2015. március 26., csütörtök

15. fejezet~ Jaehyo


- De biztos jól vagy? Ne hozzak még egy kis jeget a lábadra? – sürgött-forgott körülöttem Jaehyo. Amióta megtörtént a bizonyításom fekszek az ágyamban és pihenek. A lábam megzúzódott a vállam pedig kijött a helyéről. Ha tehetném, akkor már most neki állnék csinálni valamit, de nem lehet, mert ágyhoz vagyok kötve. Majdhogy nem szó szerint. Túlságosan is aggódtak miattam a fiúk, így a lábamra gipsz került a vállamon pedig folyamatosan cserélni kell a kötést. Ha ez az egész rajtam múlna, a lábamra tennék egy merevítőt a vállammal pedig nem foglalkoznék. De sajnos ez nem történhet meg. Ziconak és Kwannak valami fontos elintéznivalójuk volt valahol messze, így sorsolással eldöntötték, hogy ki legyen az a szerencsés, aki vigyáz rám. Roppant megtisztelő mondhatom. Nos aki a vesztett a kő-papír-ollóban az Jaehyo. Mondanom sem kell mennyire lelkesen jött át hozzám, hogy közölje attól a naptól ő lesz az én védelmezőm. Persze, szép gesztus, sőt, csak hát… nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szinten a gondomat viseljék. Egyszerre volt kedves és idegesítő.
- Jaehyo Oppa, tényleg nem kell más semmi. Meg vagyok, jól vagyok. Sőt, annyira jól, hogy akár fel is kelhetnék és elkezdhetném az edzést. –keltem volna fel ágyamból, de ő vállamnál fogva visszafektetett mire én felnyögtem egy aprót.
- Először is bocsánat. Másodszor még nem kelhetsz fel, a gyakorlásnak még csak a gondolata se motoszkáljon abban a szép kis buksidban. –simogatta meg fejem. – Megmondtam annyi engedményt kapsz, hogy pisilni meg fürödni egyedül mehetsz el.
- És még ez sem teljesen igaz! Az ajtóig követsz és ott vársz egészen addig, míg nem végzek. Tudod, eléggé frusztráló úgy végezni a dolgodat, hogy tudod, valaki ott vár az ajtó előtt.
- Pedig ez egy tök természetes dolog. Ha akarsz pukizni, csak nyugodtan. Inkább kint, mint bent.
- De hülye vagy Oppa. –nevettem.
- Én? Ugyan. Ez nem a hülyeség jelei, hanem a mértéktelen okosságé. Nem látszik? –bandzsított be, melynek hatására még jobban rám tört a nevetés.
- SunHi, beszélhetnénk egy kicsit? –kukucskált be az ajtón Katie.
- Nem. Tudod, a gyógyuló embereknek nincs szükségük olyanokra, akik nem képesek segíteni a másikon. –felelt helyettem Jaehyo.
- Te ebbe ne szólj bele! –néztem rá szúrósan. – Egész nyugodtan gyere be.
- Köszi. Izé… SunHi, most utálsz, ugye? –kérdezte félénken.
- Igen. –vágta rá Jaehyo.
- Dehogyis. –mondtam a fiúval egy időben.
- Szóval, csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy beszélhetünk-e egy kicsit kettesben?
- Igen. –feleltem még mielőtt Jaehyo bármit is mondhatott volna. – Oppa, megtennéd, hogy kimész egy kicsit, amíg mi, lányok dumcsizunk?
Ágyam melletti székről felállva szúrós tekintettel hagyta el a szobát. Katie beljebb jött é leült a fiú helyére. Hosszú, festett szőke haját hátratűrve nézett végig szobámon. Percekig ültünk némaságban. Utálom a csöndet, idegesít. Nekem az kell, hogy beszéljenek hozzám folyamatosan.
- Szép napunk van nem? –tettem fel a világ legátlátszóbb kérdését.
- Most komolyan erről akarsz beszélgetni?
- Nem. –nevettem fel. – csak már nem bírtam a csendet.
- Értem. Amúgy… ennyire rossz a helyzet? – mutatott lábamra.
- Nem. Szerintem már simán tudnék szaltózni is, csak ezek az idióták túl reagálják a dolgokat.
- Neked legalább van valakid, aki túl reagálja.
- Ne butáskodj, neked is biztos van.
- Nem, nincs senkim. Mármint van, mert sok barátom van, de még sincs. Nem érzem azt, hogy bárki kiállna mellettem, ha arról lenne szó.
- Pláne nem igaz. Hisz itt vagyok én. Tudom, hogy még egy jelentéktelen hangya vagyok a cirkusz nagy kertjében, de attól még nem vagyok senki.
- De hisz veszélybe sodortam az életed.
- De segítettél bizonyítani.
- De miattam most itt kell feküdnöd, nem tudsz csinálni semmit, nem tudsz gyakorolni, nem tudsz fejlődni.
- De ha még egyszer kimondod, hogy „de” szájba rúglak a gipszemmel.
- Az nem lenne jó. –mosolygott. – Igazából azért jöttem, hogy elmondjam mennyire szemét voltam. Tudod, volt egy tagunk, még a te belépésed előtt. Velem együtt került a társulathoz. Míg én tökéletesen bizonyítottam, ő nem. És azóta félek, hogy valaki még egyszer fájdalmat okoz a tagoknak, de legfőképp annak a hét senkiházinak.
- Ezt még is, hogy érted?
- Hát úgy, hogy… - mondatát nem tudta befejezni, ugyanis egy hatalmas virágcsokor, mögüle kikandikáló lila hajzuhatag és egy Jaehyo rontott be a szobába.
- Sunhiiiiiiiii! –hallottam meg Lilly kedves hangját. Ahogy belépett a szobába értetlenség telepedett arcára, hogy még is mit keres itt Katie. Jaehyo mögötte állva karolta át vállát és nézett minket.
- Akkor azt hiszem én megyek is. –nézett kínosan és csalódottan. De még is mire fel? Hisz kibékültünk. Miért lenne még csalódott? Nem csináltam semmit, ami erre adhatna neki okot. Felkelt helyéről, ám kifelé menet láttam azt A pillantást. Hisz még is csak lányból van, persze hogy csalódott, én is az lennék –pontosabban mondva voltam is.
- Hé, Katie, később még beszélünk erről-arról. –kiáltottam utána mire ő szobám ajtajából vöröslő tekintettel bámult vissza rám, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott.
- Sunhi, drága, hogy vagy? Ugye nem bántott? –ugrott be mellém az ágyba Lilly majd a csokrot átnyújtva ölelt meg.
- Nem bántott, sőt. Szerintem barátok lettünk. Van még egy barátom. – mondtam lelkesen, aminek Lilly örült Jaehyo azonban kevésbé.
- Jaaaj, olyan nagyon ügyes voltál. Ez a csokor azért is olyan nagy, mert nem akartam kettőt hozni. Szóval ez egy „Gratulálok, csodás voltál, de azért gyógyulj meg minél hamarabb” csokor.  – mondta lelkesen. Lillyt azért is szeretem, mert bár komolytalannak látszik, bármit meglehet vele beszélni. Hatalmas szíve van, mindig előbb gondoskodik másokról, mint saját magáról. Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akikre ha csak ránézel mosolyognod kell, mert a mosolya a te bensődet is megmosolyogtatja.
Lány mivoltunkhoz híven rengeteget beszélgettünk felesleges dolgokról, mint a hajam, pasik, zenék, kaják. Vicceket meséltünk egymásnak, kínos sztorik hada hangzott el, amiken hangosakat kacagtunk. Néha odapillantottam Jaehyora mikor egy hangos nyögést hallottam, de egész egyszerűen szenvedett a nevetséges témáinktól.
- Csajok, azt mondjátok el nekem, hogy még is miért kell nektek is arról az könyvről beszélni?
- Mert jó. Nagyon-nagyon jó. –feleltem.
- De nincs semmi értelme, tömeg gyártmány, és végig dugják az egészet. Ennyiből akár pornót is nézhetnétek. Abba még benne is lennék, mert akkor utána egyikünk se bírná ki, és az az édes hármas nem olyan rossz dolog. – Jaehyo véleményét egy kisebb párnacsatával díjaztuk, az az, hozzá vágtuk az össze kezünkbe kerülő párnát, hogy elhallgasson. Hát, azt hiszem nem nagyon érettünk vele egyet.
- Vigyázz magadra, legyél jó, hallgass a fiúkra és épülj fel mi hamarabb! –ölelt át szorosan Lilly.
- Alig van köztünk néhány sátor, bármikor átjöhetsz, tudod jól. –simítottam meg karját.
- Tudom persze, csak hát izé… most nem leszek itthon pár napig. –húzta el szája szélét.
- Mindenki itt hagy? –vágtam fancsali képet.
- Ne aggódj cicám, én nem. –feküdt mellém Jaehyo, majd megpuszilt.
- Na, én mentem, sziasztok. –kuncogott Lilly majd ahogy jött, úgy távozott.
- Nincs kedved filmezni egyet?
- Mivel mást úgy se nagyon tudok csinálni, igen.
- Az Akció a konyhábant, vagy a Két nő meg egy tinit szeretnéd?
- Idióta. –vágtam hasba.
- Akkor szerintem maradjunk az Éjsötét Árnyéknál. –kelt fel mellőlem nevetve, elővett egy DVD-t majd betette azt a lejátszóba.
Nem tudtam miről szólhat a film, így nagyon megörültem mikor Johnny Depp jelent meg a képernyőn. Lehet, hogy túlcsépelt és sablonos amit mondok, de egyszerűen imádom ezt az embert. És nem csak azért, mert egy félisten, hanem azért is, mert fantasztikus színész. Ahogy sokan mások, én is a Karib-tenger Kalózaiban láttam először, majd szépen sorban jöttek azok a filmek, amik érdekeltek. Dr. Parnassus, Svenny Todd, Sötét Lovag (megjegyzem ezt mindig Heath Ledger miatt nézem meg, hisz még is csak ő az igazi Joker, de miután meghalt Depp barátja vette át a helyét) és a többi mesés alkotás. Az Éjsötét Árnyék, eredeti nevén Dark Shadows, egy vámpírról szól, akit egy boszorkány megátkozott, mert nem szerette őt viszont, hanem egy másik lányba volt szerelmes. Miután vámpírrá változtatta bezáratta őt egy koporsóba, majd sok-sok évszázad elteltével újra találkoztak, és mint cégvezetők és családfejek versengnek egymás ellen. Temérdek poén, filmes effekt és szexuális utalások vannak benne. Na meg persze rengeteg Depp bácsi, ami a film talán legelőnyösebb pontja.
- Na, hogy tetszett? – kérdezte Jaehyo.
- Fúúúúú, nagyon durván jó volt, és drága szerelmem is tökéletesen játszott.
- Tudod, ha annyit mondasz, hogy „kurva jó”, azt is megértem.
- De nem szeretek káromkodni.
- Tudom. És ezt is imádom benned. –ölelt át.
- Nem akarunk elmenni sétálni? –bújtam ki kezei közül.
- Neked most pihenned kell. –nézett rám szigorúan.
- Egy kis séta nem árt meg. – próbálkoztam. Azért szeretek lány lenni, mert minden lánynak van a „tikos képessége” a kiskutya szemek, amivel bármit eltud érni, ha jól csinálja. Nagy gyakorlatom volt már e téren, hisz az előző cirkuszoknál sokszor könyörögtem be magam a biztonságiaknál, hogy bemehessek az öltözőkbe egy-egy interjúra az előadókkal. Az már más kérdés, hogy mint tudjuk nem jártam sikerrel.
A mankómmal és Jaehyoval karöltve vettem fel a kabátom, majd léptünk ki a kellemes délutáni napsütésbe. Nagyot lélegeztem be a drága levegőbe és szabadságba, amit a lábamon lévő gipsz miatt már jó ideje nem érezhettem. Enyhe szellő fújt bele hajamba, ami egyszerre rázott ki és töltött el melegséggel. Ismeritek az érzést, mikor nagyon-nagyon régóta nem csináltatok valamit, és egyszer csak szembe kerültök vele, de a nagysága, a létezése egyszerre kápráztat el és rémiszt meg? Sose gondoltam volna, hogy majd egyszer én is így leszek a szabad levegővel, tekintettel arra, hogy régebben mennyire nem szerettem kint lenni.
Lassan, de biztosan sétáltunk a cirkusz parkjában, miközben felesleges dolgokról beszélgettünk, mint a bogarak és rovarok közti különbségről, amit egyébként a mai napig nem értek. Néhány lány jött velünk szembe, mikor az az idióta egy büdös bogarat akart rám dobni, én meg fenyegetni kezdtem, hogy leütöm az egyik mankómmal, ha rám meri dobni.
- Nem így kéne ám beszélni Oppaval!
- Mikor hagyod már őt, és jössz vissza hozzánk játszani?
- Mi jobban szeretünk, mint ő.
- Jaehyo Oppa~ Ápolj engem is! –hangzottak el a különböző értelmes mondatok az ugyanolyan értelmes lányoktól. Jaehyo mosolyogva nézett feléjük, a bogár már sehol nem volt.
- Ne haragudjatok lányok, de Oppa most elfoglalt SunHival. Most az a legfontosabb neki, hogy ő meggyógyuljon, hisz ő Oppátok legújabb és legértékesebb gyöngyszeme. De ne aggódjatok, amint felépült újra játszhatunk papás-mamást. – mondandója végén a lányok vihogva elmentek, ő diadalittasan mosolygott, míg én undorodva néztem rá. Ez elfogadhatatlan. Nem bánhat így a lányokkal, még akkor sem, ha azok buta libák.
- Ezt még is mire véljem? –kérdeztem.
- Parancsolsz?
- Hogy bánhatsz így a lányokkal? Tudod nem vagyunk egyszerű játékszerek, akiket ha megunsz lecserélhetsz.
- Olyan kis naiv vagy. Nem tudsz te még semmit. –simogatta meg fejem majd gyors léptekkel elindult. A normál embernek ez normális tempó volt, de nekem, egy hatalmas bumszlival a lábamon nem éppen.
- Ne menjél már olyan gyorsan! –szóltam utána, majd a lehető leggyorsabb lépéseimmel követtem őt egészen egy padig. – Még nem fejeztük be.
- De igen. Vannak dolgok, amihez nincs közöd, és jobb, ha nem tudsz róluk. Az én kapcsolatom a lányokkal is ilyen.
- De van közöm hozzá. Én is lány lennék, akivel valamilyen kapcsolatban állsz. Vagy netán tévednék?
- De te más vagy.
- Nem, egyáltalán nem vagyok más.
- Hát mondom, hogy de! Veled nem lennék képes lefeküdni és a menet után se szó, se beszéd lelépni.
- A többiekkel ezt csinálod?
- Igen.
- Ha most azonnal nem magyarázod meg az okát, akkor nem leszünk többé barátok.
- Muszáj neked pszichológust játszani, és töviről-hegyire fújni mindegyikünk életrajzát?
- És neked muszáj szarkasztikusnak lenni, aki leszarja, ha megfenyegetem a barátságunk végével?
- Káromkodtál.
- Nem egészen. A szar nem egy erős kifejezés, azt bárki használhatja. De ha úgy veszed, hogy tőlem szokatlan, akkor igen, káromkodtam, ami azt mutatja, hogy komolyan gondolom amit mondtam.
- Akkor doktor néni készüljön fel egy „aranyos” történetre. 24 éves vagyok, és minden a pubertás jótékony hatásai miatt kezdődött. 14 éves koromra egy egészen jó külsejű tinédzserré változtam, akiért odáig meg vissza voltak a lányok. Hazudhatnék, de minek? Ezt kihasználva 15 évesen már fölöslegesen jöttek be hozzánk felvilágosító órát tartani, mindent tudtam. És kik tanítottak meg ezekre a dolgokra? A felettünk járó lányok, akik imádják a tapasztalan kisfiúkat. Szerették őket betörni. Mire elértem a 16. életévemet találkoztam egy lánnyal, Seoyeonnal. Két évvel volt idősebb nálam, egy igazi, vérbeli kurva volt. Megunta, hogy minden fiú farka az ő picsáját akarta, így elkellett köteleznie magát. És erre ki más lett volna a legmegfelelőbb? Hát persze, hogy a minden lány által kedvelt Ahn Jaehyo. Elmondta az indokait, hogy miért akar velem lenni. Én úgy gondoltam, hogy így talán békén hagynak a lányok, és talán még egy komolyabb kapcsolatom is lehet. Azért egész sok mindent köszönhettem Seoyonnak, leginkább a tánctudásom és a divatérzékem. De vannak dolgok, amikkel nem tartozok neki hálával, és sokkal jobb lett volna, ha meg se történik, még akkor is, ha abban az adott pillanatban fantasztikus volt. Miután rájött, hogy én csak a közismert, egyszerű pozíciókat ismerem, bevezetett az egész Kámaszútra rejtélyeibe. Megmutatta nekem a meleg szexet, de még ha ő csinálta volna. Bárcsak… valamelyik ex-kuncsaftja volt az. De most nem ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy egyszer csak megunt. Megunta a lényem, aki vagyok. Bár békében váltunk el, én a mai napig gyűlölöm. Miközben velem volt, akkor is lefeküdt másokkal, csak azzal a szóval, hogy „édeshármas”. Mindenkinek elmondta, hogy milyen jó vagyok az ágyban és érdemes velem kikezdeni. Ezután a lány tömeg körülöttem felkétszereződött fiúkkal vegyítve. Azok az emberek nem akartak mást, mint szexet, semmi mást. Én minden mást akartam, csak szexet nem. Azt akartam, hogy valaki végre szeressen. Dühös voltam, amiért az x-edik lánynál rájöttem, hogy Seoyeon mennyire elrontott és hogy mennyire beleszerettem. Nem tehettem mást, megadtam az embereknek amit akartak. Bár úgy tűnt én dobtam el őket, még is ők voltak azok, akik egy-egy kaland után nem kerestek többé, akit eldobtak. Ha a suliban találkoztunk, még csak egy hálás pillantást sem lövelltek felém, hogy én vettem el a szüzességük. Én voltam az a játék, amiket a pénzbedobós játékokkal szerzel. Amíg új és nem érsz haza érdekes és imádod. De amint visszatérsz a megszokott játékaidhoz, elfelejtesz. Mint mondtam, azt akartam, hogy szeressenek. Anyáék szerettek, de ez alapvető szeretet volt, ami akkor keletkezett, mikor születtem és nem akkor, mikor megismersz valakit és megtalálod benne a különlegességet. Depresszióba estem amiatt, hogy úgy éreztem, senki se szeret, senkinek se kellek. Nem akartam pszichológushoz járni, úgy is őrültnek tituláltak volna az emberek, ha megtudják ezt. Ismered a tipikus depi-end szerelemi történeteket, ugye? Amikor az egyik fél öngyilkos akar lenni. Hát most én voltam az a fél. Elmentem abba a hotelba, ahol először csináltuk Seolyeonnal. Előkészítettem mindent: gyógyszereket, vodkát és a hipót a biztos hatás kedvéért. A tenyeremben lévő nyugtatókra meredtem, és arra, hogy mennyire fog hiányozni anya, apa és a testvérem. Mikor már pont elhatároztam magam, egy határozott hang azt kérdezte tőlem, hogy megéri-e nekem. Azt hittem csak a belső őrültségem szórakozik velem újra, mikor egy kezet éreztem meg a vállamon, majd egy guggoló Zicoval találtam magam szemben. Nem mondott semmit, csak kikapta a kezemben lévő gyógyszereket és elhajította őket. A hipót a vécébe öntötték, a vodkát pedig poharakba töltve megittuk az este folyamán. De ezzel csak arra akarok célozni, hogy egyetlen szó se kellett ahhoz, hogy meggyőzzön hülyeség amit csinálok és értelmetlen. Zokogva a nyakába borultam, ő pedig szorosan magához ölelt. Akkor azzal a feltétellel csatlakoztam a cirkuszhoz, hogy itt nem lesznek olyan lányok, akik ki akarnak majd használni. És igaza lett. Tényleg nincsenek. És tudod miért? Mert azok az emberek, akikkel eddig lefeküdtem, csak a külsőmet látták, de itt még az a három butácska lány is látja bennem a jót és szeretnek. Érted ezt SunHi, szeretnek! Ez a cirkusz tényleg megadott mindent, amire vágytam.
- Azt azért remélem tudod, hogy én soha, de soha nem foglak eldobni téged? Én mindig imádni foglak, kis idiótám. –fogtam meg a kezét, majd vállára hajtottam fejem. – De ha még egyszer megpróbálod megölni magad, én megöllek.
- Akkor már nem lenne mindegy?
- Nem. Mert akkor haragudnék rád, és nem seretek haragudni az emberekre, pláne nem azokra, akik a barátaim. És ebből következik, hogy egyik barátomat se akarom elveszíteni egy hülye picsa miatt.
- Hűha, káromkodtál. Szóval komolyan gondoltad? –egy teli szájas mosolyt villantott felém. 
- De még mennyire.
- Egyébként, miért mondod mindig azt, hogy „barátok”? És ha én több akarok lenni nálad, mint egy barát? – ez az egy mondat jobban meglepett, mint az év végkémia ötösöm, vagy az eddig történt dolgok ebben a cirkuszban.
- Tessék?
- Nem tartom igazságosnak, hogy mindig csak Zico csókolgasson. Én is megakarlak. SunHi, megcsókolhatlak?
- P-p-p-p-p-persze. – lehet, hogy most követem el életem legnagyobb hibáját, és tönkre teszek egy barátságot, de Jaehyo legalább boldog lehet. Szorosan behunytam a szemem és vártam. Arca pár millire volt az enyémtől, szinte már éreztem puha ajkait, mikor egy halk nevetés hangzott el, majd kaptam egy hatalmas cuppanóst az arcomra. Értetlenül pattantak ki szemeim és meredtek a nevető fiúra. Ez a nevetés, olyan… más volt. Sokkal inkább volt fájdalmas, mint sem örömteli.
- Te se és én se tudnánk ezt megtenni. Túlságosan szeretjük ahhoz Zicot, hogy ezt tegyük vele.
- Én nem szeretem azt a nagyképű bunkót.
- Amikor ő csókol meg, akkor is becsukod a szemed?
- Hát, általában akkor, mikor már tart, és…
- Na látod. Ha engem most megakartál volna csókolni, akkor nyitva tartod a szemed, de nem történt meg. De gyere, most inkább visszaviszlek. – a padról felkapva, mint egy hercegnőt vitt át a cirkuszon. Az ölemben a mankóimmal figyeltem az éppen lenyugvó Napot. Akikkel találkoztunk, mind mosolyogva néztek ránk. Még Katie is elejtett felénk egy apró mosolyt, mire Jaehyo felhorkant.
- Miért nem szereted Katiet?  - kérdeztem, de nem felet rá semmit, csak vitt tovább.
Sátramba érve mankóimat a falnak támasztotta engem pedig letett a fürdő előtt, hogy most pedig ideje zuhanyozni. Így is tettem. Valahányszor zuhany alá állok, miközben zuhog rám a meleg víz átgondolom a napomat. Most se történhetett másképp. Olyan furcsa, hogy nem csak a lányok viselkedhetnek a fiúkkal rongyként, mert becsapták őket, hanem fordítva is. Persze hallottam már róla, de az egész olyan hihetetlennek tűnt, hisz a fiúk csak gonoszak tudnak lenni. Legalábbis ezt így gondoltam, amíg meg nem ismertem ezt a hét idiótát. Még a végén kiderül, hogy tényleg közéjük tartozok.
A kabinból kilépve megtörülköztem majd felvettem kedvenc cicás pizsamám. Szobámba érve  be feküdtem az ágyamba, hogy jöhessen végre az Álommanó és elringasson. Lekapcsoltam minden villanyt és behunytam a szeme.

- Azért gyűlölöm, mert túlságosan hasonlít rá. És félek, hogy ez a hasonlóság szerelem. –hallottam a hangot, aztán éreztem a csókot a homlokomon. Villámsebességgel keltem fel és kapcsoltam fel a villanyt, de ahogy körbenéztem a szobámban nem találtam semmit. Csak egy szál vörös rózsa hever a komódomon, és ennyi. Na jó, azt hiszem még sem tudok hozzászokni ezekhez a rejtélyekhez, amik itt történnek. 

2015. március 15., vasárnap

14. fejezet~ A bizonyítás



Sokkal könnyebben és lazábban állok hozzá a dolgokhoz azóta, hogy beszélgettem B-bombbal. Teljesen máshogy látom a cirkusz környezetét. Először úgy láttam, hogy kedvesek és lelkesek velem szemben, aztán pedig azt, hogy visszahúzódóak és nem látnak szívesen, most pedig azt, hogy akarnak velem beszélni és meg akarnak ismerni, csak nem mernek megközelíteni. Három teljesen más érzelem egy hatalmas embertömegtől. Én voltam a buta, hogy nem vettem előbb észre a harmadik eshetőséget ami az igazi. Amióta úgymond felnyílt a szemem mosolyogva járok a sátrak közt köszönök mindenkinek, akinek csak lehet, játszok a gyerekekkel, segítek a felnőtteknek. Tudom jól, hogy nem ezekkel fogom belopni magam a szívükbe, de azért egy próbát minden megér, nem de? 
- Na mitől lett hirtelen ilyen jó kedve valakinek? –ölelte át vállam P.O.
- Semmitől. Csak egészegyszerűen csodaszép a mai nap, nem gondolod? –néztem felé vigyorogva.
- De, tényleg az. És mit szólnál egy…
- Kim SunHi! – hallottam meg nevemet mire P.O-val egyszerre megfordultunk. Katievel és egy csapat emberrel találtuk magunkat szembe. – Kihívlak egy párbajra!
- Na bassza meg. –mondta P.O és már futott is.
- Mi van? Milyen párbaj? P.O Oppa ne fuss már el! –kiáltottam utána, de mint aki meg se hallotta futott tovább.
- Elfogadod, vagy sem? –tette keresztbe kezét melle alatt.
- Amíg nem tudom, hogy miről van szó, addig nem. – feleltem diplomatikusan.
- Látom ennyire odafigyelsz a dolgokra. Mondták már neked, hogy sokszor játszunk azzal, hogy kipróbáljuk a másik foglalkozását, nem?
- De.
- Na. És én most kihívlak. Mégpedig arra, hogy ha legyőzlek a trapézon, akkor eltűnsz innen és soha többé nem jössz a cirkusz közelébe!
- Hát nem is tudom… elég nehéz megtanulni használni a trapézt és… nem hiszem, hogy jó lennék a jóslásba.
- Senki sem mondta, hogy tanulj meg jósolni. Egész egyszerűen legyőzlek abban, amiben a legjobb vagy. Ennyi! Bele mész, vagy sem?
- Nem megy bele. – hallottam meg mögülem Zico hangját, majd megláttam őt magát is a többi fiú kíséretében.
- Senki sem kérdezett téged Zico. Ez csak rám és Sunhira tartozik.
- Nem. Mivel még az én segédem vagytok mind a ketten, ezért nekem is van beleszólásom és nem engedem, hogy valamelyiktöknek baja essen. Mint bábmester, főbohóc és a cirkusz egyik alapító tagja nem engedélyezem ezt a párbajt.
- De engedélyezed. –szállt vele vitába Katie.
- De nem
- De igen.
- De nem. – na jó, tennem kell valamit. Zicot ismerve ez a vita egész estig eltartana, amíg valaki le nem állítja őket. Meg amúgy is, mi bajom lehetne egy kis párbajtól? Simán legyőzöm Katiet. Mennyi idő alatt is lehet elsajátítani egy kisebb trapéz produkciót? Egy hét… nekem. De egy kezdőnek? Elég lesz azaz egy hét. És amúgy is. B-bomb azt mondta, hogy ne keressem a nagy esélyemet, majd velem szembe fog jönni, és szinte felpofoz, hogy vállaljam el. És ez most az én nagy alkalmam.
- Katie. –szóltam neki.
-  Mi van?
- Egy hét múlva megmutathatod, hogy mit tudsz.
- SunHi, megmondtam, hogy nem! –fordított maga felé Zico.
- De igen. Ez az én nagy esélyem. Nem hagyhatom annyiban. Lefogom győzni. Nem tudsz lebeszélni erről a párbajról! – néztem mélyen szemébe majd Katiehez mentem akivel jelképesen kezet fogtam. Majd én megmutatom nektek, hogy mit is tudok.
Mielőtt bárki mondhatott volna bármit sátramba rohantam ahol elővettem egy füzetet és rajzolni kezdtem. Alapvetően borzalmas a rajztudásom, tényleg. Még egy kört se tudok rendesen lerajzolni, viszont ha arról van szó, hogy a koreográfiámat rakjam össze, minden tehetségem összekaparva küzdök meg a feladattal. Ilyenkor a lépéseken kívül a hajamat és a ruhámat is kiszoktam találni, biztos, ami biztos. Viszont mindent a maga idejében. Kell egy zene, egy olyan zene, amitől mindenki eldobja az agyát. Tudom is, hogy mi lesz. Requiem for a Dream. Ez eredetileg ez dokumentumfilm a drogokról, viszont a betétdala valami elképesztő. Nagyon szeretem, és erre az alkalomra tökéletes lesz. Ahogy hallgattam az akkordokat és a ritmust, úgy jutott eszembe a jobbnál jobb mozdulatok tömkelege. Most senki sem fog tudni megállítani, legyőzöm Katiet és beilleszkedek úgy, ahogy annak lennie kell.
Órákig ültem a füzetem fölött, ahova minden egyes ötletem leírtam, míg a legvégén összesítve létrehoztam az egyik legjobb koreográfiát. Viszont nagyon elgyengültem, edzenem kell egy kicsit. Nem hinném, hogy lenne konditerem a cirkuszban és a súlyemelők is biztos, hogy Katie oldalán vannak.  Na mindegy, Ziconak biztos van. Ahogy kiléptem a levegőre észleltem csak az idő múlását. Amikor elviharoztam még kora dél volt, most pedig már naplemente. Zico sátrához érve különös hangokra lettem figyelmes. Lényegtelen foglalkoznom ilyenekkel, hisz ez egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet. Ahogy beléptem a sátrába egy olyan látvány fogadott, amire álmaimban nem gondoltam volna. Miért? Hogy történhetett ez? Nem úgy volt, hogy engem szeret, és hogy sosem fog elhagyni? Azt kérte, hogy maradjak mellette mindörökké, de akkor most miért ölel egy másik lányt? Miért csókolja őt azokkal a mesés ajkaival? De legfőképp miért nem én vagyok ott? Most nem épp engem kéne lenyugtatnia, hogy nem lesz semmi baj, megtudom majd csinálni? Kővé dermedve néztem ahogy testük egymásba fonódik, ahogy kéjes nyögéseik hagyják el szájukat, egészen addig, míg tekintetem nem találkozott Zicoéval. Egészen addig nem láttam benne semmit, de ahogy szemeimbe nézett ezzel együtt lelkem legmélyére, felemésztett. Megmérgezett, megölt. Megölte a magabiztosságom, megölt mindent amit eddig gondoltam róla. De ha jobban a dolgok mélyére néztem az ő szemében is motoszkált valami. Valami, amit úgy hívnak, hogy szomorúság és csalódottság. Én… én csalódást okoztam Ziconak. Elkell innen tűnnöm a lehető leggyorsabban.
Futottam. Ismét. Keresnem kellett egy olyan helyet, ahol magam lehetek, senki sem zavar és nem bánt. Mivel érdemeltem ezt ki? Vagyis hogy pontosabb legyek, mi fáj jobban? Az, hogy csalódást okoztam egy számomra fontos személynek vagy az, hogy egy másik lánnyal láttam? Ajjjj még mindig nem értem, hogy miért ilyen bonyolultak az emberi kapcsolatok. Hogy lehet az, hogy akit nem szeretek ilyen szintű fájdalmat tud okozni. De hát én nem is tettem semmit, csak elfogadtam valamit, ami segíthet abban, hogy úgy érezzem én is idetartozok. Miért kell ezt tenni velem? Ez… ez így túl sok nekem. Sírnom kell. Nagyon rossz, mert ez már túl sok sírás egymás után. Nem azt mondom, hogy a sírás a gyengeség jelképe, csak ez számomra azt mutatja, hogy egy lejtő fog következni. Mielőtt eltűnt apa minden apróságért sírtam. Míg egy nap arra értem haza az iskolából, hogy anya sírva borul a nyakamba és a házunk fele üres. Minden eltűnt, ami apáé volt. Képek, bútorok, újságok, ruhák, minden. Újra kellett kezdenünk az életünket. Nagy nehezen talpra álltunk a sokkból, mikor közöltem anyával, hogy én megfogom őt keresni. Elmentem. Ott hagytam anyát egy nagyon rossz időszakban. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ahogy ültem a vonatokon, a repülőkön és bámultam ki az ablakokon úgy kapott el folyton a sírás. Néhány ember odajött hozzám, megkérdezték mi a baj, de voltak, akik hagyták, had bőgjön azaz idióta. Az első pár év volt ilyen. Mindenen sírtam, míg végül egyszer arra lettem figyelmes, hogy már nem érdekel semmi. Nem éreztem semmit. Nem akarok ezen újra átmenni. Nem akarom újra azt érezni, hogy a körülöttem lévők utálnak és senkinek sem kellek. Akkor úgy éreztem, hogyha apának nem kellek, akkor senkinek sem. Most még is miért érzem ugyanezt? Miért érzem úgy, hogyha Zico elhagy, minden összeomlik, és semmi értelme nem lesz annak, amit eddig tettem.
- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Nem akarom, hogy elhagyjon. Nem, nem nem. – a földön ülve átkulcsoltam térdeimet és zokogtam. A zokogás és az este miatt fáztam ezért remegtem is. Keserves zokogásom töltötte be az egész területet egészen addig, míg valaki meg nem ölelte a hátam. 
- Szar érzés ugye? –hallottam meg az ismerős hangot. Ahogy felismertem átfutott bennem a késztetés, hogy ellökjem magamtól, de nem tudtam. Túlságosan is féltem attól, hogy ha ellököm soha többé nem láthatom.
- Miért? Miért kellett ez?
- Én is ugyan ezt kérdeztem tőled. Katie bántani fog. Ha nem is közvetlenül, de tönkre tesz. Imádom, mert kedves, de egyben aljas is. Az egyik legaljasabb lány, akivel eddig találkoztam. SunHi, nem akarom, hogy tönkretegyen.
- Az senkit sem érdekel, hogy tönkre tesz-e vagy sem, csak te ne hagyj el. Nem akarok még egy valakit elveszíteni. – és innentől Zicotól sem hallottam mást, mint szipogást. Újra csak az a kérdésem támad, hogy miért? Miért sír egy fiú? Én nem mondtam semmit, csak azt, hogy maradjon mellettem. Ez ennyire meghatotta volna? 
- Soha többet nem teszek semmi ilyet, megígérem. – puszilta meg gyengéden ajkaim.
- Helyes.
- Viszont most, elmegyünk aludni, mert holnaptól hajtani fogunk ezerrel. –kapott fel hátára.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy segíteni fogok neked felkészülni. Együtt megmutatjuk Katienek, hogy mire is vagy képes.
Nem sietett el semmit. Lassan és némán baktatott vissza velem a sátramig. Éreztem lélegzetének egyenletes ritmusát, ami egy időelteltével altató hatással volt rám. Testének melege nyugtató hatással volt rám így hamar elnyomott az álom.
Ahogy felkeltem édes illatok csapták meg az orrom. Állati ösztöneimet követve igyekeztem ki a konyhába korgó hassal. A gáznál Zicot találtam rózsaszín, Hello Kittys kötényben, ahogy rántottát csinál. Telefonomat elővéve nevetve fényképeztem le az elém terülő látványt. Miután ezt letudtam leültem az asztalhoz és vártam, hogy tálalják nekem az ételt.
- A mai reggeli csokis müzli, sajtos omlett lekvárral álá Zico. –tette le elém a tányért a pincér.
- Remélem olyan finom, mint ahogy annak kinéz.
- Annál sokkal finomabb.
Ahogy befejeztem a reggelit átöltöztem, megfésülködtem és már kezdődhetett is az edzés. Zicoval együtt futottunk a cirkusz körül, majd sátrába érve találkoztunk a többi fiúval is. Elmondásuk szerint szimplán edzeni volt kedvük, szerintem röhögni jöttek. Hah, ez az amit nem fogok hagyni. A szokásos edzéstervemet követve felülések, törzsemelések és fekvőtámaszok. Miután ez megvolt nyújtás, nyújtás hátán. Terpesz, terpesz után. Régen csináltam már ezeket a dolgokat ezért így egyszerre egy kissé fárasztó volt. Laptopomat bevittem próbatermembe, ahol a fiúkkal aerobikoztunk egy DVD alapján. Ahogy ezt is befejeztük jöhetett a neheze. Jobb kezes vagyok, de az akrobatáknál fontos mind a két kar erősítése. Felmásztam a kötelekig, majd elrugaszkodva onnan suhantam a falak felé, ahonnan jobb kezemmel löktem el magam. Jobb kézre 20 majd bal kézre 20. Pihenés és újra 20-20. És akkor most jöjjön a láb. Ugyanezt a szisztémát követtem a lábammal is, mint a kezemmel. Eléggé fárasztó dolog, de  annyira felvoltam pörögve, hogy neki álltam kifejleszteni az új koreográfiát. Ez a dolog így ment egy héten keresztül. Laktató reggeli, futás, edzés majd a próba. Mindenki kivette a feladatát a produkcióm tökéletesítésében. U-kwon és B-bomb a ruhámmal valamint a hajammal voltak elfoglalva. Taeil és P.O az erősítő étrendet készítették el nekem, ami meglepetésemre finom volt és egészséges. Jaehyo és Kyung voltak azok, akik segítettek a karom valamit a lábam erősítésében. Egy-egy bokszmeccset megszégyenítő leszámolásokat hajtottunk végre egy hét leforgása alatt. Zico pedig… el se tudom mondani, hogy mennyi mindent tett. Ha valami nem nézett ki úgy, ahogy én azt elképzeltem, kijavított, ha hisztiztem lenyugtatott. Hihetetlenül jól esett, hogy vannak olyan emberek, akik támogatnak, történjék bármi.
Eljött a nagy nap, amire várt mindenki. A párbaj napja. A ruhám letisztult színekből állt, fejem tetején hajamat apró virágos csatok fogták hátra, alját lógva hagytuk. Izgatott voltam nem is kicsit. Vártam, hogy megmutathassam minden tudásom. A nagy színpad előtt találkoztunk Katieval. Rajta fekete és piros egyveleg volt, haja szabadon hullott vállára. Ahogy odaértünk köszöntöttük egymást majd mentünk a csata helyszínére. Eléggé vicces, hogy csatának hívom, mikor ez csak egy egyszerű bemutatója lesz két embernek. A helyszín egy tisztás volt ahova egy pár trapéz volt felállítva két féle kötéllel. Én kezdtem a bemutatót. Amint megszólalt a Requiem for a Dream én úgy ugrottam fel a trapézra, ahol egyhelyben csinálta néhány kecses mozdulatot kezemmel és lábammal. Ahogy gyorsult a zene úgy gyorsultam én is. Ahol lassult, ott lassultam én is. Bár eddig csak egy kötélen ugráltam és a két trapéz közt, gondoltam bevonom a másik kötelet is. Olyan magányosan állt ott. Egy nagy ugrás, majd már rajta is voltam, viszont akkora erővel lökött vissza, hogy azt hittem elrepülők. Ki volt az a vadbarom, aki gumikötelet szerelt fel? Még ha csak az lenne vele a baj, hogy gumi. Neeem, azt is meg kell említenem, hogy olyan erővel bír, mint a csúzli. Akármelyik pillanatban kilőhet olyan messzire, hogy akár bele is halhatsz. Szóval ilyenkor mondják azt, hogy „halálosan veszélyes” párbaj. De nem baj, engem ez sem ijeszthet meg. Pillanatnyi döbbenetem után ugyanúgy folytattam az előadást, ahogy azt elkezdtem. Ahogy végetért a dal én úgy kezdtem zuhanni a földre. Hallottam az apró sikolyokat, viszont amint földet értem, méghozzá két lábon megkönnyebbült sóhajokat majd tapsokat hallottam. Meghajoltam és mentem az én drága fiújaimhoz. Katie köre következett. Ugyanúgy kezdte mint én, hogy felugrott, viszont annyi különbség volt köztünk, hogy ő egyből belecsapott a levesbe. Ugrások, forgások, pördületek, szinte minden. Egy összesűrített produkció volt, ami mások szemében tökéletesnek látszott, viszont én, mint majdnem-profi észrevettem a zavartságot, az össze-visszaságot. Nem tetszett amit láttam. Irtóztam tőle, elrémisztett, hogy valaki így is hozzá tud állni ahhoz a dologhoz amit én annyira szeretek. Ám az egyik pillanatban Katie túl nagyot ugrott túl nagy sebességgel, aminek következtében a gumikötélre érkezett. Ez így nem lesz jó.
- Katie állj meg! –kiáltottam, de meg se hallotta. Ahogy elérte a lába a gumit úgy húzódott egészen a földig és nézett szemembe. Ahogy találkoztak pillantásaink úgy kezdtem el futni utána. Egy apró pillanattal érkeztem később, mint ahogy a gumi elrepült a földtől Katie pedig a gumiról. Nagyon kicsi esélyem volt arra, hogy elkapjam a kötelet, ami sikerült is, így az engem is tökéletesen kilőtt a magasba csak úgy, mint Katiet. Ahogy éreztem a zuhanást ugráltam egyik fáról a másikra, mint a ninják. Miután sehol sem találtam a lányt az egyik ágon megálltam. Legnagyobb szerencsémre egy korhadt ágon találtam menedéket ami azonnal eltört súlyom alatt így a földre estem. Fájó bokával mentem tovább keresni őt. Egy szakadékhoz értem majd ahogy leértem, ott találtam őt egy ágba kapaszkodva. Szeme becsukva ám a könnyek, mint a Nílus víze úgy folytak ki belőle. Hasra vágtam magam, megragadtam csuklóját és minden erőmet bevetve húztam felfele. Még szerencse, hogy edzettem karra, így ez gyerekjáték lesz.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte.
- Segítek neked, ha nem tűnt volna fel. –húztam egyre magasabbra.
- De nekem nem kell a segítséged! –kiáltotta el magát és mocorogni kezdett. Ezzel mindössze annyit ért el, hogy a biztos tartásom bizonytalanná vált és együtt zuhantunk a semmi felé. Egy kiálló földdarabot megragadva lógtunk a semmibe. – Most nézd meg mit csináltál!
- Én??? Ha esetleg nem hisztiznél be és hagynád, hogy segítsek, akkor mindez nem történt volna meg.
- Most ne hogy elkezdj engem hibáztatni. Minek jöttél utánam? Te tehetsz az egészről.
- Nem, mert ha nem akarsz túlszárnyalni, akkor nem ugrasz akkora erővel arra gumis szarra és nem kötünk ki itt, basszus.
- Haragszol?
- Miből gondolod? –kérdeztem ironikusan.
- Abból, hogy káromkodsz.
- Gratulálok, nagyon okos vagy. Megnyerted az eheti főnyereményt: egy nagy zuhanás!!!
- Most miért kiabálsz velem?
- Mert ideges vagyok! De tudod mit? Inkább csak mássz fel! –kezdtem el ismét húzni.
- És még is miért pont én?
- Mert ha én kezdenék el mászni, akkor mindketten búcsút mondhatunk a cirkusznak. – erre már nem felelt semmit. Minden erőmet összegyűjtve emeltem fel Katiet, mikor egy éles szúrást éreztem a vállamban. – Basszus.
- SunHi jól vagy? Hirtelen olyan gyengének tűnsz. –nézett rám amint egy magasan volt velem.
- Kösz, ez igazán kedves volt. Inkább csak menj. –segítettem fel még jobban. Amint megbizonyosodtam róla, hogy épségben felért én is mászni kezdtem.
- SunHi! –hallottam Jaehyo hangját.
- Kedvencke! –Kyung.
- Húgi! –U-kwon.
- SunHi, gyere van kagylóm. –P.O.
- Te idióta ha ezzel csalogatod inkább beleveti magát a végtelenbe. SunHi, van csokink! –Taeil.
- Ha lemersz esni abban a szép ruhában, nem csinálok a temetésedre semmit. Szóval gyere elő, ha akarsz még ruhákat. – B-bomb.
- Na végre, hogy megvagy. –láttam Zico kétségbeesett tekintetét. – Add a kezed.
Elfogadtam kinyújtott kezét, ő pedig felhúzott. Ahogy a lábam alatt éreztem a talajt egyből felálltam, ám a bokám másként gondolta, így megrogytam. Amint biztonságba kerültem, azaz Jaehyo megtartott láttam, hogy az egész cirkusz itt van és Zico Katie felé igyekszik.
- Ugye nem fogja bántani? –kérdeztem.
- Reméljük. – suttogta Jaehyo majd megpuszilta fejem.
- Katie, tudod jól, hogy a cirkusz egyik szabálya az, hogy magadat veszélybe sodorhatod, ám társaidat soha! És mi történik azokkal akik megszegik a szabályokat?
- Elhagyják a cirkuszt és soha többé nem térhetnek vissza. És már volt is rá példánk.
- Pontosan. Viszont neked annyi szerencséd van, hogy már rég bizonyítottál, Ő nem. Most az egyszer megúszod annyival, hogy két hónapig nem léphetsz fel semmivel. Jah, és neked kell kitakarítanod az elefántok ketrecét. – mondandója végén összekócolta a lány haját majd megölelte őt. Mindenki újjongni kezdett majd a súlyemelők közül valaki felkapott engem és Jaehyot. Egyszerre. Egy ember.
- Ez az kiscsaj, végre emelgethetlek kedvemre. – ölelte át térdem.
- He? – néztem rá értetlenül és felháborodva, mert hogy az én térdemet csak én  ölelgethetem.
- Kim SunHi, most már hivatalos tagja vagy a Circus of Secretsnek. Bizonyítottál. Mostantól teljes jogú tagja vagy a társulatnak. Készülj, hamarosan megtartjuk a beavatási ünnepséget. – közölte mosolyogva Kwan.
Végig néztem a társaságon és mindenhol mosolygó arcot láttam. Büszkék voltak. Büszkeségük tárgya én voltam. Én hülye. Azt hittem, hogy olyan segítség kell, ami kézzel fogható. De nem. A bajtársiasság és az önzetlen tettek az igazi bizonyítékok arra, hogy az ember oda tartozik-e ahova szeretne. Bár ezt az egészet egy ellenséges csatának fogtam fel, teljesen más értelmet nyert a végére. Ez jó. Ahogy látom az ünneplő embereket a szívemet elönti egyfajta melegség, ami fogott egy tűt és cérnát és a régóta tátongó lyukat a szívemen elkezdte összevarrni. Egy varrás pláne az embereken mindig fájdalmas, viszont ez nem volt az. Ez jól esett, kellemes volt. Amint letett a nagydarab emberke, Zico ölelt meg.
- Végre hazaértem. –suttogtam.
- Üdv itthon. –suttogta.