22. rész~ A hivatalos első randi

Szerintem nincs olyan ember ezen a földön, aki ne hallotta volna azt a híres mondást, miszerint ha az ember szerelmes, mindent szebbnek lát. Én magam is egy voltam azok közül, akik nem hittek ennek és kinevették a rózsaszín ködbe burkolózó emberek táborát. Viszont a fagyi visszanyalt, még hozzá nagyon durván és erőszakosan. Életemben nem gondoltam volna, hogy ha reggel felkelek frissnek, üdének és kipihentnek fogom érezni magam. Pedig így történt. Egyszer csak kipattantak a szemeim, felültem az ágyamban és nem éreztem azt a bizonyos vonzóerőt, ami minden reggel visszahúz a pihe-puha ágynemű közé. Könnyedén és energiával telve szálltam ki az ágyamból és sétáltam az ablakhoz. A Nap hétágra sütött, zenészek játszottak valamilyen dalt a főtéren, a cirkusz tagjai éppen valamilyen bemutatót tartottak az arra járóknak. A madarak kellemes dallamokat csicseregtek a reggeli napsütésbe, a szél gyengéden fújdogált, így táncba hívta a fák lombozatát. És mindeközben én sokkos állapotba kerültem, ugyanis ilyen szépnek még sosem tartottam egyetlen egy reggelemet sem! Tényleg borzalmas dolog ez a szerelem.

Kivételesen nem kómásan csoszogtam végig a folyosón majd le a lépcsőn, ami a kastély halljába vezetett. Mindenki boldogan köszönt nekem és én is nekik. Nem éreztem azt, hogy elaludtam volna bármimet is, így akár itt helyben megcsinálhattam volna egy szaltót, mert miért ne. És ha az eddigi kipihentségem nem volt eléggé megrázó élmény, annak a mocskos PKBD-nak is megkellett jelennie előttem. A lábaim hirtelen megremegtek, alig bírtam megállni rajtuk. Arcomra akaratom ellenére is egy hatalmas mosoly kúszott, amit a Világegyetem Mindenségért se tudtam volna levakarni magamról. Minden apró részemet az a bizonyos melegség töltötte be, ami aztán egy pontban összpontosulva kitört a gyomromból és megéreztem azoknak a bizonyos lepkéknek a csapkodását. Rengeteg könyvben olvastam már erről, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz. Mármint igen, jó dolog, hogy szerelmes vagyok –legalább is gondolom-, de ez nagyon furcsa. Olyan, mintha a gyomrodból valami egyszer csak kiakarna törni és beárasztani vele az egész termet. Szinte már láttam magam előtt, ahogy kitör a színes pillangó had a bensőmből, én holtan esek össze, és azok a rohadt kis dögök elárasztanak mindent és uralomra törnek a szerelem nevében.

Jó, az viszonylag teljesen rendben van, hogy megláttam és extázisba kerültem, de az, hogy ennyire pofátlanul jól nézzen ki, már több a sokknál! Nem volt rajta semmi különleges tényleg, csak egy fekete nadrág, ami kihangsúlyozta edzett lábait, egy bő fekete kapucnis pulcsi, rajta a „Tough Cookie” felirattal. Fején egy fehér fullcap volt, gyönyörű szemeit pedig egy napszemüveg takarta el. Tehát semmi extra, de én még is a legtökéletesebb embernek találtam. Fúúú, Woo Zico miért kellett ennyire elcsavarnod a fejem? És ha ez nem lett volna elég, de még észre is vett. Elköszönt az egyik szobalánytól, akivel éppen beszélgetett, és egy fülig érő mosoly keretében felém közeledett. Te jó ég, ez ide jön! El kéne menekülnöm. De még is hogyan? Vajon ha eldobok egy labdát és elkiáltom magam, hogy „PKBD, hozd vissza!”, akkor vajon elfut és visszahozza? Vagy esetleg találjak ki valami menő varázslatot, amivel ha eltalálom, akkor órákig kitudom ütni, és így bőven lenne időm, hogy elbújjak előle. Mármint szeretem meg minden, csak… én erre még nem állok készen ilyen korán reggel!

- Jó reggelt, Hercegnő. – köszöntött, majd gyengéden megsimította arcomat.

- Jó reggelt, Perverz Kanos Bohóc Disznó. Ha megkérhetnélek rá, ne hívj „Hercegnőnek”.

- Sajnos ez a kérése teljesíthetetlen Hercegnő, ugyanis egy herceg áll előtted. És ez köztudott tény, hogy minden hercegnek szüksége van egy Hercegnőre, aki ad neki jó-reggelt-puszit.

- Hogy mit? –kérdeztem, de mielőtt tiltakozhattam volna, megragadta államat és ajkai az enyémekre tapadtak. Önmagát meghazudtolva lustán csókolt, miközben eddig mindig erőszakos és akaratos volt, de most nem. Nem sietett el semmit, kiélvezte a csók minden egyes apró részletét és pillanatát. – Ne csináld ezt ilyen hirtelen.

- És még is miért ne?

- Mert mások is látnak minket.

- Na és? Szerinted ők nem tudják, hogy mi ez? Meg amúgy is, tudod, hogy mennyire szeretek műsort tartani az embereknek.

- Sajnos tudom.

- Amúgy SunHi, tartozol nekem.

- Én? Még is mivel?

- Egy randival.

- De… de… de az már nem történt meg tegnap?

- Azt nem nevezném annak. Az csak a körülmények miatt kialakult utazás volt, aminek már ideje volt, hogy megtörténjen. Tehát nem egy randevú, ami romantikus, előre megszervezett, meg ilyenek.

- Mióta vagy te ilyen?

- Ez a szerelem dolog nem csak a te fejedet veszi ám el. – mondta nevetve, majd miután beletúrt a hajamba elindulta lépcső felé. – Ja, majd menj el B-bombhoz, beszélni szeretne veled.

Én naiv és buta lány azt hittem, hogy több meglepetés nem érhet engem az életben. Pedig de, nagyon is érhet! Bár, ha jobban belegondolok, már nem is félek ezektől a meglepetésektől. Az esetek nagy részében jól jöttem ki minden szituációból: az első találkozás, az alku, az első próba, a bújócska, a kígyók, a bizonyítás, a Másik Világ és a fiúk életének megismerése. Mind-mind olyan dolog, ami először elrémített vagy kétes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de a végére eltűntek belőlem ezek az érzések, így mindenkihez és mindenhez pozitívan állhattam.

Az emeleten bemerészkedtem a fiú részlegre, ahol B-bomb szobája is volt. A hosszú folyosó falai a cirkusz képeivel volt tele, különböző korszakukból. A kezdet, mikor még csak Zico és Kwan járták az országot, aztán szépen fokozatosan egészen odáig, mikor már én is a képen vagyok. Minden képen voltak új emberek, akik mára már veteránnak számítottak. Az egyik képen azonban volt valaki, aki mára már nem a társulat tagja. Az igazgató mellett állt Zico, ő pedig a vállánál ölelte a mellette álló fiút, Yonggukot. Mindkettőjük arcán nagy vigyor volt, olyanok voltak, mint a testvérek. A következő képen azonban Yongguknak már hűlt helye sincs.

- Mi történt veled, hogy itt hagytad őket? –simítottam végig a két fiú fényképén.

- SunHi, végre, hogy itt vagy! –hallottam meg B-bomb hangját, majd pár pillanattal később megragadta a karomat és behúzott a szobájába.

- Miről akartál beszélni velem?

- Ez nem egyértelmű? Hát arról, hogy milyen ruhában mész a randira. – tényleg buta vagyok. Egy pici pillanatra azt hittem, hogy nem a ruhákról lesz szó, de nem.

- Nem tudom. Farmer, póló és cipő. Ez a nyerő hármas. –a fiú a szívéhez kapott, majd olyan arccal vetődött az ágyára, mintha azt mondtam volna, hogy utálom őt és a cirkuszt.

- Ez most bántott SunHi. Pontosan ezért hívtalak. Ha én nem gondoskodok a ruháidról, akkor ki fog? Hát, hogy te nem, az is biztos. Milyen hangulatod van?

- Szerelmes. – még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit mondok kimondtam azt az egy szót, amit nem kellett volna. Mármint ez egyértelmű, hogy szerelmes vagyok, de kimondva nagyon-nagyon furcsa.

- Helyes. Pontosan erre a válaszra vártam. – mondta, majd eltűnt a szekrényében. Mivel negyed óra múlva se jött semmilyen életjel a fiú felől, ezért a szekrény ajtajához álltam, hátha látom.

- B-bomb Oppa, minden rendben?

- De kis cuki vagy. Még mindig így hívsz minket?

- Hát, néha elfelejtem, hogy így kéne szólítanom benneteket, de mivel senki sem szól rám, ezért gyakran elmarad a nevetek végéről.

- Höh, látszik, hogy Zico tényleg bekebelezett. „Addig kell őt szívatni, amíg belém nem szeret.” És ha most csak vicceltem volna, de nem. Tényleg ezt mondta.

- Az az idióta…

- Megvan!

- Micsoda?

- Amit kerestem. – pár percig tartó némaság áradt a szekrényből, majd egy alak ugrott ki onnét valami rózsaszínnel a kezében. A fiú olyan gyorsan zárta be a bútort, amennyire csak tudta. – Na, mit szólsz hozzá?

- Hát… rózsaszín. – mondtam ki az első dolgot, ami beugrott a szoknyáról.

- Igen, igen olyan, de menj és próbáld fel. – mondta, majd betolt a szobájában található paraván mögé.

Amúgy tényleg nagyon szép darab. Az egész babarózsaszínű, mellrésze szív alakú, míg háta teljesen kivágott csak két szalag metszi egymást és a metszéspontnál található egy masni. Nagyon aranyos az egész, és ha mondhatok ilyet, egész jól áll. – Tökéletes!

- Mit leskelődsz?

- Csitu van, úgy se tudsz semmi újat mutatni nekem.

- Chö, mint hogy ha hallottam volna már ezt valakitől.

- Ne hogy már rólam is Zico jusson az eszedbe! Ez azért már egy kicsit sok. De megbocsátok, ha felveszed ezt a cipőt.

- Inkább haragudj rám! – nincs az a pénz, amiért én felvegyek egy olyan magas sarkút, mint ez. Nincs semmi bajom ezekkel a cipőkkel, csak néha túl magas egy-egy darabnak a sarka. Ahogy ennek is.

- SunHi, felveszed.

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Ti meg mit kerestek itt, és miért szóltok bele a vitánkba? – néztem P.O-ra és Taeilre, akik B-bomb oldalán álltak.

- Kora reggel senki nem szereti a veszekedéseteket hallgatni, szóval, ha nem veszed fel azt a szart, esküszöm, hogy belefolytalak egy kanál vízbe. – nézett rám dühösen Taeil.

- Hát ez az SunHi. Plusz ezzel Ziconak is segítesz, nem kell majd annyit hajolnia. –tért a lényegre P.O.  

- Neked miért ilyen mély a hangod?

- Mert most keltem, és ilyenkor még mélyebb.

- Ne haragudj. – mondtam, majd gyorsan megöleltem a fiút.

- Akkor most már felveszed? –kérdezték tőlem egyszerre hárman is.

- Fel. –mondtam fintorogva, majd belebújtam a gyilkos eszközbe.

Miután sikeresen rám erőszakolták a cipőt elküldtek Kwanhoz, miszerint beszéde van velem. A fiú folyosó végén az igazgató ajtaja előtt ott állt Zico is, aki értetlenül nézett rám, miszerint az igazgató még egyszer sem volt ennyire komoly. Végül bementünk a lakosztályba, ami jelenleg egy színháznak volt kialakítva: két szék és egy színpad. Helyet foglaltunk a székeken, majd meghallottuk Kwan hangját.

- Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor megtalálja azt az embert, akit Isten neki teremtett, a másik felét, a lelki társát. Vannak olyanok, akik hamar megtalálják az életre szóló párkapcsolatot, ám vannak olyanok is, akiknek ez hosszas keresésükbe telik. Ez is mutatja, hogy bár különbözőek vagyunk, egy-két dologban még is hasonlítunk. A fiúk és a lányok mind testileg, mind érzelmileg különböznek, de ez így van rendjén. Van, az bizonyos dolog, amit szerelemnek hívnak, ám még senkinek sem sikerült definiálnia. Hormonok okozta baklövés? Isten akarata? Netán a Végzet csalafinta játéka az emberekkel? Senki sem tudja. Viszont azt tudjuk, hogy ha egy fiú szeret egy lányt, a kapcsolatuk mélyülni fog. Itt van egy fiú, - és ekkor megjelent U-Kwon farmerben és egy fehér pólóban, mögötte pedig egy szobának a felét láttuk. – és egy lány, akik…

- Miért pont én vagyok a lány? –hallottuk Jaehyo elégedetlen vinnyogását a színpad másik oldaláról. Mi tényleg nem akartunk nevetni, legalább is én biztos nem. Zicoból azonnal kitört a röhögő görcs, amint meglátta a fiút: egy rövid farmer szoknyát viselt, ami alig takarta el alsónadrágját valamint egy rózsaszín topot. Fején egy hatalmas rózsaszín masni volt, jelezvén, hogy tényleg ő a lány.

- Kuss legyen, te idióta, elrontod a monológomat! – hallottuk Kwan mennydörgő hangját, mire mindannyian meghúztuk magunkat. – Na, szóval, a fiú és a lány nagyon szeretik egymást, így hát eldöntötték, hogy egy következő szintre emelik a kapcsolatukat. Van az a pillanat, mikor ténylegesen a hormonok vezérlik a gondolatainkat, mozdulatainkat, tetteinket, elménket, mindent és a józanész szava mit sem ér. Ha ez a pillanat eljön, semmi sem tudja megakadályozni. A fiú és a lány kiválasztják szentélyüket, mely normálisabb esetben az ágy, és ha a fiú nem akar meghalni, akkor az is marad! Miután mindketten elérték a kényelmet biztosító bútordarabot, ráülnek és beszélgetni kezdenek.

- Beszéljünk róla? – kérdezte Jaehyo vékony és nőies hangon, mire mi kuncogni kezdtünk.

- Beszélhetünk róla. – mondta U-Kwon vállat vonogatva.

- Én… én nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Persze, hogy tudom. De én annál is jobban szeretlek. És ezeket az érzéseimet semmi én senki nem tudja meggátolni. – U-Kwon jobb tenyerével megsimította Jaehyo arcát, mire ő, mint egy kiscica még jobban belenyomta a fejét a fiú kezébe.

- A szerelmes pár ismételten bevallotta érzéseit egymásnak. Úgy érzik, hogy nincs olyan erő, ami szétválaszthatná őket. A fiúban megmozdul valami, ahogy a lányban is. Elmélyedve tanulmányozzák a másik ajkait, melyet már oly sokszor megkóstoltak. Ám ez a csók, most más lesz, mint a többi. A fiú közelíteni kezd a lány felé, majd ajkaik összeérnek, és…

- Kwan, tényleg muszáj ezt? – kérdezte U-Kwon Jaehyo arcától pár centire.

- Mondom, ajkaik összeérnek és eldől bennük, hogy ez az este lesz az, amikor eleget tesznek testi vágyaiknak. – leesett állal figyeltük a két fiú, akarom mondani a lány és a fiú, érzéki csókját, ami megtöltötte az egész helyiséget erotikával.

- Ne nézz oda! –takarta el Zico a szemeimet, de én egyből odébb toltam az akadályt.

- Ne hülyéskedj már. Milyen édeseeek! – és igen, most jött el az a pillanat, hogy kitört belőlem a lány. Vagyis, ha meglátok két helyes pasit csókolózni, visongatnom kell.

- Kwan tényleg ilyen felvilágosítást akartál tartani nekünk a szexről? Na nem mintha nem lennénk vele tisztában. Te meg ne nézz már oda, és menjünk innen! – Zico teljesen kikelt magából, gyakorlatilag úgy kapott fel a vállára és hurcolt ki az igazgató lakosztályából.

- A darabom… - hallottuk Kwan elkeseredett hangját.

- Ugye nem kell tovább csinálnunk? – majd Jaehyo és U-Kwon reménykedő hangját, miszerint nem kell folytatniuk.

- Zico, tegyél le, én látni szeretném a folytatást!

- De én nem! – válaszolta, majd amint úgy érezte, hogy kellő távolságban vagyunk ahhoz, hogy ne tudjak visszafutni, letett. – Most, hogy részese lehettünk ennek a csodálatos élménynek, indulhatunk?

- Nem tudom, bennem azért egy kicsit hiányérzet van. Tudni szeretném, hogy mi történt a lánnyal meg a fiúval.

- Lefeküdtek és örökké együtt maradtak. Na de menjünk már!

- Olyan gonosz vagy. De legyen. Hova megyünk?

- Csukd be a szemed!

- Minek? A teleportáláshoz tényleg mindig szükséges a szemek becsukása?

- Nem, viszont most megszeretnélek lepni, úgy hogy csukd be szemed, tátsd ki tenyered, adok bele egeret.

- Ne már, nem szeretem az egereket.

- Én se, csak jobb rímet nem tudtam kitalálni.  – Zico kezei megfogták enyémeket, majd egy pár másodpercnyi szívó erő után lágy szellő csapta meg hajamat, körülöttünk pedig számomra érthetetlen nyelven beszélő embereket hallottam. – Nyisd ki a szemed.

- Azt a ló ölő hétszentségit! – ennél értelmesebb mondat nem mostanában hagyta el a számat. Bár jelen helyzetben nem is csodálom. Ahogy felnyitottam szemeimet az Eiffel-torony csodás képe jelent meg előttem. A Nap szintén csodásan ragyogott, a madarak éneke kellemes volt. A műemlék előtt álló parkban tinédzserek, turisták, házaspárok, idősek heverésztek. Voltak köztük franciák, angolok, németek, ázsiaiak, minden féle nemzetiségű. Néhányuk kezében festő ecset, esetleg ceruza volt előttük pedig papír vagy festővászon.

- Tetszik?

- Tényleg Párizsban vagyunk?

- Tényleg Párizsban vagyunk.

- Hű. – hát, jelenleg senki ne várjon tőlem ennél nagyobb kommunikációt, különben nagyot fog csalódni.

- Felakarsz menni?

- Már hogy ne akarnék?

- Lifttel, vagy gyalog?

- Természetesen gyalog. Nincs az a pénz, amiért kihagynám azt az élményt, amit a Toronyba való felmászás adhat. Csak az a baj, hogy nincs itt a fényképezőm.

- Te azt csak hiszed, hogy nincs itt. – mutatta fel az említett eszközt, amit én boldogan vettem el kezéből. – Menjünk, már vár ránk az Eiffel-torony.

Nem kellett kétszer mondania már rohantam is a kígyózó sor felé, ami a vas építmény lábainál állt. Sok ember mondja, hogy Párizs nem is annyira lenyűgöző, mint ahogy ők azt eredetileg gondolták. De igen is lenyűgöző, csak megkell találni azokat az apró dolgokat, amik csodásak benne. Igen, lehet, hogy sok ember bunkó és nagyképű, valamint van egy-két szemetesebb környék, de hahó! Melyik városban és országban nincs ilyen? Mondjuk az is hozzájárul a véleményedhez, hogy kivel vagy itt. Ha egy olyan ember áll melletted, akit gyűlölsz, nem fogsz semmi szépet látni az adott városban, viszont ha egy olyan valaki áll melletted, aki fontos számodra és szereted, még a legkisebb szemetet is gyönyörűnek találod.

Háromnegyedes órás sorban állás után eljutottunk az ajtóhoz, ahol bemehetünk, majd a biztonsági őr átnézett minket, hogy nincs-e nálunk semmilyen szúró-vágó eszköz, bomba, vagy valami ilyesmi. Rengeteg lépcső vezet fel a Torony három emeletére, ha jól tudom, csak a második emeltig hatszáz-hétszáz. Jó szokásomhoz híven mindenhol megálltunk, ahol meglehetett és lefényképeztem minden kis apró részletet, mint például: Zico és az aranyos asztal, én és a táj, a szuveníres, a táj egy szemszögből, aztán a másikból, közös képek ebből a pontból, aztán a másikból is, mert ott nem annyira fújja a hajamat a szél. És ez még csak az első emelet volt. Aztán következett a második, ahol ugyanezt játszottam el, csak ott már ténylegesen kimentem a korláthoz. Percekig álltam ott és gyönyörködtem Párizs városában. Leírhatatlan érzés az, amit ismét érzek. Az egyik kedvenc városomban vagyok azzal az emberrel, akibe szerelmes vagyok. Együtt csodáljuk a párizsi embereket, turistákat, épületeket, járműveket, mindent. Onnan, ahol most állunk tökéletes rálátásunk van a Diadal-ívre és a Louvre-ra. Vajon ilyen az, mikor a lelked szabad és felhőtlen boldogság vesz az irányítása alá? Remélem, hogy igen, mert még nagyon sok ilyet akarok érezni. Ezeket a hirtelen feltörő érzéseimet megkoronázta az, hogy Zico védelmező karjai a derekam köré fonódtak, arcát nyakamba fúrta és megpuszilta azt, majd velem együtt nézte a tájat.

- Annyival szebb vagy az összes itt tartózkodó nőnél. –suttogta.

- Azért ne túlozzunk. A párizsi nők eszméletlenek.

- Meglehet, de te túlszárnyalod még az európai szépségeket is. Ez a ruha tökéletesen kiemeli az adottságaidat. És most nem csak a melledre gondolok, hanem a személyiségedre is. Kislányos, még is nőies. Megmutatja, amit meglehet, még is eltitkolja, amit el kell. Ha ránézek mosolyognom kell, mert egyben aranyos és szép is. Basszus te lány, mit tettél velem?

- Ugyan azt, amit te velem.

- Akkor tényleg velem fogsz maradni?

- Már hogy ne maradnék együtt a művemmel? Nem hiába ragasztgattam ám a szíved darabjait.

- Én se véletlenül csináltam ezt a tiéddel.

- Akkor legyen ez az eskünk, törött szív társam: ha egy apró rész is leomladozna ebből a dobogó izéből, a másiknak azonnal szaladnia kell, hogy helyre tegye a megrongálódott részt. Benne vagy?

- Természetesen. –mondta, majd felemelt, megforgatott végül pedig egy apró csókot lehelt számra.

- Helyes, viszont most vár minket a harmadik emelet.

Az utolsó szintig végig beszélgettük az utat, csak úgy, mint egy igazi pár. És tudjátok, hogy miért? Mert mi egy igazi pár vagyunk. Fent leültünk az egyik padra, ahol végig nézegettem a képeket rólunk. Hogy is mondjam? Egész aranyosak vagyunk. Az a tipikus pillanat, mikor egy menő és helyes fiú egy egész csinos –most kivételesen annak éreztem magam- lánnyal van. Lehet, nem mi voltunk itt a legtökéletesebb páros, én még is úgy éreztem, hogy az a bizonyos erő Odafentről tényleg egymásnak teremtett minket. Hosszú órákig tartózkodtunk az egyes emeleteken, sok-sok ajándékot vettünk és ennél is több képet csináltunk. Amint leértünk elmentünk enni egy gyorskajáldába, majd a parkban pihentünk. Hat-hét óra lehetett, mikor felkapcsolták a fényeket az Eiffel-tornyon. Annyira mesés látvány, volt, hogy hihetetlen. Jártam már Angliában, Japánban, egész Dél-Koreában és Amerikában, viszont ilyen élményben még egyszer sem volt részem. Meglehet, hogy azért, mert akkor még nem volt velem Zico. Ki tudja? Azzal viszont tisztában vagyok, azzal, hogy elfogadtam az érzéseit ezzel együtt ráeszméltem a sajátjaimra is, valami fantasztikus dolog vette kezdetét. Jelenleg nincs más számomra csak ő és én. Na meg Párizs. Azért ő is elég fontos.

21. fejezet~ A jóslat

- Hogy micsoda? Randira? Még is minek? – kérdeztem meglepődve, ugyanis Ziconak nem szokása, hogy megkérdez bármit is, amit akar csinálni, csak csinálja.

- Hát, egy kicsit kettesben szeretnék lenni veled. –tarkóját vakargatva bámulta a földet miközben ezt az egy mondatot elmondta. Borzalmas dolog történt ebben a pillanatban. A szívem kihagyott egy igen fontos ütemet a megszokott tempóból, és hirtelen egy ezerszer gyorsabbra váltott. Nem tudtam eldönteni, hogy csak az időjárás miatt van-e ilyen meleg, vagy tényleg lángolok. Minden esetre tátott szájjal néztem a fiút, aki rettentően aranyos volt így. Fiúkra eddig csak akkor mondtam, hogy aranyosak, ha maximum tíz évesek, de nem egy huszonkét éves felnőtt férfira.

- M-M-Még is miről beszélsz? Az időm nagy részét veled töltöm, rengeteg helyre mentünk már el, sőt! Tegnap még veled is aludtam.

- Tudom, viszont van valami, amiről beszélni szeretnék veled. Egy nagyon-nagyon fontos dolog.

- Hát jó, legyen. Akkor mikor találkozzunk?

- Igent mondasz nekem? Tényleg?

- Ühhüm. –bólogattam, mire ő egy hatalmas vigyorral az arcán felkapott, megpörgetett a levegőben, majd apró és játékos puszikat nyomott ajkamra. Eztán magához vont és ölelt. Nagyon hosszú ideig mást se csinált, csak ölelt. Eközben én beszívtam a kellemes illatot, amit magából árasztott ami a férfi parfümök és samponok, valamint gyümölcsök keveréke volt. Akármennyire is próbálkoztam nem tudtam sehova besorolni, csak annyit tudtam róla, hogy legszívesebben életem végéig őt szagolgatnám.

- Akkor, mit szólnál ahhoz, ha délután megkeresnélek és elmennénk egy gyönyörű helyre?

- Megint bújócskázni akarsz? –kérdésemre nem érkezett válasz, ugyanis egy vigyor keretében tűnt el előlem. Utálom, amikor ezt csinálja. Viszont most már én is képes vagyok ezekre a dolgokra.

Szemeimet behunytam és erősen gondolkozni kezdtem egy közelben lévő nem túl bonyolult dolgon, ahova eltudok teleportálni. Mert szerintem ez teleportálás, másnak nem tudom nevezni. A hopponálás pedig teljességgel kizárt dolog, mivel mi csettintünk és nem egy bakancsot használunk. Az első dolog ami eszembe jutott az a tér közepe volt, ahol nem rég bemutatkoztam a Másik Világnak. Láttam magam előtt a kastélyt kívülről, az árusok hadát, az egekig terjedő házakat, a beszélgető embereket és különféle lényeket, mindent. Csettintettem ujjaimmal, majd ahogy kinyitottam a szemem, egy világ dőlt bennem össze. Hallottam az emberek nyüzsgését, éreztem a jellegzetes illatokat, ám az összkép nem az volt, amire számítottam. Annak a falunak a közepén álltam, ahol egyszer megálltunk Zicoval idefele jövet. Hát, annyit legalább eltaláltam, hogy egy térre érkezzek meg, ahol emberek vannak.

- És akkor most sétálhatok vissza. –sóhajtottam.

- SunHi, mi járatban erre felé? – mély hang ütötte meg a fülem, majd egy kék hajkorona tulajdonosa közeledett felém.

- Ravi, igaz? –nem jeleskedhetek a névmemóriámmal, így kissé nehezemre esett vissza emlékezni ennek az Adonisznak a nevére.

- Eltaláltad. –mosolygott rám kedvesen. – Segíthetek valamiben?

- Hát, a helyzet az, hogy egy kicsit eltévedtem.

- Hova indultál?

- A térre.

- De most a téren vagy.

- Lehet, de én nem itt akartam kikötni. A főtérre akartam menni.

- Az alig van pár percre a kastélytól, még is hogyan keveredtél el idáig?

- Megpróbáltam varázsolni. – motyogtam, mire belőle kitört a nevetés. Nem értem miért kell mindig nevetni rajtam. Nem csinálok semmi vicceset, és nevetnek, de ha meg vicces próbálok lenni, mindenki fapofával bámul. Igazságtalanság. – Haha, nagyon vicces, de most mennem kell. Hosszú út vár még rám.

- És miért nem varázsolod magad vissza a kastélyba? –kérdezte a fiú, miközben szemeit törölgette.

- Mert félek, hogy olyan helyen kötnék ki, amit senki sem akar látni. – ahogy eszembe jutottak a képek a fürdőző Kwanról a hideg végig futkosott a hátamon és én megborzongtam.

- Veled történt már ilyen? De durva. És mit láttál?

- Kwant…

- Nagy dolog, őt mindig mindenki látja.

- De nem fürdés közben a gumikacsáival! – pár percig farkasszemet néztünk, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Én azért nevettem, mert rájöttem, hogy tényleg vicces, Ravi pedig azért, mert béna vagyok és elképzelte a fürdőző igazgatót. Hát, legalább már egy ember napját boldogabbá tettem.

- Visszaviszlek. – ahogy abbahagytuk a nevetést, ő úgy karolta át a vállam és csettintett, majd a főtér közepén találtuk magunkat. Ez alatt a röpke idő alatt megfigyeltem a saját reakcióimat. Ravi egy álompasi, még sem éreztem semmit, mikor hozzámért. Nem jártakörbe a testem melegség és boldogság, nem akartam dudorászva ugrálni, nem akartam megölelni az egész világot. Nem éreztem semmi különöset, mikor hozzám ért vagy rám nézett. Ellenben Zicoval. Neki már az is elég, ha rágondolok és a fejemet egy rózsaszín köd lepi el. Ugye ez nem jelenti azt? Ez… nem! Semmiképp sem lehet az! Ez ugye nem szerelem? – SunHi, minden rendben? Mitől lettél hirtelen ilyen sápadt?

- Izé… csak szívnom kell egy kis friss levegőt és muszáj beszélnem egy lánnyal. Köszönöm a segítséget. –daráltam le neki a legátlátszóbb szöveget. A tekintetem még egy horrorfilm következő áldozatánál is rémültebb volt. Nem lehetek szerelmes, az kizárt dolog! Én eddig csak Yungot szerettem. Vagy is azt hiszem. Mármint tényleg szerettem, de mi van akkor, ha csak a megszokást szerettem, hogy szerelmes vagyok? Miért cikáznak a gondolatok a fejemben? Miért ugranak be a kellemes emlékek Zicoval? Miért érzek minden emléket jónak, mikor nagy részénél a Pokol legmélyebb bugyraiba kívántam őt? Miért látom mindenhol őt? Miért akarok mellette lenni? Miért hiányzik? Basszuskulcs, miért vagyok szerelmes?

- Figyeljél már, hogy hova lépsz! – a hang irányába fordítottam a fejem, ahol három barátomat is láttam: Lillyt és Jaehyot, ahogy kézen fogva állnak a megszeppent Katie előtt. Csak úgy, mint az előbb, most is kérdések hada támadta meg elmémet. Miért fogják egymás kezét? Jaehyo már megint miért ilyen Katievel? És Katie miért néz ki úgy, mint aki szellemet látott?

- B-b-bocsánat. – motyogta szinte alig hallhatóan.

- Jobban tennéd, ha nem lennél folyton az utamban. És erre tudod mi a legjobb megoldás? Ha eltűnnél innen valahova jó messzire, ahol nem árthatsz senkinek, nem veszed el a drága oxigénünket és…

- Milyen bőbeszédű lett hirtelen valaki. – sosem bírtam elviselni idegekkel, ha valakit bántanak. Mind szavakkal, mind tettekkel. Nem szabad így viselkednünk egymással, sokkal inkább védeni kéne a másikat és nem a földbe tiporni. És annyira nem értem, hogy Jaehyo még is miért ilyen szegénnyel? És pontosan ezért a védelmező szokásom miatt szakítottam félbe a fiú mondandóját azzal, hogy meghúztam a haját. Lehet, hogy gyerekes cselekedet volt, de legalább megtette a hatását. Jaehyo végre elhallgatott.

- Neked nem Zicoval kéne lenned? – kérdezte idegesen a barna hajú fiú.

- Neked nem lovagiasnak kéne lenned? –kérdeztem vissza.

- SunHi, sziaaa. –ugrott a nyakamba Lilly. – Képzeld, Oppaval a meglepi bulid díszeit vettük meg, és most is arra készülünk, de erről neked nem szabad tudnod!

- Lilly! – a körülöttünk lévők egy emberként kiáltottak rá a lányra, akinek leesett, hogy mit is mondott az imént. Mindenki, aki tudott kiabált vele, hogy hogyan lehet ilyen felelőtlen és gyerekes. Eközben Katie felszívódott én pedig mit sem törődve a vitatkozó tömeggel szaladtam a lány után.

- Nyugi van srácok, én nem hallottam semmit. Miről is volt szó? Jaaa, hogy a mai időjárásról, persze, hogy jó. – bár most a jós volt számomra az elsődleges, barátnőmet sem hagyhattam cserben, így még mentve a menthetőt szóltam vissza nekik, miszerint nem tudok semmiről sem. Még hallottam a dühös morgásokat, de legalább már senki nem akarta leharapni a lány fejét.

Az egyetlen dolog, amit utálok az ismeretlen helyekben, hogy ismeretlenek. Igen, tudom, ez teljesen egyértelmű, de akkor is. Nem tudtam merre keressem, hol lakik, melyik utcába tudok befordulni anélkül, hogy zsákutcába találnék. Akármennyire is szerettem volna megtalálni, képtelen voltam arra, hogy ezt az egész helyet felkutassam. Nincs más választásom, gondolkodnom kell. Nyugalom, nem komolyan mondtam, csak ismét használom a varázslatot. Jaj, kérem, most az egyszer had sikerüljön. Az a hely, ahol most a legszívesebben lennék ott van, ahol Katie is.

Ahogy kinyitottam szemeimet egy falfestménnyel találkoztam: a nappal, az éjszaka és a végtelenség volt rajta. A Nap egy aprócska falu fölé magasodik, majd a kép átmegy éjszakába, ahol már a csillagok ragyognak az éjszakán a Hold társaságában. A kép közepén egy nagy, zöld fa áll. A jobb széle fele egy ember töri át a halandóság nappalát és éjjelét, így eljutva a sötét, még mindenki számára titokzatos örökkévalóságba. Jobbján egy hatalmas bordó bársony függöny lógott, melyet középen elvágtak, szóval ez lehet az ajtó. Balján egy újabb freskó. A bal sarokban egy díszes K betű volt iniciáléként szolgálva, utána pedig valamilyen írás gyönyörű szép betűkkel. A felirat alatt egy szőke, fehér és fekete ruhás lány állt, karjait széttárta. Körülötte volt minden, ami a világhoz kapcsolható: állatok, növények, emberek, anyagok, tárgyak. Viszont a földöntúli világhoz kapcsolódó dolgok is ott voltak: angyalok, démonok, vámpírok, varázspálca. Így egyben egy nagy kavalkádnak látszódott, viszont ha jobban belegondolunk mag a világ, az élet is egy nagy káosz, semmi más.

- Hát te mit keresel itt? –hallottam egy meglepett hangot, majd amint megfordultam Katiet láttam melegítő nadrágban és egy bő pulcsiban.

- Sikerült? Tényleg sikerült teleportálnom? –örömömben egy kicsit ugrándozni kezdtem, de jókedvem azonnal alábbhagyott, ahogy megláttam a lány szomorú arckifejezését. – De most nem ezért vagyok itt. Mesélj el mindent nekem, Dr. SunHi azért van itt, hogy segítsen neked.

- Nekem nincs szükségem ilyenekre.

- És még is mi lenne, ha nem ilyen passzívan állnál hozzá a segítségemhez? A szerelmi problémákat, akármennyire is meglepő, de jól tudom kezelni.

- Nincs szerelmi bánatom.

- Aha, akkor azért indult be nálad is a pandamaci üzemmód? Tudom jól, hogy milyen az, ha az ember a szerelmét mással látja. Én is így voltam ezzel, mikor végleg elszakadtam Yungtól. És most te is így vagy Jaehyoval. De a kérdés: tényleg elakarsz tőle szakadni?

- Ezt még is honnan tudtad? –kérdezte tőlem kikerekedett szemekkel. Ne már. Most tényleg szerelmes Jaehyoba? Pedig én csak találgattam, hogy ki lehet az oka, egy percig se gondoltam volna, hogy elsőre eltalálom.

- Mint mondtam, jó vagyok az ilyen dolgokban. Ezt már akkor tudtam, mikor a Rendes Világban a sátramban találkozatok.

- Huh, tényleg jó vagy.

- Tudom. De akkor most üljünk le, és beszélgessünk. Mit érzel most? –kérdeztem, ahogy leültünk a régi kanapéjára, ami meglehetősen kényelmes volt.

- Csalódottságot, reménytelenséget, fájdalmat és szerelmet.

- Huh, a legrosszabb négyes. Jó, de akkor kezdjük az elsővel: miért vagy csalódott?

- Mert Jaehyot mással láttam.

- Jó, ez érthető. Miért érzed úgy, hogy reménytelen a helyzeted?

- Mert Jaehyo egy tökéletes lánnyal volt, aki pont az ő esete: kicsit butácska, de nagyon tud szeretni. Tehetséges, szép és mindenki szereti.

- Ezt az opciót lőjük ki, kizárt dolog, hogy Lilly bármit is akarna attól a másik baromtól. Miért érzel fájdalmat?

- Mert Jaehyot, a szerelememet, mással láttam.

- És akkor még is miért érzel szerelmet?

- Jaehyo miatt.

- Kényesebb a helyzet, mint azt gondoltam.  Mióta szereted?

- Két éve.

- Két éve? És még mindig nem nyitottál felé?

- Igen, mert utál! Nem mindenkinek lehet egy Zicoja, aki az első pillanattól kezdve bolondul érte, és pár hónap leforgása alatt már egy párt is alkotnak.

- Na ezt a témát hanyagoljuk!

- Miért? Miről nem tudok?

- Most nem engem kezelünk, hanem téged, szóval törődjünk a te dolgoddal.

- Neeem, nem akarom hagyni ezt a dolgot! Talán összevesztetek? Bizonytalan vagy? Esetleg megcsalt? Én minden ilyen dolgot kitudok deríteni, ha kell!

- Igen, és még is hogyan?

- SunHi, egy jósnővel beszélsz. Nincs olyan dolog a számomra, amit ne tudnék kideríteni.

- De van! Az érzéseim…

- Ez igaz. Az érzéseidet nem tudom megmondani, viszont a lapok alapján, amit húzol, mindent kideríthetek: hogyan jutottatok el idáig, hol tartotok most és mi lesz veletek a későbbiekben? Kíváncsi vagy a jövődre, SunHi?

- Őszintén szólva nem, nem vagyok rá kíváncsi. Csak ma lehet, hogy lesz egy beszélgetésünk, ami akár kínosan is elsülhet, és jó lenne tudnom, hogy mit is akarok válaszolni.

- Akkor várj pár percet, hozom a paklimat. – még ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni. Szemeiben felcsillant a fény, hogy jósolhat. Ugyanaz a fény volt ott, mint ami az én szememben van, mikor a trapézon vagyok: ez a csillogás nem más, mint az önfeledt boldogság. Percekkel később Katie visszatért teljes hadikészültségben: kezében a pakli, fején egy kendő, szemei kihúzva. A kényelmes mindennapi viselet helyett most egy sötétlila buggyos nadrág és egy fekete top volt rajta. Karjait karkötők ezrei díszítették. – Foglalj helyet, kérlek. – mutatott maga elé a szoba közepén lévő asztalnál.

- Mit kell tennem?

- Majd húzni, érteni, és kérdezni. De előbb elmondok neked néhány dolgot a Tarot kártyákról, oké?

- Rendben van.

- Először is, a kiterített kártyapakli sem jelent mást, mint teljes egészében látni az életedet. A lapok pontosan azt az információt fogják tartalmazni, melyek hited szerint azonosak az élettudatoddal. A kártyalapok nem ítélkeznek, csak visszahajtják rád az igazi valódat. Tehát ezek is egyfajta tükrök. Aztán a Tarot szó jelentése: titkot fejt. Láthatóvá teszi a láthatatlant, azaz szembeállít a rejtett valósággal. Nagyon sok olyan ember van, akik nem veszik komolyan a tarot üzenetét, használatát. Számukra ezek a kártyák csak játékom, ám aki kezében ezek csak játékszerek, annak nem izzik fel a fénye. Sokszor van olyan, hogy a jóslat nem éppen kedvező, ilyenkor kinevetjük és eldobjuk. Viszont ez nagyon veszélyes, ugyanis a tudatalattid beépíti ezeket az elmédbe és programozásként kezeli, holott végzetszerűségről általában nincs is szó. A jövő mindig formálható, ha képes vagy a megformálására. Ha nem teszel semmit az ellen, hogy a rossz jóra változzon, akkor ne csodálkozz, ha a rossz egyszer csak bekövetkezik. Ez eddig érthető, ugye?

- Igen.

- Na most, a tarot üzenete nem a kártyalapokban van elrejtve, mert ezek csak dimenziókapuk, amelyek megnyitnak számunkra egy-egy újabb lehetőséget. A lapok ugyanis nem mások, mint papírdarabok képekkel a festett felükön. Azonban abban a pillanatban, amint megszólítod őket, életre kelnek és értelmet nyernek. A kártya pontosan tudja, hogy mennyire vagy elkötelezett, tudja, hogy a kérdése egy buta próbálkozás, vagy valódi információ szerzés.

És akkor most a tarot szimbólum rendszeréről egy kicsit: a szellemi világ üzenetét tartalmazza kódolt formában. Minden egyes lap ősi szeretet alapú tudás egy-egy mágikus ismeretét takarja. Mert minden értünk van, a jó is és a rossz is. A kártyák értelmezése. A szellemi létezés alapvetése, hogy minden élet tökéletes. Mindannyian egy csodálatos, boldogságra kész életet kaptunk ajándékba. Tegyük fel, hogy az összes lap jó sorsot mutat minden esetben, ilyenkor mindegyiknek mélyebb értelme az, hogy a jobb irányba tereljenek minket. Abban az esetben, ha a „halált” vagy az „akasztott embert”kapjuk, sem szabad kétségbeesni. Minden a helyes értelmezésen múlik, hiszen ezek a lapok nem feltétlen jelentik a halált. Lehet, hogy azt jelzik, hogy valaminek vége lesz és egy jobb dolog fog következni utána. Szóval ha ilyet húznál, ne pánikolj be, jó?

- Megpróbálok. –feleltem nevetve, ugyan is teljesen kinézem magamból, hogy ha valami rosszat kapok, egy világ fog összeomlani bennem.

- Remek, akkor most térjünk rá az arkánumokra, ami gyógyírt, orvosságot és titkos szert jelent. A tarot három nagy csoportból tevődik össze: huszonkettő számozott nagy arkánum, negyven kis arkánum és tizenhat udvari figura. Azaz összesen hetvennyolc lap található meg egy pakliban. Ez a hetvennyolc kártya egy összefüggő rendszer, az egész és teljes életet fejezi ki. De kezdjük a nagy arkánumokkal. A huszonkét kártya képvilága huszonkettő emberi szerepet formáz meg. Végig vezet az életen, a képekben láttatja sorsunkat, megmutatja a változásokat, a haladásokat és a magasabb szintekre való jutást. A tarot második része a negyven kis arkánum, mely az élet apróbb eseményeit mutatják be. A tarot harmadik és egyben utolsó része a tizenhat lapból álló udvari figurák, mint a Király, a Királynő, a Lovag és az Apród.

A lapok általában arra reagálnak, hogy milyen lehetőség van előtted. Van például a Sorskerék, amit nem akkor fogsz húzni, ha szerencsés az életed, hanem akkor, mikor a kezedben van a lehetőség a változtatásra. Ahogy a halál lapját sem akkor fogod kihúzni, ha meghal valaki, hanem akkor, mikor itt az ideje, hogy valamit befejezz. Erről beszéltem az előbb is. A lapok lényegében önmagadra reagálnak, hogy mennyire vagy eléggé nyitott, vagy éppen tudatos.

Viszont egyetlen egy dolgot ne felejts el SunHi: minden kártyavetés befolyásolja életed további alakulását, hiszen a kapott információ, ha nem is tudatosan, de hatással lesz rád. Ígérd meg, hogy ezt észben tartod, és helyesen fogsz mindig dönteni.

- Megígérem neked.

- Helyes. Akkor egy egyszerű szerelmi jóslást fogok neked csinálni, a három lapos módszerrel. Te húzol három kártyát, amit sorrendbe fogunk tenni. Ezek a múltat, jelent és jövőt jelképezik. Kezdhetjük?

- Igen. –bólintottam határozottan, majd Katie neki állt megkeverni a kártyákat. Keze ügyesen mozgatta a lapokat. Először az egészet megkeverte, majd megfelezte és külön-külön is megkeverte őket. Amint végzett velük az asztal bal széléhez helyezte a paklit, majd egy egyszerű mozdulattal egy sorba rendezte őket úgy, hogy ne láthassam melyik kártya mit takar.

- Válassz hármat, és tedd le őket egymás mellé. –mondta, mire én a két széléről és a közepéről húztam egyet-egyet. – Akkor most ugrik a majom a vízbe. – felfordította mindhárom lapomat, amiken pár percig gondolkozott, majd egy nagy mosolyt lövellt felém.

- Mi az?

- Azt hittem, hogy sokkal rosszabbak lesznek. De ezek szinte tökéletesek, és segítenek neked. Az első lap, azaz múlt, a tizenhetedik, a Csillag. Jelentése: a kapcsolat jó csillagzat alatt áll, amely örömteli, hosszú és szeretetteljes jövőt ígér. Kedvesed tele reményekkel, számára te vagy a boldogságot hozó csillag az égen. Ám ezt a boldogságot nem adják ingyen, megkell dolgozni érte. Ameddig hozod az áldozatot, addig boldog lehetsz, és egyedül te döntöd el, hogy megéri-e vagy sem. Na SunHi, megéri?

- Igen, megéri. Azt hiszem.

- Az utolsó mondatot inkább meg sem hallottam. Nézzük a másodikat, vagyis a jelent. Ez a huszonkettedik, más értelmezések szerint nulladik lap, egy bónusz lap. Jelentése: gyönyör és szenvedély? Vagy csak kaland és kíváncsiság? Egyelőre nyitott a kérdés. Egy ideig még nem akarod elkötelezni magad, ám még semmi sem biztos, még minden formálódik, alakul és valószínűleg most minden egyes porcikádban káosz uralkodik, amin nem is csodálkozok. Hisz nem rég jöttél rá a varázslásra, egy másik világra. Édesapádat keresed és egy új szerelembe akarsz belekezdeni. Most minden káosz veled kapcsolatban, már ne is haragudj. Mint mondtam, ez a lap a nulladik, vagy a huszonkettedik, azaz ez lehet a dolgok kezdete vagy vége. A pillanatnak kell élned, élvezni az életet, a szerelmet. Még is mi lesz ebből az egészből? Minden, vagy semmi? Mehetünk tovább?

- Igen.

- És akkor végül a harmadik lap, a jövő. Ez pedig a huszonegyes lap, ami a Világ. Jelentése: Megérkeztél. A cél itt van tőled egy karnyújtásnyira, vagy talán már el is érted. Párod is úgy érzi, hogy melletted megtalálta valódi helyét a világban, az otthonát, amit oly régóta keresett. Ebben az otthonban elfogadás, öröm, boldogság, megbecsülés és biztonság várja. Elevenség, életerő jellemzi ezt a kapcsolatot, érdemes tervezni a jövővel kapcsolatban. Úgy érzi, te vagy számára a tökéletes, ketten alkottok egy egészet és el se tudná nélküled képzelni a világot. Ti ketten boldog, eredményes és teljes életet élhettek. Kérdés van?

- Azt mondod, hogy csupa jó dolog fog történni velem, ha elfogadom Zicot?

- Ezt nem én mondom SunHi, ezt a lapok és a te Sorsod mondják. Nem garantálhatom, hogy útközben minden jó lesz és örömteli, de a vége biztosan elégedettséggel fog eltölteni. Hidd el, Zico azaz ember, aki igazán tud majd téged szeretni és neki is szüksége van szeretetre, amit csak tőled kaphat meg.

- Értem, de akkor csak még egyetlen egy kérdést had tegyek fel neked.

- Parancsolj.

- Miért találkoztam vele?

- Azért, hogy egymás végzetei lehessetek. – egymás végzetei, mi? Ha a lapok és Katie is azt mondják, hogy ebből az egészből csak jó dolog sülhet ki, akkor miért ne próbálnám meg? Miért ne engedném meg végre valahára valakinek, hogy teljes szívéből szeressen? És én miért ne engedném meg magamnak, hogy valakit végre valahára teljes szívemből szeressek?

- Hé Katie, jósolj nekem! – az ismerős hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Zico sétált be az ajtón kissé kétségbeesett fejjel. – Hát te mit keresel itt? –szegezte nekem a kérdést.

- Beszélgettünk az élet nagy problémáiról. –válaszoltam.

- Igazából a szerelem volt a téma. – Katie beleköpött mindkettőnk levesébe, ugyanis a „szerelem” szó hallatán Zico is és én is teljesen elvörösödtünk, és mindenhova képesek voltunk nézni, csak egymásra nem. – De gyere csak ide, jósolok neked valami olyan jót, mint SunHinak.

- Hát ezt melegen ajánlom. – mondta mosolyogva, majd leült a székre. Katie csakúgy, mint nálam megkeverte a kártyákat, majd kiterítette azokat és Zico húzott belőle hármat. Ismét mindegyiket felfordította a lány, pár percig gondolkodott és bíztatóan nézett Zicora.

- Az első lap a múlt, azaz a negyedik számú, Császár. Jelentése: Hajlamos volt arra, hogy érzelmeit visszafogja, ezzel tönkretéve régebbi kapcsolatait. Szeret uralkodni másokon, ám még is ura önmagának és érzéseinek is. Néhány ember számára a külseje rideg lehet, ám e mögött az álarc mögött egy érző, szeretni vágyó szív dobog. Nem könnyű meghódítani őt, ám egyetlen egy ember van ezen a világon, akinek sikerült elrabolnia a Császár szívét. Egyetértesz velem, Zico?

- Teljesen.

- A második lap, vagyis a jelen. Ez a tizenhetes Csillag, csak úgy, mint SunHinál. Jelentése: a kapcsolat jó csillagzat alatt áll, amely örömteli, hosszú és szeretetteljes jövőt ígér. Kedvesed tele van reményekkel, számára te vagy a boldogságot hozó csillag az égen. Ám ezt a boldogságot nem adják ingyen, megkell dolgozni érte. Ameddig hozod az áldozatot, addig boldog lehetsz, és egyedül te döntöd el, hogy megéri-e vagy sem. Mond csak Zico, számodra megéri?

- Még az életemnél is jobban megéri.

- Helyes.

- És végül pedig az utolsó lap, vagyis a jövő. A Csillagok társa, a tizennyolcas Hold. Jelentése: bizonytalanság, érzelmi zűrzavar. Tisztázatlan és homályos ügyek fedik kapcsolatotokat. Párod nem tudja, hogy merre tovább, már semmi sem egyértelmű számára. Fél a közeledéstől, de elveszíteni sem akar téged. Menekülne is, meg maradna is. Nincs tisztában se önmagával, se érzéseivel, rajtad pedig végképp nem tud kiigazodni. Viszont ezek a dolgok az idő múlásával változni fognak, mert képesek lesztek a pároddal együtt a változásra. Kisebb bukkanókba ütközhettek, mikor a felhők eltakarják a Hold sugarait, de amit kitisztul az ég, a ti kapcsolatotok is kitisztul és tovább élhettek boldogságban. Kérdések?

- Kivételesen nincs semmi.

- Helyes. Viszont most távozzatok, leszeretnék egy kicsit pihenni. –mondta Katie, majd miután illedelmesen megköszöntük neki a jóslást elhagytuk sátrát.

Némán sétáltunk egymás mellett Zicoval. Ilyen még soha nem történt. Csendben voltunk. Ő sem piszkál engem, én sem piszkálom őt. Tényleg ilyen komoly lenne ez a dolog? Mint mondtam, nem szeretem a némaságot, ha valaki csendben vannak egymás mellett, de most szükségünk van rá. Ez a csend jelenleg többet mond, mint amit mi kitudnánk fejezni szavakkal. Fejemet oldalra fordítottam, hátha kiolvasok valamit elbambuló tekintetéből. Sajnos nem csak én akartam meglesni a másikat, hanem Zico is. Pillantásaink találkoztak és nem is akarták elengedni egymást. Menetelésünk egyszer csak megszakadt, mi pedig megálltunk. Csak ott voltunk egyhelyben, hagytuk, hogy a körülöttünk lévő tömeg zajongjon, siessen, bámészkodjon, csináljon amit akar, mert minket ez egy cseppet sem zavart. Nekünk jelenleg az volt a feladatunk, hogy elvesszünk a másik szemében. Zico fekete szembogara szinte vonzotta enyémet. Akármennyire is elakartam fordítani a fejemet, képtelen voltam rá. Szükségem volt a meleg és kedves pillantására. Arra a pillantásra, ami biztonságot, törődést és szerelmet sugárzott.

- SunHi, elvihetlek valahova?

- Persze. – kezeit vállamra tette, szemeit becsukta. Nem tudtam levenni a szemem erről a gyönyörű fiúról itt velem szemben, viszont ezt a kellemes pillanatot gyerekek örömteli kacaja törte meg.

Egy cirkusznál álltunk, ahol a családok mosolyogva sétáltak gyermekeikkel és vették nekik a különböző ajándékokat. Egy kislány futott el mellettünk egyenesen a bohócokhoz. De hát… ez a kislány én vagyok. Az ott a pici Kim SunHi.

- Zico, mit keresünk itt?

- Várj egy kicsit, és mindent megértesz. – felelte, majd közelebb mentünk a bohócokhoz és hozzám. Nem értem hogyan nem ütöttek le a fiúk, annyit beszéltem. Vajon tényleg ennyire idegesítő lettem volna? A következő pillanatban megérkezett a szőke hajú kisfiú is, akivel aznap olyan sokat játszottam. Mindig is felakartam keresni, csak sajnos nem tudtam. Mire neki állhattam volna, Apa eltűnt, és nem tudtam egy rég elveszett emlékkel törődni. Néztem, ahogy a két kisgyerek milyen boldogok egymás társaságában és ezt kívántam, bárcsak én is ilyen lehetnék Zicoval. Egyszer csak két kéz fonódott derekam köré, majd ringatni kezdett a kezek tulajdonosa. – Ugye nem emlékszel a kisfiú nevére?

- Nem.

- Elmondjam?

- Igen.

- A kisfiú neve Woo Jiho. De mára ez a név már senkinek nem mond semmit. Ma mindenki úgy ismeri, hogy Zico.

- Hogy micsoda? –kérdeztem döbbentem, majd felé fordultam. Ha nem tartanak meg kezei, biztos, hogy összeestem volna attól a látványtól, ami elém tárult. Zico szemeiből folytak a könnyek, miközben mosolygott. Lehetséges ez? Mosolyogni miközben sírsz?

- Azért hoztalak ide, hogy ezt elmondhassam neked. Az életem itt még boldog volt, a családom összes tagjával együtt. Eztán vett egy hatalmas fordulatot, amire még csak gondolni sem akarok. Viszont ezen a napon történt valami, ami egész életemben tartotta bennem a lelket. A puszta tény, hogy létezik mindennap reményt adott a kilátástalanság mélységéből. Ez volt az a nap, mikor szerelembe estem, és már lassan minimum tizenhárom éve szeretem ezt a lányt. SunHi, ez a lány te vagy. – Félelem. Ez volt az első érzés, ami magával ragadott. Őrjítő, összeroppantó félelem. Félek a döntéstől, hisz a döntés felelősége sokszor nem felemel és szabaddá tesz, hanem pontosan összeroppant és megnyomorít, mert akkora súlyt helyez a vállaidra. Kételkedsz magadban, hogy jó döntést fogsz-e hozni. A félelem azonban abban a pillanatban tovaszáll, amint felismered, hogy jövendő élet csak azért létezik, mert van honnan jönnie. És ha valahonnan jött, akkor az ugyanott már készen van. És pontosan ezért tűnt el minden félelmem és kétségem Zicoval és velem kapcsolatban. Nem tudom leírni azt az érzést ami ott, akkor, abban a pillanatban magával ragadott. Túlságosan is jó volt, kellemes és boldog. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy ez az érzés varázslatos volt?

Ismét letöröltem Zico meleg könnyeit arcáról, rámosolyogtam, átöleltem vállát és megcsókoltam. Hatalmas nagy klisé, hogy amikor összejön két ember, akkor muszáj csókolózniuk. Igen, tényleg közhely, viszont a legjobb és legszebb közhely az egész világon. A csóknak hatalma van. Közel engeded magad a másikhoz, megengeded neki, hogy azonosuljon veled. Egyé olvadtok, éreztetitek a másikkal, hogy szükséged van rá és szereted. Hát mi kéne ennek a fiúnak és ennek a lánynak a legjobban? Egy társ, aki szereti őt, és mindig mellette van. És ez a társ Zico számára én vagyok, számomra pedig ő. Pont.

Csókunk közben végig haladtunk ettől a naptól elkezdve napjainkig. Míg az én elmémbe Zico élete vésődött be, addig az övébe az enyém. Nem tudom, hogy milyen az, ha valakit megtalál a Sors, a Végzet, megtalálja a lelki társát, de szerintem valami ilyesmi lehet. Átéled, megérted és átérzed a másik helyzetét, érzelmeit, cselekedeteit. Elfogadod őt mindenek ellenére. Én elfogadom őt úgy, hogy megölt a kitörő mágiájával több embert is, ő pedig elfogadja azt, hogy Apa eltűnésekor megpróbáltam öngyilkos lenni. Mindketten elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van.

- SunHi, leszel a barátnőm?

- Igen, de csak akkor, ha te meg leszel a barátom.

- Persze, hogy leszek. –mondta, majd a hirtelen jött időutazás megállt, mi pedig a kastély főtermében találtuk magunkat. Hatalmas tapsvihar és éljenzés ütötte meg a fülünket, majd a többi fiút, Kwant, Lillyt és Katiet láttuk meg. Kyung körbeugrált minket rózsaszirmokat dobálva, P.O felajánlotta, hogy elvisz minket vacsorázni, de csak azért, hogy ne hagyjuk őt egyedül. B-bomb felajánlotta, hogy csinál nekünk párpólókat olyan feliratokkal, mint „A barátom ->” és „<- A barátnőm”. Taeil Forma1-es stílusban felbontotta a pezsgőket, így mindenki egy merő csurom pezsgő lett, viszont azért a poharakba is jutott. U-Kwon megfenyegette Zicot, hogy ha bántani merészeli a húgát, akkor megöli. Jaehyo pedig… Jaehyo szemében egy pillanatra fájdalom lakozott, majd ahogy ránézett a boldog Zicora, minden szomorúság eltávozott belőle és a fiú nyakába ugrott, hogy gratulálhasson neki. Lilly Kyunggal együtt körbeugrált minket, míg Katie elismerő pillantásokkal nézett ránk. Kwan pedig… Kwan kétségbeesett. Boldog volt, de arckifejezése a tipikus apai aggodalom vonásait tartalmazta.

- Ne aggódj Kwan, nem veszem el tőled a nevelt fiad. – öleltem át vállát barátian, mire ő rám mosolygott, de nem felelt semmit. A teremben egy pillanatra megfagyott a levegő és mindenki minket nézett. Aztán az igazgató összeborzolta a hajam és újra kezdődhetett a mulatozás.

Hát, tényleg nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de… szerelmes vagyok. Úgy igazán.

/A tarot kártyával kapcsolatos információkat Berente Ági - Tarot - mágikus önismeret könyvéből idéztem/

20. fejezet~ A tanóra

SunHi 

Egy hete már, hogy a Másik Világban vagyunk, viszont számomra még mindig felfoghatatlan ennek a helynek a létezése. Oké, érzek, hallok, látok, éhes vagyok, fáradt, de egyszerűen nem képes eljutni az információ az agyamba, hogy varázslat tényleg létezik és én tényleg a részese vagyok. Nap, mint nap amikor felkelek kinézek az ablakon és látom a rengeteg furcsa teremtményt egy pillanatra sokkos állapotba kerülök, de aztán bejön a szobámba Zico  és közli velem, hogy ez még pedig a kőkemény igazság. Apropó Zico. Még mielőtt P.O életének nyomozásába kezdtem volna történt egy s más, ami szintén érthetetlen számomra. Nem bírom felfogni, hogy miért nem akar engem is elveszíteni, és, hogy miért félt ennyire Yongguktól. Nagylány vagyok, megtudom magam védeni bármi ellen.

- Te lassú dög, gyere már ki onnan! Mások is használni szeretnék ám a mosdót. – Mint mondtam, soha nem fogom megérteni Zicot és a hangulat változásait. Egyszer kedves, egyszer pedig bunkó. Egyszer érző szívű ember, máskor pedig egy tapintatlan tuskó, aki nem tudja, hol vannak a határok.

- Ajj Istenem, lány vagyok, had legyek már több ideig a fürdőben, mint egy fiú. –nyitottam ki az ajtót és morcosan bámultam Zicora.

- Az engem egy csöppet sem érdekel, pláne, ha pis… - mondandóját számomra titokzatos módon hagyta abba és úgy méregetett, mint aki most lát először embert. – Mi ez az öltözék rajtad?

- Hát, a mai ruhám. Miért? – nem értettem, hogy most mi baja van a szerelésemmel. Nem is túl egyszerű, de nem is túl feltűnő. Egy fekete-fehér csíkos hosszú ujjú felső, melyet betűrtem a fekete combközépig érő tüllös szoknyámba. Nyakamba egy fehér gyöngysort tettem, hajamat begöndörítettem. 

Válasz helyett két erős kar érkezett a vállaimra, amelyek a fürdőbe toltak befelé. Az ajtó zárja hangosan kattant, mire én rémülten néztem Zicora. Tekintete teljesen elködösült, majd egyik pillanatról a másikra emelt meg és helyezett rá a tükör előtt lévő sminkelős asztalkára. Hosszú másodpercekig meredt szemembe, majd egy hirtelen mozdulattal számra tapadt. Ajkai édesen kóstolgatták enyémet, míg nyelve gyengéden cirógatta enyémet. Kezeim automatikusan nyaka köré fonódtak, míg az ő kezei különböző utakra tévedtek. Egyikkel derekamat ölelte ezzel is közelebb húzva magához, másik pedig combomat simogatta. Annyira belemerültünk ebbe az egészbe, hogy észre se vettük, hogy valaki bejött csak akkor, mikor megszólalt.

- Menjetek szobára ember. – forgatta szemeit Jaehyo. Nem hiszem el, hogy pont előtte kellett ennek történnie. Miért? Ez így még gázabb, mintha például Kyung talált volna ránk. A fiú mit sem törődve az én sokkommal és Zico mérges tekintetével kezdett el vetkőzni. Pólójától megszabadulva mosolygott rám. Kérek egy ásót, most lesz a napja, hogy elásom magam. Jaehyo ott állt előttem félmeztelenül, kockáit tökéletesen láttam, arcán pedig egy kaján vigyor ült. Eközben Zico van a lábaim közt, és egyre jobban ölel magához. Azt hiszem meghaltam és a Mennyországba kerültem. – De akár velem is megfürödhetsz, SunHi.

- Maradj meg magadnak Adonisz, mi mentünk a szobára. –mondta durcásan Zico, majd velem a karjaiban távozott a helyiségből egyenesen a földszintre vezető lépcsőhöz. Útközben még hallottuk Jaehyo jókedvű nevetéseit. Ez egyáltalán nem volt vicces.

- Hé, Zico nem úgy volt, hogy pisilned kell?

- De. Viszont most már mást szeretnék csinálni a pisilőkémmel.

- Te perverz, idióta, hülye állat! – néztem rá kikerekedett szemekkel, majd kapálózni kezdtem, hátha letesz. Ugye még mindenkinek meg van, mikor felmásztam a kötélre és ő nem kapott el? Vagy mikor még a bábja voltam és szórakozott velem? És hogy én ilyenkor mindig megfogadtam, hogy soha többet nem bízok meg benne. Hát mostantól ez biztos, hogy így lesz. Kapálózásomnak köszönhetően, nem letett, mint ahogy a filmekben szokás, nem. Ő fogta magát és eldobott. Egyenesen a lépcső felé. Legnagyobb szerencsémre nem gurultam végig a lépcsőfokokon, csak a fenekemre estem, ami azután nagyon, nagyon fájt.

- Látod, látod. Ha most az a barom nem szól bele a dolgainkba, akkor most nem a lépcső miatt fájna a feneked.

- Takarodj innét! –mutattam felé idegesen, mire valami fény jött ki a tenyeremből, ami simán eltalálta volna Zicot, ha nem hajol el, ám helyette a falon hagyott egy nagy égés nyomot.

- Máskor akartam veled tanulni a varázslásról, de legyen, ma is jó lesz. Fél óra múlva gyere a könyvtárba. –mondta, azzal eltűnt.

- Fúúú, de gyűlöllek, te perverz kanos disznó! Nem is, te Perverz Kanos Bohóc Disznó! Igen, ez tökéletes név a számodra! Még a rövidítése is menő, figyelj csak: PKBD! – kiabáltam a semmibe, mire lentről kuncogást hallottam. Ahogy lenéztem néhány cselédlány nevetett rajtam, majd mikor észrevettek, amilyen gyorsan csak tudtak elfutottak. Pedig őket nem bántottam volna. Csak Zicot. De őt nagyon.

A maradék fél órámat azzal töltöttem, hogy megreggeliztem. Nem mertem semmilyen misztikus dologhoz nyúlni, ezért inkább megkértem az egyik szakácsot, hogy csináljon nekem valami „emberit”. Mint, aki olvasott a gondolataimban, úgy készített nekem egy hatalmas rántottát. A sárga színű étel, mellette kenyér és gyümölcslé hihetetlenül ínycsiklandozónak tűnt. Szinte még le se tette elém a tányért, de én már is falni kezdtem a finom falatokat. Az itteni tojás és kenyér ízének harmóniája nagyot ütött. Az ízlelőbimbóim legszívesebben táncot jártak volna az isteni falatokért. Miután végeztem a reggelivel és többször is megköszöntem azt, felajánlottam, hogy elmosogatok, mire a szakács nevetni kezdett. Legnagyobb meglepetésemre kinyitott egy ajtót, ami mögött ott volt egy mosogatógép. Egy olyan helyen van mosogatógép, ahol van, hogy valaki félig medve és félig ember. Egy olyan helyen van mosogató gép, ahol nem ismerik a „csirke” vagy a „rámen” kifejezést. Egy olyan helyen van mosogatógép, aminek elvileg nem is kéne léteznie! Őszintén remélem, hogy ma már nem fog több meglepetés érni.

A könyvtárnak nagy, vaskos fa ajtaja volt. Annak ellenére, hogy milyen nehéznek tűnik, egy könnyed mozdulattal nyitottam ki, majd ahogy beléptem a helyiségbe megcsapott a könyvek oly jellegzetes illata. Először azt hittem, hogy egy maximum akkora szobába fogok belépni, mint amilyen könyvtáram nekem is van, de e helyett egy teljesen más világ fogadott. Ez nem csak egy könyvtár, ez a Könyvek Birodalma. Külön részlege van a Krisztus előtti és utáni korszaknak, de azok is évszázadokra bontva. Ezres évek, ezeregyszázas évek, ezerkettőszázas évek, egészen napjainkig. Mindegyik évszázadhoz minimum tíz polc

tartozott, amik majdnem nagyobbak egy teljesen kifejlődött mamutfenyőnél. Nagyon remélem, hogy a könyvek megtalálására is van valamilyen varázslat, különben elfogok veszni, vagy tévedni, vagy megsérülni, esetleg mind a három opció egyszerre. Lenyűgözve mentem egyre beljebb a könyvtár

közepe felé ahol egy asztal volt körülötte pedig bordó bársonykanapé és fotel. Óvatosan ültem le az egyik kanapéra, ami iszonyatosan puha és kényelmes volt. Ha tehetném, akkor naphosszat csak itt lennék, hogy aludhassak és olvashassak.

- Tetszik? –kérdezte a mellettem ülő Zico. Mikor került ide és hogyan, azt nem tudom, de nem is érdekel.

- Ez egyszerűen gyönyörű.

- De nem gyönyörűbb nálad. – erre a mondatára ismét versenyezhettem volna egy paradicsommal, pláne mikor felé fordultam, hogy leolthassam, de sajnos nem tudtam és vörösségem is csak fokozódott. Újra talpig szőkeként ült mellettem, egy fekete és ujjatlan izompóló volt rajta, amelynek köszönhetően tökéletes rálátásom volt kidolgozott karizmaira és tetoválásaira.

- Neked még is mióta van tetkód?

- Nem olyan régóta. –vonogatta vállát.

- És mi van ráírva?

- John the Apostle.

- Szép.

- Nem érted, hogy miért van ott, igaz?

- Nem igazán. –temettem arcom kezembe, mert bár tényleg szépek a betűk meg a kidolgozás nem értem, hogy miért van ott.

- Nem baj. Majd ha egyszer nagyobb leszel elmondom. – simogatta meg fejem. – De most kezdődjék a tanulás.

- A micsoda? – szerintem most még Whitney Houston magas hangjánál is magasabb voltam, bőven megütöttem a magas C-t. – Nem! Azt nekem senki sem mondta, hogy tanulni kell! Nem, ezt nem vállalom! Inkább menjünk szobára.

- Ne ajánlj fel olyan dolgokat, amiket még a végén el fogok fogadni. De most kivételesen nem tudsz meghatni. Azért kell tanulnod, hogy ne bánts senkit.

- Ezt hogy érted?

- SunHi, nem rég jöttél rá, hogy te is varázserő birtokában vagy, tehát jelenleg minden apró tetted veszélyes lehet. Mint például az előbb. Ugye nem lövelltél ki eddig semmit a tenyeredből?

- Hát nem igen.

- Na látod, ez is az egyik jele annak, hogy még kezdő vagy. Az elméd automatikusan védekezésbe kapcsol, ha valami olyan szituációba keveredsz. Az elméd pedig felébreszti a benned szunnyadó varázslatot, amit ha nem tudsz kezelni bárkinek bántódása eshet.

- Oh, hát erre nem is gondoltam.

- Én pedig igen. Úgy, hogy gyere, tanuljunk. – mondta, majd elindult a Birodalomban lévő ajtó egyike felé. Gyorsan utána futottam, majd hátulról átöleltem és követeltem, hogy húzzon el oda, ahova menni akarunk.

- Amúgy nem is tudtam, hogy te tudsz ilyen komoly lenni. Ez tetszik. – dörmögtem bele vállába, miközben beszippantottam finom illatát.

- És a többi énemmel mi van? Azok nem tetszenek?

- Hát talán…

- Talán mi?

- Talán szimpatizálok velük. – mondtam, majd arcom még jobban vállába fúrtam, mire ő halkan kuncogott.

- Tudod SunHi, én az összes oldaladdal szimpatizálok.

- És ha van olyan oldalam, amiről nem is tudsz, hogy létezik?

- Nincs olyan. Még saját magadnál is jobban ismerlek téged. Az egyedüli dolog, amit nem tudok, hogy milyen az a meztelen tested. De az még egy kicsit ráér.

- Pff, hogy neked mindig elkell rontanod a hangulatot a perverzségeiddel, te PKBD!

- PK... micsoda?

- Perverz Kanos Bohóc Disznó. – mondtam nevetve, mire olyan nagyon röhögni kezdett, hogy lassan átváltozott egy retardált fokává, aki nem ad ki semmilyen hangot, csak tapsikol.

- Azt hiszem eddig ez a kedvencem azok közül, amiket rám aggattak.

- Jaaaj, ezt csak úgy mondod. –mondtam még mindig nevetve. Megálltunk az egyik ajtó előtt, majd maga elé fordított és egy puszit nyomott homlokomra.

- Ezt most nem „csak úgy mondtam”. –mosolygott rám. Kezdek ráébredni, hogy ez a mosoly egyre jobban letud venni a lábamról. – De gyere, még sok dolgunk van ma.

A hely, ahova jöttünk egy tanterem volt. Egy átkozott tanterem. Az egyszemélyes padok egymás mögött hármas oszlopokban voltak berendezve, elől a tanári asztal mögötte pedig egy nagy zöld tábla. Tehát semmi különös, csak egy átlagos tanterem. Bezzeg, amit furcsán akarok látni, az nem lesz az. Az élet csúf fintora. Zico hosszú órákon keresztül beszélt nekem a varázslás történetéről, eredetéről, használóiról, különböző használatairól. Valahol az angol és a francia varázslásnál állt be nálam a kék halál és aludtam el. A következő dolog amire emlékszek, azaz, hogy valaki kihúzza alólam a széket.

- Mi? Mi? Hogy mi? Nem én voltam! –ahogy felnéztem a földről úgy találtam szembe magam egy morcos Zicoval.

- Ennyire unalmas lennék?

- Hát, nem, csak tudod… én sosem voltam azaz egy helyben ülő fajta. Jobban szeretem az intenzív órákat, ahol csinálhatok is valamit.

- Oh, igen? Akkor mit szólnál ahhoz, ha megtanítanálak teleportálni? Erre lesz úgy is a legtöbbször szükséged.

- Mit kéne először csinálnom Tanár úr? –pattantam fel a piszkos földről, majd tisztelegve álltam az akkor éppen töprengő fiú előtt, kinek arcán ezután egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Szólíts továbbra is Tanár úrnak!

- Értettem.

- Remek, akkor most ismételd el, amit mondok. Én.

- Én…

- Téged.

- Téged…

- Szeretlek.

- Szeretlek! Várjunk csak, mi van?

- Én is szeretlek, SunHi. –mondta, majd egy kisfiús mosollyal az arcán adott egy puszit számra.

- Ez gonosz volt.

- Tudom, bocsi. De akkor most kezdhetjük?

- Megígéred, hogy nem lesz több ilyen?

- Ígérem.

- Akkor mehet.

- Jó, hunyd le a szemed. Csettints néhányat az ujjaiddal, menni fog? –ahogy sorolta a dolgokat, én úgy csináltam folyamatosan. – Tökéletes, akkor most gondolj arra a helyre, ahol most a legszívesebben lennél. Nem mindenkinek sikerül elsőre a pontos hely, de próbáljuk meg. Fogd meg a kezem, csettints párat és gondolj.

Miután megfogtam Zico nagy és meleg tenyerét csak egyetlen egy helyre tudtam gondolni, ahol most a legszívesebben lennék. És ez most nem egy könyvtár, egy étterem, egy ágy, vagy a Rendes Világ. Ez egy sokkal különlegesebb hely, ami…

- Hát ti meg mit kerestek itt? –hallottam egy férfihangot, majd víz csobogását. Mikor Zicoval hátrafordultunk Kwant láttuk a kádjában, ahogy testét körül veszi a hab, fején egy fürdősapka és a kád vízében cuki gumikacsák úszkálnak.

- Te komolyan Kwan fürdőszobájába vágytál? – nézett rám Zico letaglózva.

- Én… nem ide akartam jönni.

- De akkor miért itt kötöttünk ki?

- Most mit vagy így kiakadva? Nem te mondtad, hogy nem sikerül mindenkinek elsőre?

- De. Viszont úgy is elcseszhetted volna, hogy inkább kössünk ki egy tengerparton, mint sem Kwan fürdőjében. Tudod, nem szerepelt a terveim közt a „Látni szeretném Kwant, ahogy fürdik” opció.

- Pedig nem is olyan rossz látvány. –pózolt be a kádban ülő férfi.

- Te ebbe most ne szólj bele! –szólt rá hangosan Zico.

- Ja, nem látja, hogy éppen vitatkozunk? –szálltam be én is.

- Jó, oké, akkor hagylak titeket. Viszont Zico… még is miért fogod SunHi kezét? –méregette Kwan Zicot.

- Jaaaj Kwan, ne legyél már ilyen, tudod, hogy ez is a tanulás része.

- Aha, hogyne. De azért kíváncsi vagyok valamire. SunHi, még is hova akartál eljutni?

- Ez nem egyértelmű? A hely, ahol most a legszívesebben lennék, az Apa mellett van. Ott szeretnék lenni, ahol Ő is van. –mondtam, mire Zico és Kwan sokat sejtetően összenéztek. – Hé, mi volt ez a nézés?

- Az, hogy Kwan vize hamarosan kihűl, ezért kifog szállni a kádból, amit nem akarunk látni. Viszlát, Igazgató. – darálta le Zico, majd szememet eltakarva mentünk ki Kwan fürdőjéből, majd ahogy érzékeltem hálójából is.

- Mikor fogjuk folytatni a tanulást?

- Na mi az, hirtelen belelkesedtél?

- Igen! Nagyon jó móka így utazgatni. Rengeteg időt megspórolhatunk.

- Jó, egy feltétellel folytatom a tanításodat, az pedig…

- Hékás, nem úgy volt, hogy ezt a többiekért teszed?

- De, és ha odafigyeltél volna a mai órán, akkor már tudnál mindent.

- Jó, mindegy, csak bökd már ki mit akarsz.

- Gyere el velem randizni!