszont kénytelenek vagyunk megtenni ezt a lépést az életben maradásért. Ha Yongguk, a Sötét Herceg lép a trónra az Apokalipszis tündérmesének fog tűnni a szemünkben. Éhezés, szomjazás, kivégzések, rablások, pusztítások, anarchia, vaskezűség. Ugye senki nem akarja átélni ugyanazt, amit szüleink és nagy szüleink évekkel ezelőtt? Ugye senki nem akar a Sötétség rabja lenni? Ugye mindenki szabad akar lenni a Fényben? Ne hagyjuk, hogy a történelem megismételje önmagát. Ehhez pedig a háború az egyetlen út. Ha sikerül legyőznünk a Dark Circus tagjait visszakaphatjuk a Hercegnőt, a Sötétség és a Fény ismét egyenlő lehet, a rend vissza fog állni a maga megszokott helyébe. Úgyhogy kérek mindenkit, akinek módjában áll készüljön fel a harcra és csatlakozzon a seregünkhöz. Ha tudnak, szóljanak a szomszédos falvaknak, hogy a segítségünkre lehessenek. – egyeseket megrémisztett Kwan komolysága, másokat lenyűgözött. Van, aki reményt vesztve, kuporogva sírt a földön, viszont volt, aki már intézkedett is a fegyverekről és további erősítésekről. A Másik Világ fölé sötét felhő húzódott, amely egyet jelentett a Véggel. Senki nem tudta mi fog ezután következni, csak azzal voltak tisztában, hogy ha nem állnak a sarkukra, akkor mindent elvesztenek. Hisz aki harcol, az győzhet, de veszthet is. Viszont aki meg sem próbálja az már vesztett is. Senki nem akart Yongguk szolgája lenni, aki kénye-kedve szerint ugráltathatta volna őket, majd ha kedve tartja kivégezni őket. Nem, senki nem kívánt magának, barátainak, gyerekeinek ilyen jövőt. Nem akartak semmi mást, mint egy szebb jövőt, ahol a Sötétség megbújva létezik, és nem mer előjönni rejtekhelyéről. – Az ütközet részleteiről holnap adunk pontosabb információt, amint mindenki elrendezte magában az érzéseit és eldönti: a csatatéren akar támogatni minket, vagy itthon várják felkészülten az esetleges támadásokat, vagy utánpótlásokat. Könyörögve kérem mindannyitokat, fiatalokat és idősöket, gyengéket és erőseket, nőket és férfiakat, hogy a Világunk megmentése érdekében segítsenek minket. Ha bárkiben megfogalmazódott bármilyen kérdés, azt most, vagy holnap feltehetik nekem itt, ezen a helyen.
- A Herceg hogy van? – egy középkorú kereskedő tette fel a kérdést, ami mindenki oldalát fúrta. A Herceg. Mindenki tisztában van vele, hogy leendő uralkodójuk érzelmileg instabilis, ha ilyen dolgokról van szó, ám ők mégis bíztak benne és reménykedtek, hogy az ő vezetésével vehetnek részt a háborúban.
- Nem fogok hazudni maguknak, elmondom az igazságot. Hercegünket annyira megrázta a Hercegnő távozása, hogy egyik percről a másikra újra előjött lelke mélyéről az őrület és a depresszió. Tegnap óta tíz alkalommal fékeztük meg a gyilkolási hajlamát, valamint tizenhatszor az öngyilkossági kísérleteit. Sajnálatos módon nem tudom garantálni, hogy képes lesz a csatában ép ésszel részt venni, de megteszünk minden tőlünk telhetőt. A Hercegnek most csak pihenésre van szüksége, és a dolgok alapos átgondolására. A háború az ő jelenlétével vagy anélkül is be fog következni, nincs vita.
- A Háborúban a Hercegnő is részt fog venni? –kérdezte egy idős hölgy, aki az unokáit ölelte át, hátha az ölelése megmentheti őket.
- Yonggukot és az aljasságát ismerve szinte biztos vagyok abban, hogy a Hercegnő is oszlopos tagja lesz a hadseregének.
- Bántanunk kell SunHit? – Lilly teljesen összeomlott, amikor megtudta, hogy valószínűleg valaki ártani fog a legjobb barátnőjének. Lehet, hogy ez a valaki ő lesz, de lehet, hogy nem. Ő nem akarta a lányt bántani.
- Lilly, ne aggódj, mindenki azon lesz, hogy a lehető legkevesebb alkalommal kerüljön a közelébe. Plusz mi őt akarjuk megmenteni, szóval Kwan biztos, hogy olvas majd rá védővarázslatot. Ne félj, minden rendben lesz. –Katie minden tőle telhetőt megtett, hogy ha nem is sok, de egy apró lelket öntsön a lila hajú lányba.
- Őszintén remélem, hogy nem kell a lányomnak semmilyen sérülést okoznom. Már így is elég mély nyomot hagytam a szívén négy évvel ezelőtt. Nem tervezek neki testi fájdalmat is okozni. –felelte Kwan Lilly kérdésére, amit a lány költői kérdésnek szánt, még is több választ kapott, mint kellett volna.
Egy nagy taps után kiürült az amúgy mindig zsúfolt főtér. Olyan volt, mint egy szellemjárta város, ahol már évtizedek óta nem él senki. Az egyetlen dolog ami megtörte a csendet, az a bogarak zümmögése volt, semmi több. Mindenki az otthonába vonult, hogy megbeszélhesse családjával a terveit a háborúval kapcsolatban. Egy átlag csatánál főként férfiakra van szükség a fizikai erőszak miatt, viszont ez nem egy átlagos összeütközés lesz. Itt szükség van a nőkre is, hiszen ők is tudnak varázsolni. Ismert tény, hogy a nők rafináltabbak tudnak lenni a férfiaknál, ha arról van szó, és ez a varázslatban is így van. Ismernek olyan mágiát, amit mások nem és nem fekete mágia.
Kwan beszéde alatt minden bohóc a színpadon állt az igazgató mögött, egyet kivéve. Ez az egy a kastélyban kuporgott a Hercegnője szobájában. A helyiségen sötétség ült, csak úgy, mint a fiú szívében is. Dermedten meredt az ágyat körülvevő tollakon, és magát átkozta amiért nem hallotta meg a segélykéréseket, amik ebből a szobából jöttek tegnap reggel. Így már nem is csodálkozik, hogy SunHi elhagyta őt. Ha nem képes megérezni időben azt, hogy a szerelme veszélyben van, akkor nem érdemli meg sem a szerelmet, sem a hercegi posztot. SunHi egyik plüssét szorította magához miközben szemeit folyton lecsukta, majd felnyitotta abban reménykedve, hogy a játékszer helyett kedvese lesz két keze között. Nagyot sóhajtott, majd a puha ágyon eldőlve bámulta a plafont és azon gondolkozott, hogy feladja. Mi értelme az életének, ha nincs mellette a Megmentője? Miért lenne ő a király, ha ilyen hasznavehetetlen? Miért venné őt bárki is komolyan olyan sok baklövés után vagy még is ki fogadná el azokat a törvényeket, amiket ő hozott? Még is ki lenne az, aki fejet hajt egy olyan ember előtt, mint ő? Senki. Nincs ezen az átkozott világon egy olyan ember, aki tisztelné, vagy szeretné őt. Ismét elöntötte őt az a bizonyos érzés, ami a pszichiátrián töltött évei alatt már oly sokszor. Hiányzott neki az anyja, aki a jobb élet reményében elhagyta őket, miközben még annyit se mondott nekik, hogy szereti őket. Hiányzott neki apja szigora és büszke mosolya, mikor boldognak látta fiait. Hiányzott neki a bátyja, Taewoon, akit annyira szeretett. Hiányzott neki, hogy nem oszthatta meg vele lelke legmélyebb gondolatait, hogy nem kérhetett tőle tanácsot SunHival kapcsolatban, hogy nem ölelhette át és mondhatta neki azt, hogy „Hyung, te barom. Ugye tudod, hogy imádlak?”. Hiányolta az életéből a tinédzser kori barátokat és őrültségeket. Nem tudta milyen érzés a szalagavató, az egyetemi felvételi miatt érzett idegesség. Annyi mindenből kimaradt élete során, viszont egy dolog mindig ott volt vele: a szerelem. A legtöbb főhősnek minden kimarad az életéből a hősködése miatt, még a szerelem is. De Ziconak nem. Benne ez az egy dolog éltette a reményt, az ő egyetlen szerelme. Rengeteg lánnyal volt már együtt, viszont egyik sem volt az igazi. Hisz ő az igaz szerelmet már rég megtalálta, csak várnia kellett rá. Bár csak kiskorukban találkoztak, neki még is hiányzott a lány. Aztán találkoztak, és ha nem is sokáig, de boldogok lehettek együtt. Ám most újra hiányzik neki. Nincs mellette az a személy, aki életet lehelt belé, és ha Yonggukon múlik soha többé nem is lesz ott.
- Bejelentettem a Háborút. – Kwan az ajtóban állt és úgy vizslatta a remény vesztett fiút.
- Minek háborúzni? Nem teljesen egyértelmű, hogy elvesztettünk mindent, ami megmenthet minket?
- Nem Zico, tévedsz. Még nem vesztettünk el semmit. Amíg nem adjuk fel, nem lesz semmi gond.
- Hát sajnálom Kwan, de én feladtam. Szóval vesztettem. Miért nem hagysz már nyugodtan meghalni?
- Tényleg feladod? Feladod a lányom iránt érzett szerelmet? Feladod a boldogságot, az életet? Feladod a barátaidat? Feladod egy egész világnak a szebb jövőjét? Biztos vagy te ebben Zico?
- Kwan, már hányszor megmondtam neked, hogy ne várj tőlem megváltást, nem én vagyok a Megváltó. Lehet, hogy Yongguk az, csak eddig nem vettük észre. Gondolj csak bele: SunHi ott van az oldalán, aki még a napsütést is szebbé teszi. Lehetséges, hogy egész eddig Yongguk volt a jó, akire eddig várt ő és a világ, csak én az útjában voltam. Én, a gonosz bohóc.
- Soha nem hittem volna, hogy a két évvel ezelőtt történtek után még képes vagy azt mondani, hogy az az ember jó. Téged is elvarázsolt, és most valamilyen démon megeszi a még épségben maradt agyrészeidet?
- Nem, nem történt semmi ilyesmi. Csak szimplán feladtam.
- Jó, add csak fel, gyerünk. Itt egy kés, öld meg magad. –az igazgató Kyung egyik kését dobta Zico mellé az ágyra, aki egyből felült és az eszközt tanulmányozta. – viszont amikor megölöd magad gondolj arra, hogy az a hat idióta mihez kezd majd nélküled. Vagy arra, hogy mihez kezdtek volna nélküled? De arra is gondolhatsz akár, hogy Taewoon, a testvéred, milyen csalódott lesz majd, ha megtudja, hogy véget vetettél az életednek egy apró akadály miatt. De tudod mi lenne a legjobb? Szerintem gondolj SunHi mosolyára, ami beragyogja az egész világot. Az érintésére, a szavaira, az arcára, a kedvességére és arra, hogy most is azután vágyakozik, hogy megmentsd. És tessék, itt egy kép róla, így még jobb lesz.
- Direkt csinálod ezt velem? – üvöltötte Zico, majd a belőle áradó varázserő ripityára tört néhány vázát a szobában.
- Nem tudom, lehetséges. Viszont az biztos, hogy SunHi szomorú lenne, ha meghalnál. Talán annyira, hogy ő is utánad menne a halálba. Ha nem akarod, hogy elveszítsem a lányomat, akkor nem adod fel.
- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. Pont, hogy ő lenne a legboldogabb jelenleg, ha meghalnék.
- Éppen ellenkezőleg, neked nincs fogalmad a szavaid jelentéktelenségéről. Azt a szót használtad, hogy „jelenleg”, azaz ebben a pillanatban. De ki tudja, hogy mi lesz a következőben? Vagy az azutániban? Esetleg a századik pillanatban? Senki sem tudja, épp ez benne az idegesítő. Viszont ha megpróbálsz tenni érte, akkor megtudhatod, és épp ez benne a szép.
- Jó, de mi van akkor, ha a századik pillanatban is utálni fog?
- Akkor majd a százegyedikben majd megváltozik a véleménye. Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert, aki most itt ül előttem. Mikor lettél te ilyen? Még abban a rohadt fehér szobában sem adtad fel azt az átkozott reményt, akkor majd pont most fogod?
- Igen, most fogom!
- Hát jó, legyen. Viszont most ne úgy tekints rám, mint az igazgatóra, vagy bármi ilyen hivatalos dologra. Most nézz rám és SunHi édesapját lásd bennem, aki minden fiút utál csak azért, mert tudja, hogy egy nap a lánya valakihez hozzá fog menni. Viszont van egy valaki, akit kedvel és szeretné, ha neki lehetne az apósa. Úgy hogy, ha nem akarod, hogy ezt az egy valakit megutáljam, akkor holnap délelőtt ott leszel a főtéren, ahol ismertetem a Háború részleteit. – fejezte be Kwan, majd kilépett a szobából. Az ajtó előtt a hat fiú állt, akik végig hallgatták az egész beszélgetést. Ők is ugyanannyira félnek a jövőtől, mint bárki más. Ha a vezetőjük feladja, akkor ők mit tegyenek? – Nyugalom fiúk, csak egy kiadós alvásra lesz szüksége, és rendbe fog jönni.
- De… akkor miért hagytad bent nála a kést? – kérdezte zokogva Kyung.
- Azért kedves fiam, mert én is azáltal a kés által akarok meghalni, mint a nevelt fiam.

Zico eközben elmerengett az emberi gyarlóságon Yongguk által. A fiú három éve csatlakozott a cirkuszhoz. Egy évet feltűnés mentesen végig csinált Bizonyítás nélkül, még is mindenki szerette. Tökéletes bohóc volt, hisz mosolya hatalmas volt, nagyokat tudott nevetni és szerette az embereket. A gyerekekkel mindig kedves volt, a közönség imádta. Ám egyszer csak magába fordult, egyre több időt töltött a sátrában, nem akart fellépni sem, és eltaszította a körülötte élőket.
Egy nap Zico megtalálta nála a Tiltott Varázslatok könyvét, és kérdőre vonta a fiút, hogy miért van az nála. És akkor, egy szempillantás alatt történt minden. Egyszeriben ítéletidő lett, a sátrakat elfújta a szél, és Yongguk egy teljesen másmilyen varázslatot használt, mint azelőtt. Szeme elsötétült, a lelkében nem maradt semmi nyoma annak a kedves fiúnak, aki egykoron volt. A cirkusz tagjaira támadt, néhányukat ki is végezte. És ez a tett volt az, amit Zico nem hagyhatott szó nélkül. Egy csapat artistát védett meg az immáron sötét varázsló halálos támadása elől és ez volt az a pont, amikor Yongguk véglegesen átlibbent a sötét oldalra. Az az ember is elárulta, akiben a legjobban megbízott.
- Miért teszed ezt? –kérdezte Zico.
- Mert a világba egyensúly kell. Túl sok a jó és túl kevés a gonosz. –felelte a fekete hajú mennydörgő hangon.
- De hát nem ez a jó?
- Nem! Kevesebb jónak kell lenni. Egyenlőnek kell lennünk.
- Yongguk, figyelj, hidd el, hogy minden úgy van jól, ahogy most van! Mindenki boldog, józan és…
- Zico, bort iszol és vizet prédikálsz. Ha valaki tudja, hogy ezen a világon senki sem józan, akkor az te vagy. Téged a túl sok rossz tett őrültté, akiktől könnyedén megszabadultál. Engem pedig a túl sok jó tett őrültté, de őket miért ilyen nehéz elpusztítani?
- Mert a világnak jókra van szüksége!
- Ez nem igaz! A világnak egy határozott vezetőre van szüksége, aki egyértelműen én vagyok! Senki sem állíthat meg ebben.
- Dehogynem. Én. Mortem!* - kiáltotta a fiú barátja felé, aki ijedten bámulta a felé érkező támadást, ám a varázsige épp hogy nem érte el a fiút. Helyette egy fát talált el.
- Megmondtam: senki sem állíthat meg, még te sem. Nem tudsz te engem olyan könnyen megölni. Paralysé et la nécrose nerveuse.* - és így kezdődött el a csata a két fiatal között.
Míg Zico megpróbált mindenki megvédeni, addig Yongguk azt bántotta, akit csak tudott. Így alakult, hogy végzett egy ötéves és egy tíz éves kislánnyal, egy terhes nővel, egy idős férfival, egy kellékessel, egy súlyemelővel, egy akrobatával, egy állatidomárral, és még sorolhatnánk tovább. Rengeteg ember halála tapadt a fiú kezeihez. És ez volt az a dolog, ami kihozta Zicoból a magányt, az elkeseredettséget, a dühöt és az őrületet: hogy nem tudta megmenteni azokat, akik bíztak benne.
A csata órákig tartott, míg a két fiú nem dobta be az aduászt, ami nagyon kevés embernek adatik meg: a Halál kártyája. Mivel ők voltak a cirkusz örökösei, így rendelkeztek egy pakli mágikus tarot kártyával, amit ha aktiválnak beváltja a kívánt emberen a lapon szereplő eseményt. Ha mindkettejüket elérte volna ez a lap, meghalnak. Ám szerencsére nem így történt, mert Kwan időben hatástalanította a két kártyát. Ezzel egy időben Yongguk elmenekült, Zico pedig összeesett.

- SunHi, miért kellett enne az egésznek így történnie? –kérdezte a fiú a lány képét szorongatva. Egyik kezében a kép volt, a másikban a kés.
Tényleg elgondolkozott azon, hogy megöli magát. Mennyivel könnyebb lenne a számára? Viszont legnagyobb bánatára a szeretteinek és a Birodalmának egyáltalán nem lett volna könnyebb. Vezető nélkül képtelenség harcolni egy másik vezetővel. Ha másért nem is, azért muszáj életben maradnia, hogy mások is túl élhessenek.
Valamin eszébe jutottak a lány szavai. Mégis, hogy lenne képes kiszeretni egy olyan emberből, akivel annyiszor megígértette, hogy ne hagyja el, szeresse, és maradjon mellette. Egy józan SunHi képtelen lenne egy ilyen dologra, viszont egy elvarázsolt annál inkább. Ziconak nincs más dolga, mint hogy eltűntesse ezt az undorító varázslatot a lány testéből és akkor újra az ő Hercegnője lehet.

Másnap Kwan és a hat bohóc ismét a főtéri színpadon álltak, még mindig Zico nélkül. Előttük a rengeteg ember, akik a hadseregüket alkották. Ez egyben volt jól eső érzés, hisz összetud tartani a népe, viszont szomorú is, hisz egy csatába készültek. Maga az igazgató sem tudta, hogy mi lehet Zicoval, hogy él-e vagy sem, mert nem nézett be a szobába. A háború napján akarja csak megnézni, hogy feltöltődjön kellő dühvel, hogy Yongguk miatt meghalt az a személy, akire fiaként tekintett.
- Örülök, hogy mind újra összegyűltünk, és ha jól látom, többen vagyunk, mint tegnap. Ez nagyon becsületre méltó dolog, köszönöm önöknek! A helyzet a következő: a csatára egy hetünk van felkészülni, se több, se kevesebb idő nem áll a rendelkezésünkre. Az erősebb és tapasztaltabb varázslókat, mind férfiakat, mind nőket a csatatérre küldünk, míg a többiek itt fognak őrködni, és ha szükség lesz rá, megóvják a várost, vagy jönnek, mint erősítés. A Háború alatt minden támadó eszköz és lépés elfogadható, szóval egyaránt lehet használni varázslatot és fegyvereket is. A lényeg, hogy a lehető legkevesebb embernek ártsunk, Yongguk a lényeg. Ha lehetőségük van rá, őt támadják, senki mást. Nem a fölösleges vérontás a célunk, hanem a sötét varázsló leszámolása. Kérdés?
- A Herceg még mindig nincs jobban? Mi van vele? Ugye ő is részt fog venni a csatában? –ilyen és ehhez hasonló kérdések hangzottak el az emberektől. Kwan nem tudta, hogy mit válaszoljon, hisz ő sincs ezzel teljesen tisztában.
- Itt vagyok. –alig lehetett hallani a fiú hangját, léptei lassúak és nehezek voltak. Bőre sápadtabb volt, mint egy vámpíré. Kezében még mindig SunHi képe és az egyik plüsse, míg a másikban a kés, amit Kwan adott neki. Zico ezt az eszközt visszaadta Kyungnak. – Tartsd meg, te úgy is jobban bánsz vele, és nekem amúgy sincs rá szükségem.
A fiú nem tudta, hogy mit mondjon, szeméből ismét patakozni kezdtek a könnyek csak úgy, mint a többiekéből is. Az emberek hatalmas éljenzésben törtek ki a Hercegük láttán.
- Elnézést kérek mindenkitől a viselkedésem és a kinézetem miatt. Tisztában vagyok vele, hogy szánalmasan nézek ki, nem kell az ellenkezőjét állítani. Viszont megesküszök itt mindenkinek, hogy egy hét múlva egy olyan Zico fog itt állni készen a csatára, amilyet még senki sem látott. Győzni fogunk, helyre tesszük a felborult egyensúlyt, de két legfontosabb: megöljük Yonggukot és visszaszerezzük a Hercegnőt. Több dolgot nem vagyok hajlandó elmondani a terveimről. Jövő héten pénteken találkozzunk itt, pontban nyolc órakor. 

2015. július 19., vasárnap

24. fejezet~ Az igazság...


- Yongguk, ne beszélj hülyeségeket! Ők képtelenek lennének embert ölni. – SunHi teljesen kétségbeesett. Fülei hallották a szavakat, melyeket Yongguk kimondott, viszont az agya nem bírta felfogni. Az nem lehet, hogy az ő új családja megölje azt az embert, akit a legjobban szeretett. Ez még viccnek is túlzás.
- Én figyelmeztettelek. – mondta Yongguk komoly arccal.
- Nem! –kiáltotta a lány. – én most elmegyek innen! – amilyen gyorsan csak tudott elfutott a fiútól és apja állítólagos sírjától, de még mielőtt megtalálhatta volna a temető kijáratát a sötét hajú fiú előtte termett.
- Előtte kérem a fizetséget.
- A mit?
- Megmondtam: ára van annak, hogy elmondom neked azt, amit tudok.
- Nem segítettél vele túlságosan sokat, de legyen. Mit kérsz? – kérdezte a lány idegesen. Nem szokott dühös lenni az emberekre, de Yonggukra most az volt. Azt hitte, hogy a barátja, hogy tényleg bízhat benne, de egy ilyen dolog után, hogy gondoljon rá úgy, mint az előtt? Sokan mondták neki már, hogy az apja valószínűleg már rég meghalt, de ez az egész szituáció annyira valószerűtlen volt, hogy nem tudta elhinni.
Yongguk ahelyett, hogy bármit is mondott volna SunHinak ajkát egy nyertes mosolyra húzta, majd a lányt magához vonta és megcsókolta őt. Ez volt az a cselekedet amitől Zico annyira féltette. Yongguk csókja. Egy ilyen tett egy kapcsolatban lévő ember életét csak megnehezíti, hiszen hazudnia kell miatta, viszont ez egy különleges helyzet volt. Yongguk fekete mágiát használ, ami a legkisebb érintéssel is aktivizálódik különféle fokozatokban. A fiú a csókba rejtette minden hamis és minden igaz emlékét a lány apjával kapcsolatban.
A lány lehunyta szemeit és mindent látott: egy réten ott voltak ők hárman, az apja, Kwan és Zico. Boldogan beszélgettek és nevetgéltek mindenféléről. Egyszer csak az apja elővett egy képet a lányáról és fájdalmasan nézegetni kezdte azt. Eltöprengett azon, hogy itt hagyja a cirkuszt, hogy újra a szerető családjával lehessen. A gondolataiba merült InGuk észre sem vette, ahogy a másik hat fiú is megérkezik a helyszínre, majd egyszer csak minden elsötétül, velük együtt a nyolc férfi tekintete is. Kétségbeesetten nézett rájuk, szólítgatta őket, de semmi haszna nem volt. Mindannyian vészjóslón mentek a képet szorongató ember felé.
- Nézd meg jól azt a képet. Ez az utolsó alkalom, hogy látod azt a ribancot. – mondta Zico, majd elvágta a férfi torkát. A többiek különféle varázslatokat küldtek rá, amellyel nem derülhet ki az igazság. Ám nem sejtették, hogy a messzeségben meglapult Yongguk, aki miután végeztek a többiek „munkájukkal” elvitte abba a temetőbe a férfit, amelyben most álltak SunHival. Megtisztította a férfi testét és eltemette. Mindent úgy csinált, ahogy azt egy halott ember megérdemli.
- SunHi, most már hiszel nekem? – Yongguk kedvesen nézett a lány szemébe, akiből addigra kiszállt minden életerő, és legszívesebben visszatekerte volna az időt egészen reggelig, hogy még véletlenül se induljon el. Vagy… vagy valaki állítsa meg. Zico, igen! Ő megállíthatta volna, hisz találkozott vele, de mi van, ha… mi van, ha az volt a célja, hogy őt is megölje? Ha minden amit neki mondott csak egy félrevezetés legyen, aminek a lány készségesen bedől, hiszen magányos volt és szeretetre vágyott. Zico. Kwan. U-kwon. B-bomb. Taeil. Jaehyo. P.O. Kyung. A legjobb barátai. A szerelme. Mindegyikük a vesztét akarta. Őt is holtan akarták tudni, de…
- Miért? –kérdezte SunHi, majd kétségbeesett zokogásba kezdett. Amennyire csak tudta belefúrta fejét Yongguk vállába, az hátha magába szívja és nem kell az igazságtalan valóságban élnie.
- Kedvesem, őszinte leszek hozzád. Ezután az incidens után léptem ki a cirkuszból. Azóta is magamnál őrzöm a képedet, ami azonnal megbabonázott. A hatalmas és meleg mosolyod, a csillogó szemeid, a vékony tested, a selymes hajad, az egész lényed. Ziconak csak azért kellettél, hogy megölhessen és ő legyen a Császár. Tudod, Édesapád volt az, aki felfedte az itt tartózkodó emberek előtt a mágia csodálatos világát, és ezzel együtt ő lett az uralkodó. Viszont a halálával ez a csodás Birodalom uralkodó nélkül maradt. Mindenki elvesztette a reményt a jobb élet reményében. Zico ekkor a trónt követelte, miszerint nála nincs megfelelőbb ember erre a címre. Ő ismer mindent és mindenkit, tökéletesen alkalmazza a varázslás összes ágát és még okos is. Ekkor én, és az akkor még csak néhány főből álló társulatom mondtuk, hogy InGuknak van egy lánya, azaz egy trónörökös. Ezért is neveztek el téged a Megmentőnek. Te fogod helyreállítani a káoszt, amely a Másik Világban uralkodik. Legalábbis elméletben. Kwan és a bohócok itt elterveltek ellened mindent: a becserkészésedet, a halálod körülményeit, napján, pontos időpontját és a bejelentését. Embertelen körülményeket szántak számodra Kedvesem. Viszont én azért vagyok itt, hogy mindezt megakadályozzam. Ha velem tartasz, és elfogadod az ajánlatomat, akkor Édesapád, Te, én és mindenki más boldogok lehetünk és Zicoékkal egy életre leszámolhatunk.
- Mi lenne ez az ajánlat? – még mindig nem akarta elhinni ezt az egészet. Viszont már túl sok bizonyíték szólt a szerelme… azaz a volt szerelme ellen. Kiszeretett Zicoból. Nem is. Meggyűlölte, megvetette. Meg akarta gyalázni pont úgy, ahogy ő is tette az ő Apjával. Az a bizonyos Sötét Láng, amely SunHiban lakozik most kiteljesedett és kezdte elnyelni a lány egész lelkét és testét. Nincs sok vissza abból, hogy beteljesedjen ez az egész. Szimplán egy „igen” kell ehhez.
- Legyél a Királynőm. Vagyis had pontosítsak: hozzám jönnél feleségül?
- Yongguk…
- NEM! – nincs olyan teremtés a Másik Világban, aki nem ismerte volna ezt a hangot. Zico Yonggukék fele futott, szorosan mögötte a Circus with Secrets többi tagja. SunHi amint meglátta a fiút eszébe jutott hogyan vágta el Apja torkát. Az addigi melegség végleg eltávozott a testéből és a helyére jéghideg undor költözött. Undorodott Zicotól.
- Igen! – jelentette ki határozottan, mire Yongguk ismét megcsókolta. Ezzel az apró kontaktussal egy pillanatra megállt az idő. A madarak nem repültek, a szél nem fújt, a Föld megállt a Nap körüli forgásában, a víz nem folyt, a kivetített képek nem mozogtak, ahogy az emberek is megfagytak. Nem tartott ez sok ideig, szimplán egy másodpercig, de ezzel minden megváltozott. Yongguk a fekete mágia segítségével, mint egy kígyó megmarta SunHit. A mérge végig száguldott a lány ereiben, míg nem érte el a szívét. Ahogy találkozott a méreg és a szív, a Sötét Láng úgy nyerte el igaz alakját. A levegő tornádó alakban nyelte el a lányt, hogy kiszívhasson belőle minden olyan emberi érzelmet, ami a lány kedves énjéhez tartozik. Amint megtörtént ez a folyamat a tornádó eltűnt, és egy teljesen új Kim SunHi állt a helyén kinek láttára a Circus with Secrets tagjai megrémültek, Yongguk pedig elégedetten nevetett fel. A lány bőre sápadt lett, az amúgy barna szeme fekete lett a szemfehérjéjével együtt így most az a kedves szempár ürességet tükrözött. Pontosan olyan a tekintete, mint egy babának, amelynek kivájták a szemeit: hátborzongató. Barna haja szintén fekete lett, ahogy szinte minden létező dolog rajta a bőrén kívül.
- SunHi… - Zico nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. Nem akarta elhinni, hogy elárulta ő azaz ember, akiben a legjobban megbízott azért az emberért akit a legjobban megvetett.
- Kedvencke… - Kyung szemeiből patakoztak a könnyek, ahogy ránézett barátnőjére. Már nem látta benne a kedvességet, a kislányosságot, a szenvedélyt és a boldogságot, amit legelőször, ami miatt olyan nagyon megkedvelte. Most nem látott benne mást, csak gyűlöletet. Színtiszta gyűlöletet.
- Gyilkosok ne becézgessenek engem sehogy! – a lány hangja hideg fuvallatként érte a társulat tagjait, akik szinte kővé dermedtek az erőteljes hangtól.
- SunHi, miről beszélsz? – Jaehyo értetlenül lépett a lány felé egy mosollyal az arcán. Ez a mosoly mindig, minden szituációban bevált a lányoknál, de most semmi. Sármja cserben hagyta őt.
- Megöltétek őt…
- SunHi, Kincsem, gyere, menjünk haza. Ott majd megbeszélünk mindent. –Kwan védelmező apa módjára nyújtotta a lány felé karját, de semmi. A lány aurája villámokat szórt, ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor rajta és Yonggukon kívül már senki sem élne.
- Én gyilkosokkal nem megyek sehova! Ne hívjon úgy, ahogy Apa hívott, sőt! Ne merészeljen többet hozzám szólni! Maga nem az apám, és tudják, hogy miért? Mert maguk ketten megölték őt! Zico és Kwan megölték Kim InGukot, az Édesapámat!
- Kedvesem menjünk innét, mielőtt a Királynőt is bántanák. –ölelte át védelmezőn Yongguk a lányt.
És ez volt az a pillanat, mikor Zico úgy érezte, hogy minden, ami fontos volt a számára eltűnt mellőle. A lelke megmaradt része végleg meghalt, megsemmisült, elkárhozott.
- Hercegnőm, milyen gyilkosságról beszélsz? Tudod jól, hogy mi senkit sem tudnánk bántani! –a fiú megpróbált mindent, hogy elhitesse a lánnyal az igazát.
- Zico, én már semmit sem tudok neked elhinni.
- De az apád még él! Itt van velünk. Látod? Kwan, mond már el neki az igazat! – Zico előrerántotta az igazgatót, aki megrökönyödve nézte lányát, aki úgy gondolta róla, hogy halott. Ő erre még nem áll készen. Nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot a sok szenvedés miatt. Nem tudja, milyen indokkal álljon elő, hogy miért hagyta ott őket az anyjával. Egyszerűen csak nem tudta hogyan elmondani neki, hogy szereti.
- Kincsem, én… -kezdte Kwan, de SunHi félbe szakította.
- Nem! Nem vagyok a maga „kincse” vagy Zico „hercegnője”, vagy Kyung kedvenckéje”. Nem! Én már nem vagyok semmi az olyan emberek számára, akik megölték az Apámat! Jah, és Zico, a mai naptól én már nem vagyok többé a Circus with Secrets tagja. Én mától Yongguk egyetlen hercegnője maradok. –mondta a lány, majd Yonggukhoz bújt, aki az ő igazi megmentője volt.
- Nem! SunHi, nem teheted ezt!
- De igen, megtehetem. –mondta a lány, majd Yonggukkal együtt kámforrá váltak.
Ez volt az a nap, mikor Zicot megrohamozták a múlt árnyai. Az anyja szeretete, majd gyűlöletet. Az apja vas szigora. Az iskolai bántalmazások. A tanárok lekicsinylő szavai. Azok az emberek, akik megölték a bátyját. A bátyja utolsó szavai és maga a hősiessége, hogy sosem hagyta egyedül. A pszichiátrián lévő orvosok és nővérek. Kwannal való első találkozása. A fiúk. A társulat. És legvégül SunHi, majd az álma. Eszébe jutott, hogy pár napja mit álmodott, amelyben csak ugyan lejátszódott minden, ami addig történt vele. Aztán a legvége, amikor Yongguk SunHit ölelte. Hát persze. Innen voltak neki ismerősek a lány szavai. Megálmodta volna a kínkeserves jövőt? Tényleg így érne véget az ő történetük? Ha nem lehet övé élete szerelme, akkor hát mi értelme a létezésének? Gyakorlatilag semmi. Minden egyes levegővétele fölösleges most, hogy nem ő tartja a két keze közt a lányt.
- Hyung, menjünk. – P.O, a legfiatalabbak a bohócok közül, minden erejét összeszedte ahhoz, hogy felemelje zokogó barátját és vezetőjüket a földről. Nem igen szokták egymást megilletni a szokásos „hyung” és „dongsaeng” kifejezésekkel, hiszen a kapcsolatuk túlságosan belsőséges volt ahhoz, hogy az illemmel törődjenek. Csak akkor használják, ha muszáj. Mint például most.
- Nem megyek Jihoon-ah, nem vagyok hajlandó innen egy centire is megmozdulni. Az életemnek vége, semmi értelme.
- Ne mondj ilyeneket te buta, még nincs semmi elveszve. –Kyung a szokásos fültől fülig érő mosolyával ajándékozta meg Zicot, de még így se tudta elűzni belőle a szomorúságot. Senki nem tudta, hogy mit kezdjenek a fiúval. Eddig kétszer volt ilyen állapotban az ismertségük alatt: mikor Yongguk elhagyta a cirkuszt és mikor megpróbálta elvenni tőle SunHit. Ez viszont a harmadik alkalom volt, mikor végleg sikerült tönkre tennie egykori vezetője életét.
- Zico. –Kwan hangja messzi volt, még is közelről szólt. A sír előtt állt, melyre egykori nevét vésték. Elmormolt egy varázsigét, mire az egész temető eltűnt és újra a Rémségek Erdejében voltak. – Azt hiszem itt az idő.
- Mire?
- A Háborúra.

***


- Isten hozta, Kedvesem. – mondta Yongguk majd kinyitotta a kastély kapuját. A hatalmas kőépítménynek hozzáillően terebélyes fakapuja volt melyen különböző csicsás és kacskaringózó minták helyezkedtek el.
A Dark Circus csapata a hallban várt mesterükre és választottjára.  Amint megérkeztek mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és azzal voltak elfoglalva, hogy örüljenek a Megmentőnek, aki segít neik legyőzni a Circus with Secrets-et. Az épület belsejében két szín uralkodott, csak úgy mint Kwanéban, egyetlen szín különbségével: piros és fekete. A két szín tökéletesen megfért egymás mellett. A járólap fekete-piros kockás volt, a függönyök pirosak, a karzat fekete, a lépcsőfokok soronként váltakoztak a fekete és a piros különböző árnyalataiban. A helyiségben szerte-szét hevertek elnyűtt fotelek, kanapék és egyé ülőalkalmatosságok. Az egész tiszta volt, még is mocskos volt, ami miatt egy bűntanyára emlékeztetett, ahol minden szemetes, koszos, gusztustalan és nem higiénikus. De Yongguknak erre volt szüksége ahhoz, hogy otthon érezhesse magát, a követői szeressék és a SunHin alkalmazott varázslat életben tudjon maradni.
- Noona! – a rózsaszín hajú fiú amint meglátta a lányt egyből felé futott és megölelte. A fiú nem csak magassága és vékonysága, de hajszíne és beszéd stílusa miatt is kimagaslott a többiek közül. – Még alkalmam sem volt, hogy bemutatkozzak. Zelo vagyok, a legfiatalabb, aki mindenkit lefog igázni Yongguk oldalán.
- SunHi, a Megmentő, aki Yongguk Királynője. – a lány maga sem értette, hogy honnan és miként ejtette ki ezeket a szavakat, de még ő maga is meglepődött a saját hangján. SunHi igazi énje jelenleg egy kicsiny, kalitkába zárt madárka, akit fogva tart a gonosz énje, aki most uralkodik a teste felett. Ahogy a madárkák is szabadulni akarnak a bezártság elől, úgy a lány lelke is kiakar törni ebből a béklyóból.
- Himchan vagyok. Furcsa, hogy a kígyóid nélkül látlak. –simította meg a lány hófehér arcát a lehető legjóképűbb fiú, aki a teremben volt. – csak nem hiányoznak?
- Hát, egy kicsit. Talán. Nem tudom. – mondd már ki, hogy igen, te szerencsétlen! –kiáltotta a ketrecben lévő lány fogva tartójának, aki egy aprót legyintve irányította további tetteit.
- Ne aggódj, míg én itt vagyok, eszedbe se jutnak azok a rusnya testvéreim, Moon JongUp. – egy szőke hajú fiú lépett SunHi-hoz. Arcának felét kígyóbőr takarta, ahogy bal kezét is. A fiú látva a lány meglepettségét nagy mosolyra húzta a száját, majd kidugta rá nyelvét, ami olyan volt mint az állatoké: kéttagú. A lányt itt elfogta egy fajta émelygés, de a fiú ezt látva gyorsan visszahúzta azt és hangosan nevetni kezdett. – Nyugi van, nem foglak bántani. Bár a lányok szokták ezt kedvelni, már ha érted, hogy mire gondolok.
- Takarodj innen, te hülye. – a kígyófiút egy hatalmas mogyoróbarna szemekkel rendelkező fiú lökte arrébb. Az illető csak állt ott, nem mondott semmit csak a lány szemébe bámult, mire az elindult előre, majd a fiú ölébe esett. – Hipnotizőr Jung Daehyun, soha ne nézz a szemembe.
- Elég lesz már. Túlságosan is megijeszted. – a következő fiú egy barátságos mosoly keretében hajolt meg a lány előtt, aki utánozta a fiú mozdulatát. – Yoo Younjae, nagyon örvendek, kedves.
- Vele se fogj kezet. Kitudja, hogy milyen szörnyet küld beléd. –röhögött Daehyun, mire a lány kétségbeesett arckifejezéssel fordult az előbbihez.
- Idéző vagyok, gyakorlatilag bármit előtudok idézni a Pokolból vagy a Mennyből. –vonogatta a fiú vállát szerényen. –Csak a démonok néha emberi testeket kérnek, és hát olyankor nincs mit tenni, fel kell áldoznunk valakit, akit később a lény felfal.
- Ne aggódj Kedvesem, nem te leszel az. –ölelte át Yongguk SunHit, mire az átölelte jobb karját. – Most felviszem Kim SunHit a szobájába, pihennie kell. Ma már így is elég trauma érte, nem akarom, hogy még ti is rátegyetek egy lapáttal.
A két fiatal kézen fogva mentek fel a hosszú lépcsősoron, aminek tetején balra fordultak, majd egy kisebb labirintus után elérkeztek Yongguk szobájához, ami mostantól SunHi-é is. A szoba egyébként tele volt különböző szobrokkal amelyek mind más-más hátborzongató lényt formáztak meg. A falak feketék voltak, rajtuk festmények, melyek a Yongguk által elképzelt társadalmat mutatták be: a gyengék holttestein tapostak az erősek. Ám minden kép legtetején ő maga állt jelképezve, hogy ő a Mindenség ura, a Király. A szobához tartozó erkélyen ocsmány vízköpők hada sorakozott, míg a szoba egyik eldugott sarkában egy elszáradt vörös rózsa árválkodott.
SunHi a vörös bársony takarók közé fészkelődött, amelyek a puha ágyat takarták. Kényelmes volt, viszont nem volt ott vele senki, akit átölelhetett volna, akinek a melegségét érezhette volna. Az agyában és szívében újra felröppent a magány gondolata és érzése, de a lehető leghamarabb megpróbálta elűzni onnan azokat.
- Jó éjszakát. –mondta Yongguk majd egy csókot nyomott a lány homlokára.
- Yongguk, - ragadta meg a lány a fiú karját, hogy maradásra kényszerítse-, maradj velem.
- Majd később, Királynőm.
- De Zico mindig… - SunHi képtelen volt befejezni mondatát, mivel a fiú pofon vágta őt.
- Egy valamit jól jegyezz meg: Én. Nem. Vagyok. Zico. – mondta, majd egy erőszakos csókot nyomott a lány ajkára, amellyel még több mérget szivárogtatott át annak testébe, ezzel is még jobban meggyengítve igazi énjét és a Circus with Secrets iránt táplált gyengéd érzéseit. 

2015. július 6., hétfő

23. fejezet~ Dark Circus


SunHi

Az élet kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, mikor jön egy fordulat, egy történés, egy pillanat, ami a feje tetejére állíthat mindent. Az emberek azt hiszik, hogy ilyen dolgok egyetlen egyszer következhetnek be az életben, pedig tévednek. Annyiszor változik meg az életük, ahányszor ők maguk azt kívánják. Ez a kívánság lehet tudatos, de lehet tudatalatti is. Nagyrészt az utóbbi teljesül. Vegyük a példáját egy átlagembernek, aki nincs megelégedve a munkájával és azt kívánja, bárcsak vége lenne már. Ilyenkor a Sors, ami az Életkerekét forgatja, felkínál neki számtalan lehetőséget, amelyek közül bátran választhat. Általában szituációtól és embertől függően változnak a dolgok, amik közül az ember változhat, viszont egy dolog mindig ott van mindenkinél. És ez nem más, mint a Halál. Mint ahogy a Tarotban, az életben sem feltétlen jelenti a Halál egy személy halálát. Ez is egyfajta változás: meghal, megszűnik az a lét, amit eddig megszoktunk és szerettünk és helyette valami más jön: ez lehet izgalmas, de lehet unalmas is. Lehet, hogy örülni fogunk neki, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy könnyedén észrevesszük, de lehet, hogy csak hosszas próbálkozások árán mutatja meg magát a változás. Ezeket a dolgokat általában valamilyen jel követi, mint ahogy most is, nálam.
A szobám minden egyes négyzetcentijét koromfekete, ám mégis gyönyörű hollótollak borítják be. Úgy néz ki, mint ha egy egész madár sereget fosztottak volna meg tollaiktól. Viszont ez szép volt és rendezett, egy igényes munka. Egyáltalán nem hasonlított arra, mintha egy vadállat tépte volna szét az állatokat. Az összes toll hatalmas gonddal volt a padlóra helyezve, gyakorlatilag féltem leszállni az ágyamról, ne hogy tönkretegyem ezt a műalkotást. Ám ahogy egyre jobban néztem a tollakat úgy kapott el a rettegés. Minden érzékem beindult, hogy meneküljek innét olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Ne törődjek azzal, ha megsebesülök, ha eltörik valamim, csak menjek, különben a Halál vár rám. Nem tudtam mit csinálni, sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a számon. Én megpróbáltam mindent: sikítani, dobolni a kezeimmel valamilyen tárgyon, hogy meghalljanak, de semmi. Ez az egész olyan volt, mintha a hangszalagjaimat tövestül kirántották volna, valamint a kezeimet és lábaimat több tonnás vasláncok tartották volna az ágyhoz. Kétségbeestem. Kerestem a módszert, amivel szólni tudtam volna Ziconak, vagy Kwannak, vagy bárkinek ebben az átkozott kastélyban, de semmi sem jutott az eszembe és semmi sem sikerült.
A szabadulási tervem kiagyalása közben egyszer csak egy orkánszerű vihar tört ki a szobámban, ezzel mindent porrá zúzva. Viszont a tollaknak semmi bántódása nem esett. A következő pillanatban pedig ez a vihar megfordult, és mint egy film, mikor újra akarunk nézni egy jelenetét, ezért visszatekerjük, úgy mozgott vissza. Mindent körbejárt, amit előtte, és ezzel is megjavítva mindent, amit tönkre tett. Tényleg olyan volt, mintha egy filmet visszatekernénk. Ám a tollak most mozogtak. Mindegyik egy hatalmas kupacba rendeződött, ami végül egy hatalmas éjsötét hollót formázott meg. A vihar elállt, az állat pedig megelevenedett. Vészjósló krákogásba kezdett, szárnyaival őrült módjára csapkodni kezdett, majd egyszer csak egy levél került az ölembe, mire a fekete lény az eddiginél is hangosabb hangot adott ki magából. A borítékhoz nyúltam és amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam és kihúztam belőle a levelet, mire a madár elhallgatott.
„Drága SunHim, avagy Hercegnőm!

Hatalmas megtiszteltetés lenne a cirkuszunk számára, ha megtekintenéd az előadásunkat, ami ma pontban délben kezdődik a Rémségek Erdejében. Ne rémisszen meg a név kedvesem, semmi ijesztő nem lesz ott, csak mi, akik esdekelve kérnek arra, had láthassanak. Bár az első találkozásunk jól sikerült, a lakomát nem tudtuk együtt élvezni és épp ezért kérlek arra, hogy látogass el szerény társulatunkhoz.
Remélem, nem veszed tolakodásnak meghívásunkat, csak kissé igazságtalanságnak tartjuk, hogy azt a személyt, aki a Mi Megmentőnk is, Kwanék így elsajátítják. Nem kérünk semmi többet, mint egyetlen délutánodat a drága életedből.
Ha elfogadod a meghívást, akkor pontban délben találkozzunk az erdő közepén. Izgatottan várom és várjuk már az újbóli találkozást,

A Dark Circus tagjai és vezetőjük: Bang Yongguk, avagy kedvesed és leendő hitvesed.”  

A madárra néztem, aki egész végig engem bámult, majd miután végeztem a röpke üzenet elolvasásával a madár egy apró ködfelhőben eltűnt pontosan úgy, mint a vacsorakor Yonggukék.
Ahhoz képest, hogy a frászt hozták rám ezzel az egész herce-hurcával, nincs is szó olyan, hű de nagy dologról. Először megijedtem, hogy megint valamilyen vérszerződést, vagy valami hasonló borzasztó dolgot kell csinálnom, de szerencsére nem. Ez csak egy ártatlan kis előadás lesz, amiben pedig nincsen semmi rossz, nem de?
Miután a szívem és az egész lényem lenyugodott a hirtelen jött sokktól keresgélni kezdtem a ruháim közül. Mert ha már itt vagyok és elmegyek valamilyen műsorra, nem mászkálhatok slampos ruhákban. A választásom végül egy fekete fűzős szoknyára esett. Mell részét fekete csipkés anyag borította középe egy ugyanilyen színű masnival. Fűző része sima fekete volt, majd ahol csatlakozott a szoknyarész a felsővel ugyanolyan minta és anyag volt, mint a mell résznél. A szoknya egyszerű tüllszoknya volt, ami a combközéptől egy kicsit feljebb ért. Mivel túl rövidnek találtam és nem voltam biztos magamban, ezért felvettem alá egy fekete harisnyát, melynek oldalán rózsák voltak. Cipőnek pedig egy laposabb sarkú, kerek orrú darabot választottam. 
Hajamat kifésültem, szemhéjamra pedig felvittem egy enyhe tus réteget. Most kihagytam minden olyan dolgot, mint ékszerek, vagy egyéb smink, tekintettel arra, hogy siettem. Bár délig még volt három óra, bele kell számolnom az eltévedés lehetőségét is a menetrendembe.
Kimentem a szobámból, majd halkan bezártam magam mögött az ajtót. Leggyorsabb lépteimmel szeltem át a hosszú folyosót és nagy lépcsőt. Mikor már pont láttam magam előtt az ajtót, vagyis a célt, valaki megragadta a karomat, magához vont és hosszasan ölelt majd egy puszit adott az arcomra.
- Hova ilyen sürgősen Hercegnőm? – dörmögte a fülembe a kérdést egy mély hang.
- Megmondtam már, hogy ne hívj így. – fordultam meg és néztem a szerelmes tekintetű Zico szemébe.
- De hát ha egyszer az vagy nekem?
- Akkor legyek számodra más.
- Feleségem. –mondta, majd egy hosszas csókot nyomott a számra.
- Jó lesz az a Hercegnő. –mondtam arcomon hatalmas pírral.
- Ne variálj, Törpe. – mondta, majd még egyszer megölelt.
- Naaa, elég lesz ebből! –toltam el magamtól.
- De nekem soha nem lesz elég belőled. – húzott vissza magához. – Úgy szeretem, ha itt vagy, a karomban. Ha ölelhetlek, ha csókolhatlak, ha szerethetlek. Egyszerűen csak szeretem, hogy itt vagy nekem.
- Ez egy újabb vallomás akart lenni?
- Ez egy újabb vallomás akart lenni. –felelte mosolyogva.
- Én is szeretlek. – mondtam, majd egy újabb csókra vontam magamhoz. Még mindig nem tudom elhinni, hogy valaki lehet ennyire nagyon szerelmes, mint amilyen én vagyok. Bár most Yonggukék cirkusza lebeg a szemem előtt, Zico mindennél előrébb van. Mindenkit legyőzött a szőke hajával, gyönyörű barna szemeivel és ragyogó mosolyával. Idegesítő, mégis imádnivaló személyiségével. Szóval jah, szerintem tényleg szerelmes vagyok belé.
- Ebédelünk együtt?
- Hát, most nincs hozzá kedvem. De mit szólnál egy vacsorához?
- Még jobb. Alig várom már az estét. – mondta, majd adott egy puszit az arcomra és már el is tűnt.
- Tényleg imádlak, te őrült. – suttogtam, majd kiléptem a kastélyból mire egy nagy szellő arcon csapott.
Az addig napfényes időjárás most romlani kezdett, nagy és ronda szürke felhők borították be az eget jelezve, hogy hamarosan esni fog. A következő pillanatban egy hatalmasat dörgött az ég. Olyan volt, mint egy ágyúdurranás. Egy olyan ágyúdurranás, ami egy csata kezdetét jelzi. Egy olyan csatáét, ami rengeteg életet követel majd és semmi jót nem ígér. Ha most babonás lennék és hallgatnék a „természet jelzéseire” tuti, hogy visszafutnék a kastély biztonságos falai közé. De emberek, ez csak egy kis eső! Nem fog ártani.

~o~ 

A lány mit sem sejtve rohant végig a menedéket nyújtó főtéren egyenesen a Rémségek Erdeje felé. Senki sem foglalkozott vele, ugyanis senki sem gondolt arra, hogy a Megmentőnek bármi rossz is sántikálhat a fejében. Az emberek mosolyogva nézték SunHit, ahogy határozottan megy egy olyan helyre, ami megváltoztatja az életét. A lány nagyon jól érezte, hogy a pár órával ezelőtti madártollak a változás jelei voltak. Amikor csatlakozott a Circus with Secrets-hez az élete megváltozott a jó irányba. Viszont most, hogy az erdő felé rohan, és fölötte Bang Yongguk kémmadara repked, az élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz, mindenki későbbi bánatára a lehető legrosszabb irányba.
A mit sem sejtő lány másfél órás út után megtalálta ez erdő bejáratát. A fák több méteren keresztül nyúltak az ég felé. Az összes ugyan olyan volt: törzsük a fekete és szürke több árnyalatában pompázott, lombkoronájuk a lehető legsötétebb zöld volt, majdnem fekete. Mindenféle elvarázsolt lény repült, mászott vagy csúszott ki a fák közül. SunHinak még lett volna lehetősége visszafordulni és alakítani a Sorsán, de nem tette. Kíváncsi és bátor természetének köszönhetően belépett az erdőbe, mire az ég egy újabbat dörgött. Ő mit sem törődött olyan apró dolgokkal, mint egy vihar, csak ment. Miért ment olyan nagyon vakon egy olyan ember után, akit nem is ismer, és nem tud róla semmit? Egyszerű: varázslat. Minden, ami a Másik Világban történik a varázslatnak tudható be. Nem az elménk roncsosodásának, a képzelőerőnk túlszárnyalásának, nem. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Egyes egyedül a varázslat a felelős itt mindenért: a legkisebb porszemtől elkezdve minden ország alternatív verziójáig.
Yongguk kifinomult és ravasz használója volt a varázslatnak. A Circus with Secrets-nél töltött ideje alatt elsajátított minden sötét mágiát, ami a Dark Circus megalapításához segítséget nyújtott neki. A fiúnak meggyőződése volt, hogy ő a Király, aki mindenki és minden felett uralkodni fog. Viszont ahhoz, hogy birodalma és hatalma beteljesülhessen, szüksége volt egy Királynőre. Éveken át kereste ezt a személyt, az se zavarta volna, ha saját neméből találja meg uralkodótársát, csak már had vegyen el mindenüket az embereknek és a Másik Világ lakóinak. Egy áramütés érte Yonggukot, mikor először megpillantotta SunHit Zico egyik féltve őrzött képén. Teljesen magával ragadta a lány mosolya, a sötét szemei, a kislányos kinézete, a bőre, a haja, a ruhája, minden. Ám még képen keresztül is látta a lány lelkében tomboló tűzet, ami a Sötétségért égett. Amikor végre személyesen is találkozhatott a lánnyal ez a bizonyos láng felerősödött a lelkében és csak arra várt, hogy Yongguk ezt véglegesen kihozhassa belőle. Látta, ahogy azok a mocskok megpróbálják kioltani ezeket a gyönyörű lángnyelveket a lányból. Undorítónak találta minden egyes próbálkozásukat, viszont neki van egy olyan dolog a tarsolyában, amivel egyik jó sem rendelkezik: a hazugság és a sötét mágia művészete. Nincs semmi másra szüksége, mint hogy elvarázsolja a lányt a hazugságaival, amik igazibbnak tűnnek mindennél, amit a lány eddig ismert. Ennek ellenére nem csak hazugságot fog használni, igazságot is kever a dologba. Megtanulta már, hogy színtiszta csalással nem jut semmire, legalábbis ha varázslatot is használ. A varázslat az igazság eszköze, hogy megvilágíthassa az embereket. Yongguk olyan módon elsajátította a hazugsággal vegyített mágiát, hogy néha már ő maga sem tudja mi az igazság és mi nem.
SunHi az erdő közepéhez ért, ahol egy hatalmas tavat talált rajta öt jégtáblaszerű képződménnyel. A magasból hirtelen egy női alak ereszkedett le, fehér lepel volt rajta, fején díszes korona.
- Nous attendons toi, SunHi. Accept notre cirque et le Obscurité! Vien avec nous! –suttogta a nő franciául.
- Csatlakozz hozzánk, SunHi. Fogadd be a cirkuszunk és a Sötétséget! Gyere velünk! – a lány megijedt a semmiből megszólaló mély hangtól, de amint észre vette Yonggukot elmosolyodott.
- Micsoda?
- Ezt mondta Kiera. De most gyere velem, élvezzük a műsort. – mondta, majd megragadta a lány karját, a tóhoz vitte és felültette egy nagy vízi bicikliszerű járműre.
SunHi félve pillantott körbe végig a tavon, amelynek szélén krokodilok voltak. Vagyis nem, nem volt ott semmilyen állat. Drapp ruhába öltözött nők lebegtek a vízen, mintha ők lennének azok a hüllők. Yongguk átölelte a lányt és büszkén nézett a társulatára és az időjárására, amik tökéletesen besötétítették az erdőt. Nem annyira, hogy ne lehessen látni, pont úgy, hogy szemmel láthatóak legyenek az események.
A magasból hirtelen nyolc alak ereszkedett le: négy piros ruhás és négy fehér ruhás. A Piros ruhások nők voltak, míg a fehérek férfiak. A nők a barna képződményeken kezükkel megálltak, mire a férfiak eltűntek. Valahonnan felcsendült egy egyiptomi zene, mire a négy nő táncolni kezdett. Gimnasztikusok, azaz akrobaták voltak ők is, csak úgy, mint SunHi. Az előadásuk nagy részénél alsótestüket használták, kezeiken csak tartották magukat, de ehhez is már nagy erő kellett. Lábuk és csípőjük úgy mozgott, mintha egyetlen szem csontot vagy porcot nem tartalmazna. A lány megakarta kérdezni a fiútól, hogy van-e a lányoknak csontjuk, de az csendre intette őt, ezért a show további rézében elképedve nézte a mutatványosokat. Belevontak minden körülöttük lévő dolgot az előadásba: a vizet, a táblákat, a krokodilokat játszó táncosokat, a fákat, mindent, amit csak tudtak. Aztán az egyik pillanatban a legalacsonyabb lány a mellkasára feküdt és alkarjával tartotta magát, lábait két oldalra tette. Egy másik lány fölötte csinált egy hidat, így az előbbi lány átölelte karjait lábaival, hogy megtarthassa társát. Következő társuk a hidat formázó lány hasára feküdt, lábaival játszott egy keveset, majd a legalsó lány térdeire tette talpát, így akár úgy tűnhetett, hogy a lány tényleg nem rendelkezik gerinccel, ugyanis a teste egy „c” betűt ábrázolt. Végül a legutolsó lány az utolsó előtti combjára támaszkodva pattant fel az egész emberi építmény tetejére. Ő volt a csúcsdísz, mint Karácsonykor a karácsonyfán. Ezután egy hatalmas villanás jött, a tó eltűnt, helyére az erdő eredeti része került, azaz a talaj és a sok-sok fa. A fák ágain egy-egy ember bujkált, majd egyesével leugráltak onnét, így a majd’ ötven fős társaság szembenézett a lánnyal. Ott volt köztük a rózsaszín hajú és incselkedő fiú, Zelo és a gyönyörű srác, Himchan is. A többi tag még ismeretlen volt a lány számára, de mindegyiket megakarta ismerni. Látta a lelki szemei előtt, ahogy ő kibékíti a két cirkuszt, eggyé válnak és boldogan élhetnek, míg világ a világ.
- Csatlakozz hozzánk! – mondta Yongguk immáron nem a lány mellől, hanem vele szemben.
- Nagyon ügyesek vagytok, és kedvesek, meg minden, de… Én ezt nem tudom elfogadni. Nekem dolgom van Kwanéknál. Tudjátok, olyan dolgok, mint a szerelem, meg Apa megtalálása, és hasonló dolgok.
- Szerelem? Biztos vagy benne, hogy eldobnál egy ilyen lehetőséget egy olyan barom miatt, mint Zico? – kérdezte Zelo.
- Zico nem barom. –mondta durcásan SunHi. Senki nem mondhat ilyet az ő kedvesére csak ő és a többi bohóc. – És amúgy is! Nekem már megvolt „A lehetőségem” a Circus with Secrets-nél. Minden embernek csak egy nagy lehetősége van az életben, és én ezt eljátszottam. Szóval sajnálom, de nem tudom elfogadni az ajánlatot.
- És ha most azonnal elviszlek az apádhoz? – ez a kérdés instabillá tette a lány eddig stabil nézőpontját a dolgokról. De hát minek aggódni? Kwanék azt mondták, hogy ott van náluk az apja, csak meg kell találniuk.
- Szép próbálkozás Yongguk, nagyon szép. De Apa nincs itt, hanem ott van, Kwanéknál. Csak még nem áll készen a találkozásra. Tudod, hogy megy ez az egész „erő-gyűjtés”…
- Hazudtak neked.
- Hogy mi? –a lány nem kapott választ a kérdésére, ugyanis az erdő helyett egy zöld tisztásra értek, ahol néhány kődarab kandikált ki a földből. Vagyis nem csak egyszerű kődarabok voltak. Mindegyik egy-egy sírkő volt. Yongguk egy temetőbe vitte SunHit. –Mit keresünk itt? –kérdezte a lány teljesen kétségbe esetten.
- Nézz csak oda. –mutatott Yongguk egy táblára, mire SunHi szíve az eddiginél is jobban összetört. Minden remény, ami eddig a lányban volt elveszett, eltűnt a feledésbe. Ahogy meglátta a nevet, ami a kőre volt vésve lábaiból kiveszett minden erő, elméjét elöntötte a gyász. Nem létezett számára semmi, csak ő és a sír, ami a legkedvesebb embert takarta be. Nem gondolt szerelmére, Zicora, a legjobb barátaira, a cirkuszra, a Másik Világra vagy a Rendes Világra. Eszébe se jutott, hogy Yongguk mellette van, vagy, hogy bárki láthatja a kétségbe esett sírását. Őt csak egyetlen egy dolog érdekelte és az a felirat volt, miszerint Kim InGuk ezen a helyen fekszik békében.
- Apa! –tört ki a lányból minden elfojtott érzés, ami benne volt. Ő annyit kereste, kutatta az édesapját, de még ha szerette volna, se találja meg, ugyanis a Másik Világon halt meg és ide is lett eltemetve.
- SunHi, én tudom, hogy mi történt Édesapáddal. –guggolt le mellé Yongguk és magához vonta egy ölelésre, amit a lány készségesen elfogadott.
- Mond el, könyörgök.
- De nincs ingyen. És, hát hogy is mondjam… nem kellemes történet.
- Yongguk, - nézett a lány Yongguk szemeibe, már amennyire látott a benne lévő könnyektől- engem nem érdekel, hogy mennyire rossz, meg mennyire nem, és, hogy mit kell érte tennem. Tudnom kell, hogy mi történt az Apámmal. Tudnom kell, hogyan halt meg az az ember, akiért bármit megtettem volna és akit a világon legjobban szerettem!
- Hát jó, legyen. Kwan, Zico és a többi bohóc…
- Hogy jönnek ők most ide?
- SunHi, ők ölték meg az édesapádat!