2015. január 29., csütörtök

12. fejezet~ A Kígyós show


Ugye mondtam már, hogy a kígyókkal kell összehoznom valami előadást, és hogy erre összeszoktató tréningeket tartok? Na, Neroval már teljesen rendben vagyunk. Ahogy Motherrel is (ő az a sárgás), Finnyvel is (ő a szépszemű), viszont Angellel még bajban vagyok. Ő az, amelyiknek zöld a teste és sötét foltok vannak rajta. Érzem, hogy kedvel, és én is őt, de nem úgy, ahogy azt kéne. Természetesen nagyon aranyos meg minden, de egyszerűen nem tudjuk megszokni a másikat. Ez is az egyik ok, amiért vele vagyok a legtöbbet. Mesélek neki az életemről, a lényegtelen dolgokról, hogy mikor milyen egeret láttam, meg ilyenek. Látom rajta, hogy figyel, és érdekli is, hogy mit mondok, viszont érzem, hogy még elég rideg velem kapcsolatban. Én nyitok felé, ő is felém, de nem megy. Nem tudunk összhangba kerülni. Az előadásunk persze kifogástalan, együtt dogozni is nagyon jó vele, csak a többi. Mondjuk, azért azt el kell ismerni, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy kígyóról lesznek ilyen gondolataim, de hát na, egyszer mindent ki kell próbálni.
Ma este lesz az első alkalom, hogy velük lépek fel a nagyközönség előtt, a nagy színpadon. A ruhám nem túl bonyolult: egy fekete sztreccs nadrágból és egy pólóból áll. Hajam összefonva a fejem tetején, a cipőm egy egyszerű balerina cipő. Viszont a smink. Hát ennél jobb kígyófestést meg csak álmodni sem álmodtam. Az alap fekete és fehér. A fehértől az arcom beesettnek tűnik, míg a feketétől komolynak és gonosznak. Mindezekkel ellentétben a kifejezés, amit festettek rám, sokkal inkább kedves és megnyugtató. Kaptam valami cukorkát is, amitől a nyelven tűzpiros lett. Persze ez nem nagy cucc, mert vannak ilyen rágók is, viszont ez más. Mégpedig abban, hogy ez nem csak pár óráig tart, hanem minimum két napig. Nagyon menő.
Karomon Neroval sétálgattam a cirkuszban, várva a vendégeket, és valami munkát keresve, mert már eléggé unatkozok. Nincs más megoldás, a drasztikus lépést kell bevetnem.
- Oppa~ - mentem be vidáman Zico sátrába. De ő nem volt sehol. Se a szobájában, se a konyhában, se a fürdőben, se a próbateremben, sehol. – Bezzeg amikor kéne, akkor nincs itt.
- Hívtál, hercegnőm? – ölelte át a derekam két kar, mire Nero felé kapott. – Nyugi haver, én már lestoppoltam őt. Plusz te akkor lehetsz rajta, amikor csak akarsz, én nem. Azért ez kijár nekem, nem gondolod? –simogatta meg a kígyó fejét, aki egyből a nyakába mászott.
- Igen? Most komolyan? Ilyen hamar eldobsz magadtól? –néztem rá az állatra sértődötten. – Amúgy hol voltál?
- Titok. – kacsintott rám, majd Nerot simogatva elterült a kanapén.
- Naaaa. Van valami köze az előadáshoz?
- Nincs.
- És a születésnapomhoz?
- Hol van az még?
- Tény, hogy még 3 hónap, de attól még lehet hozzá köze. Egy jó buli szervezését sosem lehet eléggé időben elkezdeni.
- Dehogynem. Én vagyok Zico. Ha kell, öt perc alatt olyan partit csapunk mi ketten, hogy az lesz a világ új csodája.
- Hülye. –röhögtem ki.
- Amúgy mi történt, hogy magadtól átjöttél, és úgy szólítottál, ahogy azt kell?
- Hááát, tudod, még nem igazán tudom, hogy mit kéne csinálni az előadások előtt, így unatkoztam, és társaságra vágytam.
- Nero, magunkra hagynál egy kicsit? –kérdezte a kígyót, aki ellenkezés nélkül kikúszott a sátorból.
- Ezt most miért kellett? Így majd újra mehetek el a ketrechez, hogy összeszedjem, rám másszon és vissza jöj… - mondandómat egy kéz, majd egy, a nyakamra kapott csók állította meg.
- Tudod mekkora mákod van, hogy ki vagy kenve? Ha ezt most smink nélkül mondtad volna, nem érdekel, hogy itt van a kígyó, leteperlek. –mondta, majd újra nyakamra támadt.
- Basszus Zico, ha kanos vagy, akkor menj, és keress egy kancát, ne engem zaklass ezzel. – keltem fel, ám csuklómnál fogva visszahúzott az ölébe.
- Te vagy az én kancám. – simított végig gerincemen, amitől kirázott a hideg.
- Szóval szerinted egy ló vagyok?
- Igen, az én lovam. –ölelt meg ismét.
- Tudod, a lányok néha arra vágynak, hogy „nem, dehogyis. Egyáltalán nem vagy egy ló. Sokkal inkább egy kecses gazella”.
- De a gazella, az nem lehet kancás. –fordított magával szembe, így láthattam értetlen tekintetét.
- Dehogynem. Ha nőstény, akkor kancás, ha hím, akkor kanos.
- De nem. Ilyen nincs. És amúgy is, mi az, hogy kancás?
- Hát, ugyan az, mint a kanos, csak a női megfelelője. És amúgy is, te kezdted, hogy „kancás”.
- De ez a hülyeség. Az én megfelelőm a helyes.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- Jó, nem vitatkozok veled többet. Én tudom, hogy nem hülyeség, és kész.
- Te őrült vagy. – nézett rám röhögve, majd elengedett, így egyből el tudtam előle szökni, hogy megkereshessem drága kígyómat.
Nem is értem, miért tartanak ENGEM őrültnek EBBEN a cirkuszban. Tényleg. Oké, hogy néha „normális ruhákban” járok, és még mindig ragaszkodok a régi életemhez, miszerint péntek esténként mozi a barátokkal, vasárnap vacsi a családdal, meg ilyenek. Nekem ez teljesen normális dolog. Nekik nem. Nekik az a normális, ha egyszer csak fogják magukat, és tartanak egy műsort maguknak, vagy vasárnap helyett szerdán esznek közösen. Oké, ez azért nem akkora különbség, meg tény, hogy az a hét közepe, de az, hogy mindezt előadás előtt másfél órával csinálják a nagy sátorban, az azért már probléma. Na de mindegy is, egyszer majd úgy is megszokom. Bár, ha jobban belegondolok, ezek az emberek őrültek. Legalább is első ránézésre, és talán másodikra is. De aztán beszélgetni kezdesz velük, beleavatnak a kis titkaikba, te is őket, megtudod a személyiségük rejtelmeit, mi hogy merre, meddig, és rájössz: ők nem őrültek, csak furcsák. De nem az a „húúúú” furcsa, hanem az a furcsa ember, akivel szívesen vagy. Mindig mosolyt csal az arcodra, hisz vele olyan élményben lehet részed, amiben eddig még soha. Ez is az egyik dolog, amit nagyon megszerettem ebben a cirkuszban. Az emberek szívébe láthatsz, megnyílik előttük a valódi éned, és nem kell hazudnod. Nem kell álarcot húznod, amelyet minden egyes ember felvesz abban a pillanatban, mikor felkel.
- Kedvenckeeeee! – hallottam a hangot, majd mikor fordultam volna Kyung vállaimon támaszkodva átugrott fölöttem. – Mi újság?
- Te megőrültél? Mi van, ha elesel, vagy ha belerúgsz a fejembe, vagy rosszul érkezel és…
- Kedvencke, késekkel meg korbácsokkal dolgozok, és te még is egy kis ugrás miatt féltesz. Minden rendben van?
- Kezdek rájönni, hogy tényleg én vagyok itt a legfurcsább…- dünnyögtem.
- Végre rájöttél. De gyere, keressük meg Nerot.
A kígyót a saját ágán találtuk ahogy pihent. Olyan furcsa, hogy egyedül van és nincs körülötte senki. Olyan magányosnak és elveszettnek tűnik. Még akkor is, mikor tudom, hogy a többiek már a helyszínen vannak, hogy lelkiekben felkészüljenek a nagy showra. Nero lábamon át felkúszott a karomig, majd fejét vállamon pihentette. Ahogy haladtunk a bejárat felé Kyung elmagyarázta, hogy a mai feladatom az, hogy jöjjön bárki, a szokásos ugrásaimat csináljam, csak most a kígyóval. Ha valaki megszeretné simogatni, vagy megfogni, előtte nyugtassam le Nerot, mert ő megérzi a rossz embereket, és ha ez történne abból akár nagy baj lehetne.
Az óra elütötte a kilencet, a kapuk kinyíltak, és emberek százai özönlöttek be. Kicsik, nagyok, fiatalok, idősek, mindenki. Ez az, amit soha nem fogok megszokni: a tömeg. Na nem az, hogy lámpalázas lennék –amúgy az vagyok, de csak egy nagyon kicsit-, sokkal inkább az, hogy ennyi ember kíváncsi a műsorra. Itt vagyok egy ideje, és majdnem mindig találkozok új arcokkal, ahogy régiekkel is. A két kisgyerek az első előadásom óta mindig jöttek a szüleikkel, vagy egy bácsi a feleségével. Annyira meglepő, hogy valahányszor járnak itt a mosoly és a lenyűgözöttség jelei mindig ott rejtőznek az arcukon. Tudunk nekik újat mutatni. Ez számomra hihetetlen. Még akkor is, ha valaki gyakorlatilag ugyanazt a műsort adja elő, csak más sorrendben vannak a lépések, és még is, mindig állva tapsolnak. Az ember nem távozhat innen máshogy, mint elégedetten.
- Úristen, egy kígyó! –hallottam valaki sikolyát, megpördültem tengelyem körül, majd cigánykerekezve odamentem hozzá.
- Szép estét, hölgyem. Köszöntöm Önt és kedves barátait, családját, ismerőseit itt, a Circus of Secretsnél. SunHi vagyok, miben segíthetek? – hajoltam meg a nő előtt. Hah, ezt neked Zico, könnyen tanulok, így hamarosan engem mindenki jobban fog szeretni, mint téged.
- Az… az ott egy igazi kígyó magánál? – mutatott a karomra.
- Természetesen. Hisz elég morbid lenne, ha halott állatokkal rohangálnék, nem igaz Nero? –simogattam meg buksiját, mire az a kezemnek nyomta azt.
- Megsimogathatom? –kérdezte egy srác. Egy nagyon helyes srác. Magas volt, alkata karcsú. Haja fekete, szeme keskeny és fekete. Drágám, akár engem is megsimogathatsz, ha akarod.
- Természetesen. –hajoltam meg előtte is, majd a kígyóra néztem. – Nero, ez a fiatalember meg akar téged simizni. Ugye megengeded neki? Hát persze, hiszen egy nagyooon okos, kígyócska vagy igaz? Senkit sem bántasz, mert mindenkit szeretsz.
- Hát szia, Nero. – a fiú semmitől sem félve nyúlt Nero felé, aki félénken, ám megadta magát, hogy más is hozzá érjen. Különös, de végig tartották a kontaktust, mint két igazi férfi. Ez azért is vicces, mert hogy Nero fiú kígyó, de nem emberi. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Amint végzett a fiú Nero simogatásával kezet csókolt nekem, majd eltűnt. Az ő példájára rengeteg ember özönlött körém, hogy megnézzék és megtapintsák a különleges kígyót.
- Drága vendégeink, igazán folytatnám Önökkel a beszélgetést, viszont nekem, és kedves társamnak mennünk kell. Viszont, ha nem akarnak lemaradni semmiről, tizenegy órakor jöjjenek a fő sátorhoz. Higgyenek nekem, olyan élményben lesz részük, mint még soha. – és ennyi. Nekem mára véget ért a külsős munkám. Mit sem törődve a tömeggel mentem a sátorhoz, ahol Jaehyo álldogált. – Hát te?
- Vártalak. Minden rendben ment?
- Igeeeeeen. És úúú, képzeld, mindenki imádta Nerot, és engem is, és olyan jó volt. És, és, és képzeld, valahányszor hozzáértek Nerohoz, először féltek, de láttam eltűnni a félelmet a szemükből. Ez... ez olyan csodás érzés volt. – huh, hát eléggé jól esett ezt kiadnom magamból. Azt hiszem, kezdek felpörögni.
- Ennek roppant mód örülök, drága. Ám most mennünk kell. Sok sikert. –mondta, majd egy apró puszit nyomott homlokomra.
Bent a szokásos őrülettel találtam szembe magam. Mindenki tökéletesítette a ruháját, az eszközeit, vagy épp egy-egy mozdulatát. Elképesztő dolog a másik oldalról figyelni valamit. A közönségből csak annyit lát az ember, hogy mindenki magabiztos, tudja a helyét, a dolgát, és hogy minden szervezett. Átéli az átélhetetlent, látja a csodákat. Átengedi magát egy érzésnek, amit nem kaphat meg mindennap az ember, engedi, hogy elvarázsolják. Viszont a csodák születését, a varázslat kialakulását nem látják. Hogyan hozzák össze a profik, mint a bohócok vagy Lilly, napról napra új előadásukat, hogyan lesznek a kezdőkből, mint belőlem és a kígyókból egyszer csak vérbeli profik. Nem látják, hogyan hozzák létre a kellékesek a színpadot, a kellékeket, a jelmezesek a jelmezeket, a díszletesek a díszletet és a világítást. Nem látják, hogyan pánikol be az ember percről percre az előadások előtt, vagy hogy hogyan nyugtatjuk le a másikat. Ezek azok a dolgok, ami egy néző számára láthatatlan. Eltudja képzelni milyen lehet, de nem éli át. Nem látja a kiteljesedett formáját.
- Figyelem srácok, kezdés 8 perc múlva! – jött hátra az egyik segítő.
- Hát akkor, fiúk lányok, mindent bele. Bár 8 perc múlva még nem mi jövünk, attól még szorítsatok a többieknek, és ti is hozzátok a legjobb formátokat. – néztem rá a kígyókra.
- Milyen kis aranyos. Azt hiszi, hogy csak mert itt van egy-két hónapja már egyből különleges, és mindenki szereti. Nem tudom észre vetted-e, de nem véletlenül csak Zicoék és Kwan van veled. A többiek még nem szoktak meg. És nem is fognak, amíg nem bizonyítasz. Nem akarok veled gonosz lenni, sem bunkó. Ez az állítás ellentmond annak, amit az előbb elmondtam, de igaz. Mind látjuk benned a tehetséget, viszont még idegen vagy. És az is maradsz addig, amíg nem teszel értünk valami olyat, amiért elismernek téged. Bár az a nagyképű hülye és az igazgató azt állítja, hogy te vagy a „Megmentő”, én nem hiszek nekik. Eddig nem mutattál semmi olyat, amiből erre lehetne következtetni. – fejezte be mondandóját Zico egyik táncosa. Még is hogy értette azt, hogy Megmentő? Mi az, hogy idegen a többieknek, és hogy bizonyítsak? Mit? Mit kéne még bizonyítanom azon kívül, hogy itt vagyok és még nem kattantam be? Én ezt nem értem.
- Ne haragudj, de elmagy…
- És kezdés van! –kérdésemet nem tudtam befejezni, ugyanis ahogy elhangzik ez a mondat, mindenkinek a helyén kell lennie, és készenlétben lenni, hátha előrébb kerülne a száma valamilyen okból kifolyólag. Na mindegy, akkor majd este töprengek egy sort ezen.
A műsor a tűznyelőkkel kezdődött, akiket a bohócok követtek, aztán Lilly, a bohócok külön-külön, súlyemelők, akrobaták, fantomímek, varázslók.
- És akkor most következzen egy olyan produkció, amitől megfagy a vér az ereikben. Megmutatjuk Önöknek, mit is jelent az, ha találkozik a jónak hitt gonosz és a gonosznak hitt jó. Ám mi van akkor, ha mindenki jó, csak Önök rosszak, és nem veszik észre az élőlények jóságát? Ez egy pillanaton belül kiderül! – éééés Kwan felkonferált. Ajjaaaaj. Félek. Ez nem jó. Most az a lány beleültette a bogarat a fülembe, így nem tudok koncentrálni. Mi van, ha rosszul lépek, vagy ha megsértem az egyik kígyót és…
- Miért nem mész? –kérdezte mögülem egy mély hang.
- P.O Oppa… én.. én félek. – néztem rá nagy szemekkel.
- Nyugi van. Kérsz egy kis nasit? –nyújtotta felém a bogarakat.
- Hát nem te vagy a legmegnyugtatóbb társaság, már nem azért.
- Figyelj, neked ez meg se kottyan. Ne törődj senkivel, és semmivel csak menj. Bízd magad a kígyókra ők segítenek neked. Plusz, mi is nézni fogunk, ez nem elég? Ha más nem drukkol, akkor mi igen, és ez a fontos, nem?
- De. Köszönöm. –öleltem meg és már mentem is.
Besétáltam a színpad közepére, körbe néztem a nézőkön, majd kezemet fokozatosan felemelve bukkantak elő a kígyók. Nero és Angel egyszerre kúszott fel két kezemre, míg Mother és Finny egy-egy ágra kapaszkodva néztek bennünket. Elindult egy zene. Semmi más nem volt benne csak a hegedű és a zongora véres párbaja. Ha először hallod, jelentéktelen zagyvaságnak gondolod, viszont ahogy egyre jobban megfigyeled a zongora és a hegedű erejének a változását, úgy veszed észre a mondanivalóját. Ebben a darabban a hegedű a rossznak tűnő jó, a zongora pedig a jónak tűnő rossz. A mi produkciónk a kígyókkal ennek a párosításnak a megmagyarázása. Hogyan tesz egy jó személy egy rosszat hozzá hasonlóvá, illetve az ellenkezője. Amikor a jóvá alakulást mutatjuk be, akkor én vagyok kiemelve, mikor a rosszá válást, akkor a kígyók. A mű végén a két hangszer egyenrangú lesz. És miért? Mert a világban nem létezhet csak jó és csak rossz. Akármennyire is nem akarják az emberek a rossznak ott kell lennie a jó mellett. A világ csak így lehet egyensúlyban. Ha ez a mérleg felborulna és az egyik oldalon több lenne, mint a másikon, az egész világegyetemben káosz uralkodna. Így, amikor vége van a zenének a kígyókkal együtt a talajon fekszek, azt mutatván, hogy a jó is megadta magát a rossznak, és a rossz megadta magát a jónak. Vastaps, ahogy eddig mindig. Ha nem is azért, mert megértették a dolog mondanivalóját, hanem a látványért. Aki megértette, az bölcsebb lett, aki meg nem, annak vizuális gazdagság jutott csak.
Hátra mentem, ahol örültem magamnak egy sort, majd a műsor végeztét vártuk, hogy mehessünk meghajolni. Fantasztikus műsor volt, csak úgy, mint mindig. Most is többen odajöttek hozzánk egy-egy aláírásért.
Ahogy pakoltam, észre vettem valamit: egyedül vagyok. Na nem úgy, hogy rajtam kívül senki sem pakol, hanem úgy, hogy velem nincs senki. Zicoék ott vannak egymásnak, a táncos lányok szintúgy. A súlyemelők, a tűznyelők és mindenki más ott van a maga társaságában. Mindenki jól szórakozik, és tudomást sem vesznek, egy… egy kívülállóról. Egy idegenről. Szóval így értette, hogy bár itt vagyok, még sem vagyok itt. Na jó, most gondolkodnom kell. És gondolkodni hogyan lehet? Hát úgy, ha elmész sétálni. Mivel nem számítottam arra, hogy pont ma este fogok elmélkedni, ezért nem hoztam magammal semmi meleget, így gyakorlatilag egy szál semmiben sétálgattam a sátrak között.
Hogy őszinte legyek, nem csodálkozok, hogy idegennek tartanak, mikor még én sem igazán ismerem önmagam. Négy évem csak arra ment el, hogy valaki olyan után kutassak, akiről nem tudok semmit. Hosszú évek óta nem mondtam ki az „otthon” szót. Nem éreztem úgy, hogy otthon lennék bárhol is. És most még rosszabb. Bár egy hatalmas társaság vesz körül, akik csak úgy ontják magukból a szeretetet, én még sem tartozok ide. Még. Változtatni akarok ezen, de még is hogyan? Hogyan kerüljek bele egy összeszokott társaságba? Hogy lehetne egy utazóból hirtelen társasági lény? Hogy fogadhatnák be azt az embert, aki eddig magára támaszkodott, egyedül rótta a világot? Még is hogy kerülhetne egy magányos ember egy élettel teli közegbe? Valaki mondja meg. És azt is, hogy hogyan bizonyíthatnám be, hogy én ide tartozom?
- Miért mindig ilyen nehezek a könnyű dolgok? – néztem fel az égre, kérdésemet a csillagoknak intézve.
- Azért, hogy az embereknek legyen min törniük a fejüket. –válaszolt a végtelennek intézett kérdésemre egy mély és simogató hang. Ezt még sosem hallottam, nem is ismerős, viszont kellemes. Bár mély, érzem, hogy legszívesebben elaludnék, ha elmesélné nekem a kedvenc mesém. Ahogy megfordultam egy férfival találtam magam szemben. Fekete haja épp hogy nem takarta sötét szemét. Ajkai teltek, bőre átlagosnak tűnik, még is elképesztő. Ruhája fekete, mint az éjszaka. Egy fekete bundát viselt, ami elsőre furának hatott, ám ha jól megnézted, tökéletesen illett rá. Az előttem lévő ember maga volt a tökéletesség. – Maga volt a hölgy a kígyókkal, nem de?
- De, és maga kicsoda?
- Bang Yongguk. –nyújtotta felém kezét.
- Kim SunHi. –mutatkoztam be én is.
- Ugye a mai előadás a jó és a rossz egyensúlyáról szólt?
- Maga értette? –csillant fel a szemem, hogy végre valaki, aki érti a gondolataimat.
- Igen, és rendkívül lenyűgözőnek találtam. És így is gondolja, hogy csak egy apró lépés, és az egész egyensúly kizökkentheti az egész világot?
- Hát, igen. Hisz, lehet, hogy egy embernek csak egy apró gondolat, vagy tett, de lehet, hogy a világnak végzetes, amelybe belepusztulhat mindenki. Az apró baktériumoktól elkezdve a legnagyobb emlősig minden.

- Csodás gondolatok, Kim SunHi. Mit gondol, mi az igazi gonosz?
- Nem tudom. Talán... talán a magány.
- Miért?
- Mert szépen lassan belülről felemészti az embert, majd tönkreteszi, mire végső elkeseredettségében drasztikus lépéseket követ el.
- És mondja, maga magányosnak érzi magát? – simogatta meg arcom. Olyan szép szeme van. Gyönyörű. Elvarázsol, magával ragad.
- Nem tudom. Úgy érzem, hogy már semmit sem tudok.
- Én tudom a megold…
- SunHi! SunHi merre vagy? – hallottam meg Zico hangját.
- Itt vagyok! Mindjárt megyek! –kiáltottam vissza. – Ne haragudjon, csak a… - ahogy visszafordultam senki sem volt ott. A sötétség ölelt körbe mindent. Ez még is hogy lehetséges? Annyira azért nem vonta el a figyelmem Zico, hogy ne hallottam volna a lépteit.
- Basszus SunHi hol voltál, már mindenhol kerestelek. –jött oda hozzám, majd szorosan magához vont és karjaiba zárt.
- Csak szükségem volt egy kis levegőre. –öleltem át derekát.
- Ha most amiatt emészted magad, amit az a kurva mondott, én esküszöm, hogy kicsinálom Katiet.
- Ezt még is honnan tudod?
- Mondtam már te kis butus, én mindenhol ott vagyok, és mindent hallok.
- Nem amiatt van. –hazudtam.
- És azt is tudom, hogy az emberek mikor hazudnak. Tudod, Katie jósnő, és nincs mindig igaza. Viszont ha igaza van, akkor nagyon könnyen megbántja az embereket, ezért sem szokták őt kedvelni. De hazudni se akarok neked. Igen, tényleg csak mi fogadtunk el téged eddig úgy, ahogy kellene, de csak mert különleges vagy. És ez a különleges dolog nagyon, nagyon mélyen van benned, és ahhoz hogy ezt meglássa az ember, le kell nyomnia a kezét a lelked legmélyére, amihez nincs mindenkinek bátorsága. Viszont egy nap az emberek sorban fognak azért állni, hogy láthassák az igazi SunHit. Ez most fájni fog, de idegen vagy. Akármennyire is nem szeretném, de az vagy. Sajnos még nekünk is. És én ezt nem akarom. SunHi, ígérj meg nekem valamit.
- Mit?
- Soha, de soha nem fogsz minket itt hagyni. Itt leszel mellettem, míg világ a világ. Ígérd meg, hogy szeretni fogsz. Nem csak engem, hanem mindenkit, kerüljön akármennyi időbe is ennek a szeretetnek a kialakulása.
- Megígérem. Viszont, te is ígérj meg nekem valamit.
- Megígérek én neked bármit, csak mondanod kell.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz velem máshogy bánni azután, miután látod, ami történni fog. És azt is ígérd meg, hogy sosem felejtesz el. De azt is, és ezt a leginkább, hogy egy nap mindenki befogad majd, és úgy tekintenek majd rám, mint a családjuk egyik tagjára. Zico… nekem szükségem van arra, hogy valaki azt mondja „ne aggódj kicsim, apa itt van” vagy hogy „gyere, kész az ebéd”. Azt akarom, hogy újra legyen családom. – és kész. Eltört a mécses, sírtam. A sírás egyszer végtelennek tűnő zokogásba ment át, aztán újra sírás, míg végül csak szipogtam. Ez a kör többször is elismétlődött, míg végül Zico eltolt magától, letörölte a könnyeimet, és megcsókolt. Az első alkalom, mikor szabad akaratomból csókolok vissza. Ez a csók olyan… más volt. Sosem éreztem pillangókat a hasamban, és nem is akarok, viszont a világ forgott. Nem csak körülöttem, hanem a fejemben, a kezemben, a lábamban, mindenhol. Ahogy édes ajkai az enyémekhez tapadtak, ahogy gyengéden ölelte derekam, ahogy nyelve édesem játszott enyémmel, megnyugtatott. Mámorító érzés volt, hogy ez a fiú, aki olyan sokszor kihoz a sodromból, ilyenre is képes. Képes volt arra, hogy megvigasztaljon. Ez az. Ez az a dolog, amire olyan régóta szükségem van, amire éheztem. A törődés és a gondoskodás. Végre megkaptam. Köszönöm Zico, teljes szívemből köszönöm.   

2015. január 22., csütörtök

11. fejezet~ Taeil


- Ajjj, még is hova tehette őket? –hallottam egy hangot a konyhából. Egy jó vaskos könyvet vettem le a polcomról, majd védekező pozícióban araszoltam a helyiség felé, ahol már lendítettem a tárgyat, hogy leüthessem vele a betörőt, de ő ügyesen kivédte a támadásomat.
- Taeil, már megint mit keresel itt?
- Csokit. Hova tetted őket? – fenyegetett meg a villájával.
- A hasadba. Mindet megetted. –vettem fel egy kanalat a pultról és tartottam felé. Úgy tűnt nem hatotta meg fenyegetésem, ezért próbáltam a lehető legmérgesebben ránézni. – És amúgy is, ha kell neked, akkor menj, és vegyél, vagy nem is tudom… edd a sajátod!
- De azt már meguntam. És amúgy is, ne pattogj itt nekem Törpe.
- 2 centi. Két teljes centiméterrel vagy csak nagyobb nálam, szóval nem vagyok törpe!
- De az vagy. 2 centi a különbség a magasságunkban, de korban? Hát ott már több. Pontosan, hat év. És észben? Hát ott már megszámlálhatatlan a különb… - mondatát nem tudta befejezni, mivel le akart ülni, de mellé ült a széknek, így a fenekére esett.
- Az utóbbi dologban egyet kell, hogy értsek veled. –kuncogtam.
- Ez most lényegtelen. Csak adj csokit. –pattant fel a földről és porolni kezdte magát.
- Ha megbeszéled Őnagyságával, hogy engedjen el a városba, akkor veszek neked csokit.
- ZICO! – kiáltotta el magát.
- Ne üvöltözz basszus, itt vagyok tőletek három méterre, elhiszed, hogy hallak?
- Engedd ki Törpét a városba. –parancsolt rá.
- Mit keresel a házamban? És nem vagyok törpe!
- Menjen, nem érdekel. –vakargatta meg tarkóját. – Akkor jövök ide, amikor csak akarok, mivel a partnerem vagy, Partner.
- Néhány napja még nem így álltál hozzá a dolgokhoz. – mondtam gúnyosan.
- Az óta megváltoztam.
- Nagyon édesek vagytok, de nekem édesség kell. Elmehet?
- Menjen. –rántotta meg a vállát. Ne hogy már te szarj rám, én szarlak le téged, Zico. Hát jó, kettőn áll a vásár. Elővettem a telefonom és tárcsáztam egy számot, majd a telefonba pár csörgés után egy jól ismert hang szólt bele.
- Szia Steve, itt SunHi. Bejössz ma velem a városba? Igen? Király. Akkor fél óra múlva az állomáson. Okés, szia.
- Még is mit csinálsz? –nézett rám furán Zico.
- Találkozok a legjobb barátommal, aki nagyon jól néz ki. Jobban, mint te.
- Még egy ilyen, és…
- Nem mindegy? Az a lényeg, hogy hoz nekem csokit, és kész.
- Taeil! –szólt rá Zico.
- Hallgass az idősebbre. – korholta. Hehe tényleg. Taeil idősebb Ziconál. Ez az, meg van az ütőkártyám.
Amint kimentek a fiúk a szobámból öltözködni kezdtem. Egy fehér trikót vettem fel hozzá egy fekete dzsekivel és a fekete farmeremmel. Egy tornacipőt vettem fel, enyhe sminket tettem fel, és már kész is voltam. Fogtam pénztárcám és már indultam is. Zico a sátránál beszélgetett a többiekkel, így volt alkalmam gyorsan és feltűnés nélkül elmenni. Telefonomon elindítottam a zenét, a fülhallgatót betettem a fülembe, és a rövid úton hallgattam a kedvenc zenémet. Stevent már nagyon messziről megismertem, ugyan is pont nem volt rajta napszemüveg, és a kék szeme csak úgy világított. Lépéseimet gyorsítani kezdtem, majd ahogy odaértem hozzá, a nyakába ugrottam úgy, ahogy tegnap nem tehettem. A kezébe nyomtam egy zacskót tele ajándékokkal. Volt közte kulcstartó, karkötő, vagy éppen a kedvencei: kendő és napszemüveg. Felszálltunk a metróra, és a lehető legmesszebb lévő áruházat jelöltük meg, hogy minél több időt tölthessünk egymással. Elmesélte, hogy amióta elmentem, rengeteg minden változott, leginkább az emberek. Ő például már nem visszafogott és szégyenlős, míg Yungból egy beképzelt majom lett, aki minden héten mással kavar. A legjobb barátnőm Oroszországba ment tanulni, a többi osztálytársam meg szétszéledt Koreában. Van, aki a katonaságba ment, de volt olyan is, aki a jogra. Ahhoz képest, hogy milyenek voltunk, nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen célokat tűztek ki maguknak.
- És, a bohóccal hogy keveredtél össze?
- Parancsolsz? – kerekedtek ki szemeim. Honnan tudja, hogy Zico egy bohóc?
- Hogyan jöttél vele össze? Ha ránézek, nem tudom elképzelni, hogy szerelmes lenne bárkibe is, és ha rád nézek, akkor meg azt nem tudom elképzelni, hogy pont egy olyan alakba esnél bele, pláne Yung után.
- Honnan tudsz Yungról?
- Egy: a távozásod előtt közölted velem, kettő: ez gyakorlatilag egy nyílt titok volt.
- Jaa. Hát, tudod: az ellentétek vonzzák egymást. –SunHi, ennél azért jobb hazugságot is kitalálhattál volna. Ezzel leégeted magad –ismét.
- Tudod, ki veszi be. Mit adott neked, hogy a barátnője lettél?
- Már nem azért, de ez egy kissé bántó mind Zico, mind az én számomra. Oké, hogy egy nagyképű, öntelt dög, aki van, hogy másra se tud gondolni, mint arra, hogy hogyan tegyen nekem keresztbe, de attól még jó ember, és soha nem folyamodna ilyen eszközökhöz. Vagy ha igen, akkor igazán feltételezhetnéd rólam, hogy miután felpofoztam, elküldtem őt melegebb tájakra. Tudod, nekem még van tartásom.
- Csak ennyit akartam hallani. –ölelte át nevetve a vállam. – Remélem boldogok lesztek együtt.
- Én is.
Miután megvitattuk a Zicoval való kapcsolatunkat, bementünk egy csoki üzletbe. Ha jól meggondolom a dolgot, és én is szeretnék enni a csokiból, akkor sokat kell vennem. Tekintettel arra, hogy Taeil egymaga megevett tíz tálca muffint, kissé aggasztó dolog mind az egészségére, mind a pénztárcámra nézve. Fél óra nézegelődés után egy kosárnyi édességgel álltam meg Steven előtt. Mivel furcsán nézett rám, ezért azt mondtam, hogy egy barátom nagyon szereti a csokit, és, hogy hamarosan itt a születésnapja és egy csokoládé-kosárral készülünk őt meglepni. Miután közölte, hogy furcsa embereket ismerek, tett még bele pár csokit, amit ő fizetett és odaadta nekem, mondván „túl nagylelkű vagyok, és sosem gondolok magamra, ezért majd ő megteszi ezt helyettem”. A metrón, ha lehetséges még többet beszéltünk, mint az előző órákban, hiszen éreztük, hogy mindjárt el kell válnunk. Az állomáson tízpercnyi búcsúzkodás után külön utakra mentünk. Én vissza a cirkuszba, míg ő a barátaihoz. 
- Mi tartott eddig? – várt a kapuban Taeil.
- Tudod, elég messze volt a bolt, és mire kiválasztottam őket, az se volt kevés idő.
- Mindegy, csak add ide őket!
- Még csak az kéne! Jössz velem, és elosztjuk kettőnk között.
- Na viccelj velem Törpe.
- Pedig de, vagy nem kapsz semmit!
- Legyen. –mondta morcosan, majd elindultunk sátramhoz. Ott leültünk a földre, és mint a kisgyerekek kezdtük szét osztani magunk közt az édességet. Mivel én utálom a mogyoródarabos csokit, az összes Taeilé lett, míg én megkaptam a tejcsokik nagy részét. Na, ez így nem is olyan rossz üzlet. A probléma akkor kezdődött, mikor meglátta a nyalókát, amit Steventől kaptam, és én nem akartam neki odaadni. Eztán egy negyed órás beszédbe kezdett arról, hogy a nyalókának miért is lenne jobb helye az ő gyomrában, mivel tudná őt támogatni, illetve engem, és hogy ez neki is és az említett cukornak is mennyivel jobb lenne. Miután közöltem vele, hogy nagyon jó szóvivő lenne, elutasítottam ajánlatát.
- Figyelj, odaadom neked a buborékos csokikat, az úgy jó?
- De a nyalókát jobban szeretem.
- Jaj basszus, tessék. –dobtam felé két csomag kis nyalókát, amitől sokkal jobb kedve lett.
- Köszönööööm. –mosolygott rám, mire felbontotta az egyiket, kivett belőle egy darabot és enni kezdte azt.
- Oppa, lehet egy kérdésem?
- Attól függ.
- Mitől?
- Nem tudom. –rántotta meg a vállát. – de kérdezz.
- Miért vagy mindig komornyiknak öltözve?
- Amikor bohóc vagyok, akkor nem.
- Komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan mondtam. De amúgy azért, mert már megszoktam.
- Hogy érted, hogy megszoktad?
- Egy kérdésről volt szó.
- Ez ahhoz tartozik, mert egy apró alfaja. Ahogy te tudsz az édességekről értelmetlen kiselőadást tartani, úgy én is tudok a jelentéktelen dolgokról.
- Ott a pont.
- Szóval?
- Nos, ahogy elnéztem U-kwonnal és Kyunggal sokkal bensőségesebb lett a kapcsolatod, ami csak azért lehetséges, mert elmesélték, hogy hogyan is kerültek ide. Gondolom, most tőlem is ezt várod. És ahogy elnézem az arcodat, fel vagy készülve egy szívszorongató történetre a gyerekkoromról, és arról, hogyan haltak meg a körülettem lévő emberek, meg ilyenek. Csak hogy, velem ilyen nem történt. Semmi. Amióta csak az eszemet tudom, imádom az édességet. Nem telik el úgy nap, hogy ne egyek meg minimum egy kilót belőlük. Ezért sokszor sokan csúfoltak engem, de sosem érdekelt igazán a többi gyerek véleménye, csak a csoki. A szüleim mindig próbáltak nekem mindenből a lehető legtöbbet nyújtani, én meg viszonozni nekik ezt azzal, hogy jól tanulok, és majd egyszer sikeres leszek. Ők csak a boldogságomat akarták, ami ebben a cirkuszban a lehető legritkább családi háttér. Boldog voltam velük, nem halt meg senkim, és nem is vesztettem el semmi fontosat. Apám komornyikként dolgozott egy tehetősebb családnál, így sok tapasztalatom van e téren. Sokat játszottam az ott élő gyerekekkel. Nem azok a tipikus „aki szegényebb nálunk, az tűnjön innen. Csak jelentéktelen élőlény.”. Ők ott segítettek másoknak, ahol csak tudtak, és a legelső és legfontosabb támogatottjaik mi voltunk. Ők fizették a tanulmányaimat, szinte mindent, amit csak el tudsz képzelni. Mikor a fiú, akivel játszottam felnőtt, én lettem a komornyikja, hogy viszonozni tudjam a sokévi gondoskodásukat. Ők persze nem így gondoltak a dologra, de azért felvettek. Azzal a sráccal sok dolgot kipróbáltunk, a légtornászattól elkezdve az ejtőernyős ugrásig, mindent. Olyan volt nekem, mint a testvérem, és én is neki. Egészen a 18. születésnapjáig, míg el nem mondta nekem az érzelmeit. Az volt az első alkalom, mikor valakitől olyan dolgokat hallottam, mint „Te vagy a legaranyosabb dolog, amit egész életemben láttam. Nem akarlak elveszíteni. Kérlek, maradj velem örökké.”. És én teljesítettem minden kérését. Eleinte nem szeretetből, csak puszta kötelesség tudatból, de ez megváltozott. Nem mondok semmi nyálas hülyeséget, mert az fölösleges, és nem illik hozzám. Ennek a fiúnak az volt az álma, hogy boldoggá tegye az embereket azokkal a ruhákkal, amiket ő maga tervez, vagy csinál meg. Az én álmom is az volt, hogy boldoggá tegyem az embereket, csak én ezt nem így fogtam fel, erre is ő ébresztett rá. Abban az időben a házba, ahol éltünk jött négy idegen, akik egy olyan ajánlatot adtak ennek a fiúnak, amit sosem tudott volna visszautasítani. Meghívták őt, hogy legyen egy cirkusz tagja. Egyből igent mondott, egyetlen egy feltétellel: én is csatlakozhatok hozzájuk. Kwan, Zico, U-kwon és Kyung persze egyből belementek, miért is ne mentek volna? Amint eljöttünk otthonról, arra próbáltunk rájönni, hogy mihez is értek igazán. Valamikor ilyenkor jöhetett az-az ötlet, hogy legyünk bohócok, így hát azok lettünk. Végül ott kötöttünk ki, hogy ha csináltunk valamilyen előadást, én kísérgettem az embereket, csak úgy, mint téged legelső este. És, hát nagyjából ennyi. Remélem most nem romboltam össze a buborékjaidat arról, hogy milyen is egy „tökéletes bohóc”.
- Dehogy romboltad össze. Sőt! Rávezettél arra, hogy tényleg lehet valakiből úgy bohóc, hogy nem történik vele semmi rossz, csak csupa jó, és ezt át akarja adni a többi embernek is. Pont úgy, ahogy Te is teszed. Köszönöm szépen, Oppa.
- Máskor nem. – állt fel, majd indult el kifele.
- De várj egy kicsit.
- Mi az már megint?
- Azt mondtad, hogy teljesítetted azt a kérést a fiúnak, hogy maradjon veled örökké. És az is oké, hogy ő is itt van most, de ki az?
- Titok. –mondta, és már el is tűnt.
- Hah, nem ismersz te eléggé engem! Előttem semmi nem marad titok. Ki fogom deríteni, hogy ki az!
A következő napjaim azzal teltek el, hogy kémkedtem Taeil és a titokzatos srác után. Megfigyeltem, hogy hogyan viselkedik az emberek közelében, de mindenkivel ugyanúgy viselkedett, kivéve Zicoékkal. Tehát tényleg a bohócok közt van az a valaki. Nos, nézzük kiről, mit tudunk. U-kwon biztos nem, ahogy Kyung se, az ő életüket már tudom. Kizárásos alapon saját maga sem lehet, tehát maradt Zico, B-bomb, Jaehyo és P.O. Zicoról és JaeHyoról nem tudom elképzelni, hogy melegek lennének, plusz Zicot is ki kell zárni, mivel ő már eleve bent volt a bandában. Akkor most figyeljük meg JaeHyot. Túúúúúl sok lánnyal van körül véve, amit, ha jól megnézek, mindig kihasznál. Ha most egy filmben lennénk, tuti ő lenne az, de őt nem tudom elképzelni Taeil mellett. P.O és B-bomb. Úgy kicsit nehéz a dolog, hogy P.O néz ki a gazdag srácnak, míg B-bomb meg a ruhákat szereti. Ez így probléma. Na mindegy, csak úgy, mint minden mást, ezt is meg fogom tudni oldani.
Elmentem az oroszlánokhoz, és befeküdtem melléjük, miközben simogattam őket, hátha jobban jön az ötlet.
- Jaaaaaaaj, még is ki lehet az a srác, akit Taeil szeret? – kérdeztem, úgy általánosságban mindentől, mire Queen morgott egyet. – Te tudod, hogy ki az? Mondd el! Ja persze, nem tudod, hisz csak egy oroszlán vagy. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak tudnának beszélni az állatok. De amúgy, annyira durva. Mármint oké, nekem teljesen mindegy, hogy ki, kit szeret, mert a szerelem az mindenhogyan szerelem, csak valahogy nem tudom róluk elképzelni. Persze vannak meleg barátaim, az egyik legjobb barátom is az, és teljesen más, mint ők. Ő, egyszerűen nem is tudom… Róla könnyen meglehet állapítani az identitását, de róluk nem. Jaaaaaj, kérem, adjon valaki valami égi jelet!
- Hé, Taeil, gyere egy kicsit! –hallottam P.O hangját.
- Bújtassatok el. – szóltam az oroszlánoknak, akik elém álltak, hogy ne látszódjak.
- Mi az, JiHoon? –kérdezte a fiútól. Hííííííj, a rendes nevén szólítja.
- Kóstold meg! –nyomott a szájába egy kanalat, mire Taeil feje piros lett.
- Egy kicsit csípős, nem gondolod? És mitől ilyen nyálkás?
- Oh, akkor túl sok benne a paprika meg a csiga.
- A micsoda?
- Oh, találtam valami francia receptet, és gondoltam, kipróbálom.
- Hol találtad?
- Itt. –nyújtott felé egy lapot, mire Taeilnek hatalmasra nyíltak a szemei.
- JiHoon…
- Igen?
- Ez az oldal hamis. Itt csak hülyeségek és hamis dolgok vannak.
- Pedig nekem ízlett. –nézett csalódottan.
- De csak neked. –rázta meg a fejét Taeil.
- Hyung, ne haraguuuuuudj. –ölelte át nevetve P.O Taeilt, mire ő visszaölelt. Talán egy percig se ölelhették egymást, mikor egymás mellett indultak el Zico sátra felé.
- Ez nagyon durva. P.O és Taeil hát ezt sosem gondoltam volna. – mondtam az oroszlánoknak, mire ők hevesen mozgatni kezdték a fejüket. – Ti se akarjátok elhinni? De mindegy, ha ők boldogok, akkor én is az vagyok.
Úgy gondoltam, hogy egy kicsit belepofátlankodok a dolgukba, ezért elmentem Zico sátrához, ahol belépve senkit sem találtam. Kinyitottam azt az ajtót, ami mögött ott van a próbaterem. Ahogy beléptem a fiúkat pillantottam meg, ahogy próbálnak. Elég vicces produkción dolgoznak, olyanon, amilyet én még sosem láthattam tőlük. Sokszor kellett visszafognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Hát te meg mit keresel itt? –suttogta a fülembe Zico, mire én felsikoltottam. – És miért tervezed azt, hogy kilyukasztod a dobhártyám?
- Nem láttalak, bocsi. –mosolyogtam rá.
- Szóval, mit akarsz?
- Nem jöhetek át csak úgy, hogy üdvözöljem a legkedvesebb szomszédom? – karoltam belé.
- Nem. Az-az én feladatom.
- Jó, mindegy. Megnézhetem a műsort?
- Nem. –mondta.
- Igen. –mondták a többiek.
- A többség dönt. –mondtam, majd levágtam magam az egyik székre. Egész idő alatt a két gyanúsítottat figyeltem. Semmi, komolyan mondom, még egy apró pillantást se vetettek a másikra, nem hogy egy konkrét jelet adtak volna. Már nem azért, de ha valakik szerelmesek, és egymás mellett állnak, egy apró mosolyt azért megmutathattak volna, tekintettel arra, hogy ezen a próbán még egy légy is megállta volna a helyét, annyira komolytalan volt. A próbájuk végeztével mindenki elment, én –mielőtt elkaphatott volna Zico- kirohantam az udvarra, és Taeilt követtem. Hogy ez a srác miért nem tud semmi különöset csinálni? Egy apró jel, egy kis betű, vagy egy hang, vagy valamiiiiiiii. Épp egy fa és egy bokor mögött bújkáltam, mikor egy kezet éreztem vállamon. Jelen helyzetben sajnos még az sem zavar, ha kirabolnak.
- Miért követed folyton Taeilt? 
- Hogy megtudjam, hogy melyik bohócba szerelmes. 
- Hogy miiii? –fordított maga felé B-bomb majd lecsüccsent.
- Azt mondtam, hogy…
- Hallottam. De még is miből feltételezed azt, hogy Taeil bárkibe is szerelmes lenne? Pláne egy bohócba? Ennyire agyadra ment a cirkusz?
- Nem! Ő maga mondta, hogy ő egy komornyik.
- Ezt én is tudom.
- De nem! Mert mondta, hogy gimi után elment egy gazdag családhoz dolgozni, ahol volt egy srác, akivel kisgyerek kora óta rengeteget játszott. Aztán a srác a 18. születésnapján elmondta neki az érzéseit, és az óta együtt vannak. És Taeil is akkor jött rá az érzéseire. És még azt is mondta, hogy nem elég, hogy az a srác gazdag, de még divattervező is. Azért ez durva nem?
- Megölöm. Esküszöm meg. Fogom. Ölni. –kelt fel, majd elviharzott.
- Most valami rosszat mondtam? –keltem fel én is és futni kezdtem utána. –B-bomb Oppa, állj már meg! Hallod?
Futásom eredményeként egy hatalmas tisztáson találtam magam, még mindig a cirkuszon belül. Komolyan mondom, csináltatok magamnak egy térképet erről a helyről. Na mindegy, majd csak megtudom, hogy mi is a vége a történetnek. 
- Hát akkor most pihenjünk egy jót! –nyújtózkodtam, ám szobámba érve öt csendben figyelő és kettő vitatkozó fiút találtam.
- Még is hogy mondhattad neki el azokat a dolgokat?
- Attól, hogy az a kettő hülye volt, én még nem leszek az. Át fog minket verni. Érzem, tudom. Miért legyek vele őszinte, ha ő sem az? 
- Már miért ne lenne őszinte? Vett neked csokit!
- Na és? Ez még nem jelent semmit. 
- De igen is jelent! 
- Mit csináltok ti itt? –kérdeztem.
- Veszekszünk. –fordult felém B-bomb és Taeil.
- Az addig rendben van, de miért pont itt, az én szobámban? 
- Mert tévedésben élsz. –mondta B-bomb.
- Nem. Ez tényleg az én szobám. Látod, ott vannak a képeim, a könyveim, a plüsseim, a ruháim és…
- Jaj nem úgy értettem! Ez a Manó itt, - mutatott Taeilre, - hazudott neked.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy nem bízik meg benned eléggé, és ezért nem úgy mondta el az életét, ahogy azt kellett volna. 
- He? –néztem Taeilre, aki egy nyalókát rágva nézett rám sértődötten.
- De ha nem kezd el kémkedni és nem beszél veled, akkor most abban a tudatban él, hogy Jihoonal együtt vagyunk.

- Miért pont velem? – nézett fel az említett. 
- Azért mert lány, és a lányok szerint a fiúk nem ölelhetik meg egymást, mert akkor már egyből szeretik egymást.
- Taeil, bízz meg SunHiban! És mond el neki az igazságot. –kérte meg B-bomb.
- Nem.
- Akkor majd én. Nincs szó semmi olyanról, hogy komornyik lett volna, sőt. Egész életében nem dolgozott annyit, mint itt. Mindig is egy lusta dög volt. Az egész történetből annyi volt igaz, hogy szerető családja van. Ennyi. Se több, se kevesebb. A gazdag srácból igazából kettő van, az egyik az ő, a másik meg én. Miután az én anyám és az ő apja sokat voltak együtt, úgy döntöttek, hogy összeköltöznek, és közös családot alapítanak a már meglévő gyerekekkel. Így lettünk mi egy család. És igen, a 18. születésnapomon annyi történt, hogy megmondtam Taeilnek azt, hogy divattervező szeretnék lenni, ezzel boldogságot okozni másoknak, ő pedig feltárta elém a szívét, és közölte, hogy elege van abból, hogy haszontalan. Lenni akar valaki. Tenni akar valamit. Ő is boldoggá akarja tenni az embereket. Ennyi, se több, se kevesebb. Csak ez a büdös kölke sose bízott meg a lányokban, ezért neked se mondta el az igazságot.
- De miért nem? Oppaaaaaa, miért nem szeretsz? – néztem rá kiskutya szemekkel. 
- Nem mondtam, hogy nem szeretlek. Csak nem bízok benned.
- De ez a két dolog ugyanazt jelenti. 
- Majd ha a többiek elmennek, akkor elmondom. –nézett körbe, vele együtt én is. Mire újra rá pillantottam, majd vissza az ágyamra, már senki sem volt ott. – Azért nem bízok benned, mert nem tudok neked mit adni. 
- Ezt hogy érted?
- Mindened meg van. Barátok, egy cél, amit véghez akarsz vinni, csalódás, remény, meg az ilyen hülyeségek. És én… én úgy érzem, hogy nem férek bele ebbe a képbe. Kilógok az életedből. Én boldoggá akarom tenni az embereket, és én úgy vettem észre, hogy neked annyi boldogság elég, amennyi most van. 
- Hogy te mekkora egy barom vagy. –közöltem vele, majd magamhoz húztam egy ölelésre. – Nekem a boldogságból sosem elég, pont, mint neked a csokiból. Kell. Akarom. Szükségem van rá. És hidd el, már a puszta létezésed egy boldogság. És mi az, hogy nem tudsz nekem milyen boldogságot adni? Te vezettél be az új életembe. Nem Zico volt ott velem állomásról, állomásra, nem Kyung ette fel a szeretet-sütiket, hanem te. Hidd el, ezek a dolgok ha nem lennének, nem lenne olyan egy napom, mint amilyen most. Szóval kérlek, higgy nekem, és nem gondolj olyan butaságokra, mint, arra, hogy nem férsz bele az életembe. Az a valami már olyan tág, hogy mindenki elfér benne.
- Legyen. –mondta, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről. – De attól még lány vagy, és nehezen fogok veled megbarátkozni.
- De attól még lány vagyok, és el fogom érni, hogy ez az ellenkezőjére forduljon!
- Helyes. –mondta, majd még erősebben ölelt. Mostanában tök sokat ölelgetnek az emberek. Ez jó. - SunHi.
- Hm?
- Eszünk csokit? –kérdezte.
- Persze. –feleltem nevetve.

2015. január 9., péntek

10. fejezet~ A városban


Nos, csak hogy pontosítsam a dolgokat, a cirkuszhoz négy darab minimum 2,5 méteres kígyót hoztak, amikkel nekem és Kyungnak kell foglalkoznunk. Mivel Zico óta nem igen bízok a bohócokban –legalábbis ezekben nem- ezért én magam állítottam elő egy előadást a kígyókhoz. Az egész teljesen összetett volt: nekem is fel kell lépnem, ezért mind a nyolcunk fent lesz a színpadon, és két emberhez egy kígyó tartozna. Páronként előadnánk valami vicces számot, ami mindenkinek tetszene, és még a kígyókra is jó szemmel néznének az emberek. Annyira boldog voltam, hogy megterveztem életem első igazi műsorszámát, hogy mindenkit megölelgettem, akik az utamba kerültek, aztán kipukkasztották a buborékomat, ugyanis közölték, hogy nekem egyedül kell a négy kígyóval fellépnem. Neroval még oké, mert vele megbarátkoztam, de a másik három… Kezdjük azzal, hogy az egyik feje majdnem hogy a kezemnél is nagyobb volt, és ezeket, elvileg fel kéne vennem. Azért ennyire jó kondiban még én se vagyok. Most jelenleg egy „összeszoktató tréningen” vagyok az állatokkal, ami azt jelenti, hogy beültem az akváriumba, barna ruhába és hagyom, hogy csúszkáljanak rajtam. Van egy sárga, amilyennel általában mindenki fényképezkedik, na ő egyből megtalált, és az óta nem akarja elengedni a fejem. Azt hiszem még egy megkedvelt. Most másik fel az egyik lábamra a barna, amelyiknek olyan szép szemei vannak. Tudom, hatalmas hülyeség az, hogy egy kígyónak szép szemei legyenek, de ennek tényleg az volt. Legnagyobb szerencséjére a felsőtestemnek ő a csípőmön telepedett le, és fonódott körém, mint egy öv. És a legutolsó. Nem akarok újra gonosz lenni velük, de, hogy őszinte legyek, ő a legijesztőbb. Zöld testén fekete illetve sötétkék foltok díszelegnek. Ez a példány a legnagyobb mind a négyőjük közel, ez az, amelyiknek a feje minimum akkora, mint a kézfejem. Úgy méregetett, mint aki mindjárt belém mélyeszti fogait, és egy fájdalmas és lassú halál közepette eltávozok, ő pedig megesz. Ám mindezek ellenére álltam a tekintetét, ami úgy tűnt, hogy tetszik neki, mivel arckifejezése egyik pillanatról a másikra kedves lett, és egyik lábamra tekeredett gyengéden.
- Hé Kyung, nem láttad SunHit? Most kéne gyakorolnunk az új számunkat! – hallottam Zico hangját.
- Nero, most! – szóltam halkan a kígyónak, aki egyből bal karomra tekeredett, én elővettem a mű faágamat és az arcom elé tartottam. A másik oka annak, hogy itt vagyok az-az, hogy Zico elől bujkálok. A legújabb produkciójában Lilly segít neki, miközben engem húzogatnak jobbra-balra, dobálnak fel-le. Ebbe még bele is egyeztem volna, ha drága barátnőm nem ajánlja fel azt, hogy ugráljak át karikákon, amik meg vannak gyújtva. Oké, neki tényleg nagyon megy és tehetséges, én is tudok egy-két dolgot az ugrásokról meg az ilyenekről, de az, hogy még meg is legyen gyújtva, az ki van zárva! Erőteljesen utasítottam vissza az ajánlatot, de sajnos Zico a főnök, aki persze egyből belement. Úgy hogy, most itt vagyok a kígyók közt és rejtőzködök.
- Bocs haver, de etetés óta nem láttam. Utoljára a kígyóknál volt, hogy összeszokjon velük az új száma miatt. Gyere, nézzük meg ott. – Nem! Kyung, ne merészeld. Ne merj elárulni! Hallod, ne hozd ide, könyörgök! – szuggeráltam szememmel a két fiút.
- Itt sincs. –mondta Zico. Ez az, bevált a tervem! Siker. Egy zseni vagyok.
- Ja, valóban. – na, ebben a mondatban miért érzek egy kis gúnyt?
- Tudod SunHi, az oké, hogy oviban is voltál fa, de már 18 éves, érett nő vagy, nem kéne fát játszanod, akár milyen jól is áll neked a barna.
- Akkor észrevettetek? – biggyesztettem le ajkaimat.
- Egy kicsit. Tudod, ezek a kígyók nagyon szeretik az embereket, és ritka, hogy mindegyikük ugyanazon a helyen legyen. Na de most gyere ki, és ne hülyéskedj, még a végén elkényezteted őket. – parancsolt rám Kyung, mire az összes kígyó lekúszott rólam és átmentek a saját fájukra. Nagyokat sóhajtva léptem ki az üvegből majd zártam be azt.
- Zicooooo. –vettem elő legszebb mézes-mázas mosolyom. – Mi lenne, ha ma hagynánk a próbát, és helyette inkább elmennénk enni. Csak Te, meg Én. – öleltem át derekát, miközben egy puszit nyomtam arcára. Én lány vagyok, ő fiú. Ő feltűnően érdeklődik irántam –ami engem nem érdekel, mert csak barátok vagyunk-, és ha kell nekem valami, akkor azt egy kis csábítással simán elérem. Ez a legalapvetőbb lány taktika.
- Igen? Csak ketten?
- Bizony. Gondolj bele, milyen jó lesz. – bólogattam hevesen, mire Kyung elnevette magát. Zico egy darabig nem válaszolt semmit, csak egy apró puszit nyomott az ajkaimra és rám mosolygott. Hah, bevált a tervem, nem kell átugranom semmilyen életveszélyes karikát. Te tényleg egy zseni vagy, Kim SunHi.
- Próba után bármit csinálhatunk, de most megyünk. – ezt nem hiszen el. Eddig mindig azt akarta, hogy figyeljek oda rá, meg az ilyen hülyeségek, most meg, hogy ki akarom használni, csak úgy lepattint. Jó, ez mondjuk még gondolatban is borzalmasan hangzik, de akkor is. Ne hogy már ő irányítson, én vagyok a nő. Minden szavamra hallgatnia kéne, és elfogadni azokat. Ahogy ezeken gondolkodtam, egyre közelebb értünk sátrához.
- Zicoooooooooo, én ezt nem akarom! – nyavalyogtam.
- Figyelj, én nem vagyok cicafiú, hogy ez beváljon. – ahogy kimondta Yung gúnynevét még a vér is megállt bennem. Miért kell mindig kihasználni azt, hogy többet tud rólam, mint a saját anyám? Miért kell ilyen beképzelt majomnak lennie, és miért kell mindig áskálódnia? Miért nem tud egyszer, tényleg csak egyszer odajönni hozzám, átölelni engem, és azt mondani „Figyel SunHi, mit szólnál ahhoz, ha ma nem lennék bunkó veled, és elmennénk megnézni a kedvenc filmed, és vennék neked egy könyvet, plusz, ha jó leszel, akkor még egy pizzára is befizetlek.”. Miért nem? Durcám közepén rájöttem, hogy azért nem, mert ő Zico, és nem Yung. Ő mondott nekem ilyeneket még régebben, amiknek én egyből bedőltem és mentem vele gyakorlatilag bárhova. Ha jobban belegondolok, ez a két fiú szöges ellentéte egymásnak még akkor is, ha ez külsőre nem látszik. Míg Yung azt mutatja, hogy kedves és törődő, addig belül romlott, és mikor szükséged lenne rá, cserben hagy. Aztán ott van Zico, aki amúgy 0-24-ben bunkó, de alapjáraton kedves. Eddig akárhányszor mentem át hozzá, hogy segítsen valamiben, miután kiröhögött, hogy milyen béna vagyok, egyből jött, és segített. Ám amíg velem bunkó, addig mindenki mással kedves és illemtudó. A fiúknak még kérniük se kell, de már megy, és segít nekik. Ha bárkinek elromlik, vagy megsérül bármije, ő egyből ott terem és abban segít, amiben csak tud. Bár első benyomásra nagyképű, önző, öntelt, beképzelt majom, aki magának akar mindent és mindenkit, és ezek tetejébe még az emberek magán életében is vájkál. Ha jobban belegondolok, akkor második, de még harmadik látásra is ilyen, de aztán ott van az a bizonyos negyedik, ami megmutatja, hogy mennyire nagylelkű, okos, kedves, segítőkész, bármit odaad, ha az kell valakinek, és nem kér cserébe semmit, és vájkálni is csak az én életembe vájkál, mert kedvel. Tehát mint mondtam, alapjáraton ő jó ember és szeretnivaló. Amikor ilyen, akkor talán még egy kicsit kedvelem is. De például, mikor a hajamnál fogva vezet úgy, hogy hozzá se ér ahhoz, akkor nem tartozik a szeretem listára. Mint például most. Lilly annyira nevet, hogy majd bepisil attól, amit nyújtunk. Egyszer a lány rántja ki a lábam, míg a következő pillanatban, a hajamnál fogva húz végig Zico a földön. Aztán dobbant egyet a fiú, mire én, mint egy kapa felállok, és úgy nézek ki, mint aki karót nyelt. Eztán még messzebb mennek egymástól és tőlem, majd lökdösni kezdenek. De annyira, hogy az orrom épphogy nem érinti még a padlót. Mondhatom nagyon kedvesek.
- Zico! – szólt az egyik táncos lány neki, mire ő nem rám figyelt, nem kapta el Lilly lökését, én pedig a földre zuhantam, és mint az építőkockák, amikor összedőlnek, terültem szét a színpadon. – Hupsz. –mosolygott gúnyosan a lány. Haha, persze, persze. Legyünk gonoszak az új lánnyal, hogy még véletlenül se legyen könnyű dolga.
- SunHi, jól vagy? –jött oda hozzám Lilly.
- Persze, csak én szerintem most elmegyek, és eszek egy sütit. – keltem fel. Kissé nehezen ment ez a művelet, mivel még mindig éreztem magamon azokat a húzó erőket, amiket próba közben.
- De hát Taeil megette az összes sütid.
- Tudom. Ezért is megyek be a városba. –mondtam neki az ajtóból.
- De hát oda nem mehetsz! – sipítozott.
- De mehetek. Miért ne mehetnék?
- Mert a gazdád megtiltja. –közölte Zico.
- Nekem nincs gazdám, és azt csinálok amit akarok, és akkor látogatom meg Anyát, amikor csak akarom! – mondtam nekik, majd kirohantam a sátorból át a sajátomba, átvettem a ruháimat, de mikor senki nem jött, hogy visszarángasson, sokkal nyugodtabban öltözködtem. Egy fekete farmert vettem fel, hozzá egy szürke pulcsival, amin két rajzolt szem van, és úgy néznek, ahogy az emberek szoktak, mikor nagyon akarnak valamit. Mikor megláttam a boltban, egyből beleszerettem. Enyhe smink, egy szürke cipő, a táskám és már mehetünk is. Már majdnem kiléptem a kapun, mikor valamilyen erő visszahúzott. Ahogy hátra néztem, azt hittem, hogy leesik az állam, de szó szerint. Mögöttem Zico állt, de nem akárhogy. Egy fekete „Comme des Fuckdown” póló, egy fekete farmer és egy bakancs volt rajta. Annyira meglepődtem a normális Zico láttán, hogy tátva maradt a szám.
 - Ha nem csukod be a szád, belerepül a sült galamb, vagy az én nyelvem. –lépett mellém, hogy meg is tegye azt, amit mondott, mire én felébredtem.
- Hogy nézel ki?
- Eddig az volt a baj, hogy „furcsán” öltözködtem, most meg az, hogy „normálisan”. Eldönthetnéd, hogy mit is akarsz. –nézett rám flegmán.
- Nem az, csak olyan más vagy így. Mint egy normál fiú.
- Na, kösz. – idegeskedett.
- Nem úgy értettem. Szerintem nagyon jól nézel ki. –mosolyogtam, mire ő átölelte a vállam, magához húzott és megcsókolt. Csókunk végén döbbentem rá, hogy mit is mondtam, ezzel bátorságot adva neki arra, hogy megint lekapjon. Na ebből  nem fogunk rendszert csinálni. Bár, akkor is jól nézett ki, ez tény. Olyan volt, mint egy srác a suliból, a menőbbik fajtából, akiért odáig meg vissza vannak a lányok, és mindegyik őt akarja. A magabiztosság és az erő sugárzott belőle, még így is. Ha most másmilyenek a különbségek, akkor én is egy lennék azok közül a lányok közül, akik szerelmesek belé. De így.. így egyszerűen csak lenyűgözött, hogy ilyen is tud lenni.
- Szeretem, mikor elvörösödsz. Ilyenkor megmutatod, hogy hatással vagyok rád.
- Ez még nem jelent semmit. És amúgy is, mit keresel itt?
- Egy ostoba bábot, aki egy játékként akar elmenni a városba.
- Ezt még is, hogy érted? – nem felelt semmit, csak csettintett egyet, mire én a földre rogytam, majd ismét normális lett a tartásom. – a kötelek, tényleg…
- Nem kötél. Varázslat. –kacsintott.
- Ezt a saját ruhádban is meg tudtad volna tenni.
- Ez a saját ruhám.
- Jaj, tudod, hogy értettem!
- Persze. Csak tudod, régen jártam már a városban, plusz kedvem van beszélgetni anyukáddal. Felhívtad már?
- Még nem… - feleltem kínosan.
- Gondoltam. Tehát igazából nem is hozzá akartál menni, hanem a városban akartál elbaszni egy egész napot.
- Ez nem igaz.
- Dehogynem. És én pont ezért vagyok itt, hogy vigyázzak rád. Nem szeretném, ha a bábom elszökne tőlem. –ölelte át ismét a vállam.
- Tudod, hatalmas szívességet tennél meg azzal, ha nem csókolnál meg ölelgetnél akkor, amikor az jól esik neked. Rám is, és a női tartásomra is figyelemmel lennél azzal.
- Most nem azért csinálom, hanem azért, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy hova is tartozol.
- Hányszor megmondtam már, hogy nem vagyok a tárgyad, és ne sajátíts ki!
- Most nem erre gondoltam te hülye. Látod azt a srácot, ott velünk szembe? Na ő éppen arra gondol, hogy milyen jó lenne leitatni téged, kibérelni egy szobát éjszakára, és papás-mamásat játszani.
- Ezt még is honnan tudod?
- Csak rá kell nézni a srácra. Ha nem fognám a kezed, vagy nem ölelnélek, akkor minden második járókelő azt hinné, hogy testvérek vagy csak barátok vagyunk. És ha azt hiszik, bármilyen hülye perverz leszólíthatna téged, és elhívhatna egy italra, én meg verekedhetnék, amihez semmi kedvem, ezért teszem meg ezeket, az óvintézkedéseket.
- De hát mi csak barátok vagyunk.
- Jah, barátság extrákkal, mi? –kacsintott rám. – De amúgy is, erről nekik nem kell tudniuk. Amíg azt hiszik, hogy együtt vagyunk, addig a lányok is elkerülnek engem, meg téged is elkerülnek azok a bunkó, és kiéhezett fiúk. Plusz, ott áll az út túloldalán egy talpig tetkós fiú, és a szemével már vagy ötvenszer levetkőztetett. –vázolta fel a helyzetet. Ahogy átnéztem az út túloldalára olyan látvány fogadott, amire soha nem számítottam.
- Steve!
- SunHi! –rohant át hozzánk a napszemüveges srác. – Hát újra itt vagy! –ölelgetett meg.
- Jaaj igen. Még is hogy nézel ki? Mi ez a sok tinta rajtad, meg ez a napszemüveg? Így most hogy csodáljam így a szemedet?
- Így. –tolta lejjebb az említett tárgyat, ami mögül előjöttek gyönyörű kék szemei. – Viszont a hajam még meg van.
- Jáááj, had fogjam meg. –túrtam bele göndör hajába. – Még mindig olyan jó.
- Hallod, egyszer muszáj lesz találkoznunk, hogy mesélhess nekem. Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy ki ez a srác itt? – mérte végig Zicot, aki eddig vagy százszor megölte már a tekintetével.
- A pasija vagyok, nagyon örvendek a szerencsének. Hívj csak Ziconak. –nyújtotta a kezét a fiú, amit a másik elfogadott.
- A legjobb barátja vagyok, szint úgy. Az én nevem Steve. Már kilenc éve ismerem, ha bántod, megöllek. –mosolygott rá.
- Ezzel teljesen egyetértek, drága, legjobb barát.
- Ennek örülök, kedves pasi. – miért néznek így, és emelik ki ezt a két szót? Történt valami, amiről lemaradtam? – Nekem most mennem kell, SunHi, de majd mindenképp koccanunk egyet.
- Ez a minimum. Majd odaadom az ajándékod is. –mosolyogtam rá, mire ő összeborzolta hajamat, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Szia kiscsaj. –futott vissza barátaihoz, majd visszanézett rám, közben én még mindig integettem neki, mire Zico újra magához rántott, és megcsókolt.
- Mondtam már, hogy fejezd be. –fordítottam el róla tekintetem. Kezét belecsúsztatta enyémbe, így kézen fogva folytattuk utunkat anyáig. – Amúgy, ő volt az a srác, aki még általánosba jött hozzánk, tudod, aki egyszer hazakísért. Külföldi, ezért sokan, sokszor bántották, de mivel én kedves voltam hozzá, sokkal magabiztosabb volt magában. Mikor elmentem, még aranyos kisfiúnak volt mondható, most meg már kész férfi lett belőle. – mondtam büszkén. Tényleg büszke voltam rá.
- Nem érdekel, de ne merj vele találkozni.
- Miért ne?
- Csak. –felelte sértődötten, és akkor nekem beugrott. A kézfogás, a csókok, a gyilkos tekintetek, és a „terv” miszerint ne szakítsanak el egymástól, és hogy utánam jött.
- Zico.
- Hm?
- Te féltékeny vagy. –közöltem vele a tényt.
- Na ne hülyéskedjél, inkább menjünk már, kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok. –akármennyire próbálta takarni a pírt az arcán, én láttam. Elnevettem magam, elengedtem a kezét, és helyette inkább egész karját ölelve mentünk tovább.
Anya már a kapuban várt minket, mikor szóltam neki, hogy öt perc és ott vagyunk. Az asztalon egy hétfogásos vacsora volt feltálalva, amitől Ziconak is, és nekem is összefojt a nyál a szánkban. Ebédünket megkezdve kezdtem felváltva enni, és mesélni anyának a cirkuszról. Zico mást se csinált, csak evett, és evett, és evett. Elővettem a telefonom, és sunyiban csináltam róla egy képet, amin még nagyon sokat fogok nevetni. Elregéltem anyának a kígyós sztorit –Kyung tetteit kihagytam belőle-, illetve azt, hogy Yung mit tett velem. Mikor elmondtam, hogy mi is történt kettőnk között, kicsit csalódott volt, de megkönnyebbülve nyugtázta, hogy Zico mellett jó helyem van, és hogy mennyre összeillünk. Na ez mindenkiből más reakciót váltott ki. Zico, mint egy ötéves kisfiú elpirult, és piszkálni kezdte a tányérján lévő ételt a pálcákkal, míg én félrenyeltem az éppen a számban lévő kaját, majd hevesen tiltakozni kezdtem ellene. Anya arcán ekkor egy gonosz mosoly jelent meg, majd zuhogni kezdett az eső. Ilyen dolog tényleg csak a filmekben szokott megtörténni, ezért kezdtem azt gondolni, hogy Anya titokban esőtáncot jár, hogy az ilyen alkalmakkor itt tarthasson majd.
- Gondolom nincs nálatok ernyő, és sajnos itthon sincs olyan, ami elég lenne nektek.
- De hát ott van a tartóban mennyi, és…
- Mondom, nincs! –szakított félbe Anya. – Zico drágám, mit szólnál hozzá, ha megint megnéznénk a lányom kiskori képeit? Készítettem elő néhány albumot. –kérdezte, mire Zico hevesen és teli szájjal bólogatni kezdett.
- Nem kell! Majd felhívom Kwant!
- Az igazgatónak nincs telefonja. –mondta „csak úgy mellékesen” Zico.
- Akkor meg felhívom Kyungot, hogy jöjjenek el értünk az igazgatóval.
- Ha nem én hívom őket, akkor nem veszik fel a telefont. –közölte, miután befejezte a leves elfogyasztását. Hogy ennek a fiúnak mindenre van kifogása.
A mai nap végül úgy telt, hogy végig néztük az összes itthon lévő albumot végig néztük, és mindegyikből vett el egy-egy darabit Zico. Volt, hogy azt mondta, hogy valamelyik srácnak kell, de tudom, hogy igazából az övé marad az összes, és esténként azt fogja majd nézegetni, és nevetni rajtuk, míg elő nem hívatja nagyobban, és nem teszi ki a cirkusz tetejére, hogy ezzel is megalázhasson. Átlátok én a kis játékodon Zico, az én eszemen nem jutsz át. Az már más dolog, hogy én meg Anyát nem tudom kicselezni, mivel amint mondtam, hogy elállt az eső, újra nekiállt, így most a szobámban vagyunk, és a lefekvéshez készülünk.
- Na szóval, itt fogsz aludni Te. –mutattam a matracra, mire ő kiröhögött, és bevágta magát az ágyba.
- Gyere ide mellém, esküszöm, hogy nem fogok semmit sem csinálni.
- Nem.
- Na most mi bajod van? –ült fel. - Pár nappal ezelőtt még Kyunggal aludtál együtt.
- Hát pont ez az! Ha most veled aludnék, akkor az olyan… nem is tudom… rossz lenne.
- Történt bármi is?
- Hát, izé… nem, de most nem ez a lényeg.
- Na, ha akkor nem történt semmi, akkor nem olyan nagy bűn, ha befekszel mellém, összebújunk, és egymás karjaiban elalszunk.
- Ki mondta, hogy át foglak ölelni? – vágtam a fejéhez gúnyosan, majd befeküdtem az ágyba, és úgy fordultam oldalra, hogy neki háttal legyek.

Reggel arra keltem, hogy simogatják a hajamat, és ölelnek. Olyan jó érzés volt, és a mellettem fekvőnek is igen csak kellemes illata van, így hát közelebb bújtam hozzá, és erősebben öleltem. Várjunk csak… Mellettem fekvőnek. Öleltem. Szemeim azonnal kipattantak és úgy meredtem Zicora.
- „Ki mondta, hogy át foglak ölelni?” –utánzott.
- Egy szót se szólj. –fúrtam bele arcom mellkasába, ám mikor nem ruhával, hanem bőrrel találkoztam, egyből kipattantam mellőle. – Mikor vetted le a pólód?
- Még lefekvés előtt, de nyugi, nem csináltam veled semmit. De most ideje lemenni, és megenni Anyukád fantasztikus reggelijét. – mondta, azzal kimasírozott a szobából. Anya, oké, hogy sokáig nem voltam itthon, de attól még nem így kéne ezt megbosszulni. Sőt! Örülnöd kéne annak, hogy a lányod látta a világot.
- Jó reggelt. –köszöntem, majd adtam Anyának egy puszit.
- Jó reggelt. – mondta… a kórus? Mi? Ahogy oldalra fordítottam fejem, a hét fiút és Kwant láttam meg mosolyogni az asztal mellől, mindegyikük valamit evett vagy éppen ivott valamit. Levágtam magam P.O mellé, és a plafonra néztem.
- Mit vétettem ellened? –tettem fel a öltői kérdést, mire a fiú furcsán nézett rám. A baj az, hogy én is így néztem rá, mivel épp egy darab tojás lógott ki a szájából.
- Úúúúú, nézzétek, miket szereztem! –vette elő Zico a képeket. – tessék Kyung, egy állat simogatós neked, B-bomb neked egy hercegnős, Taeil neked egy olyan, amin a nála nagyobb vattacukorral van, P.O neked egy olyan, amin egy szarvasbogarat tart, JaeHyo, nesze, itt egy fürdőruhás kép, amikor már van rajta mit fogni, és 16 éves. Jóóó mi? És végül U-kwonnak egy, ahol cuki copfba van kötve a haja, és foghíjasan mosolyog a kamerába. A többi pedig az enyém.
Ez volt az a pillanat, mikor eldöntöttem, hogy soha többet nem hozok haza egy fiút sem. Soha. Többet. 

2015. január 3., szombat

9. fejezet~ Kyung


- Kedvencke, mehetünk? –lépett be mosolyogva sátramba Kyung.
- Persze, egy pillanat. – húztam fel cipőmet.
- Izéééé, nem akarok kötekedni, de mi van rajtad? –mért végig furán.
- Ruha. Miért?
- Hát, izé… egy kicsit furcsa.
- Mondod Te?
- Azok a ruhák csak az előadásokon vannak rajtam. –húzta ki magát.
- Akkor miért van rajtad harisnya?
- Ez férfiaknak tervezett cicanadrág! –felelte, mire elröhögtem magam. Erre ő magyarázkodni kezdett, de sehogy sem tudott jól kijönni a szituból.
- Persze, persze. Na de menjünk, nem várathatjuk meg őket.
- Így?
- Kyung Oppa!!
- Jól van, jól van. Bocsánat. – behúzott nyakkal sétált ki a bejáraton én pedig követtem őt. Nem értem mi baja van a ruhámmal. Egy narancssárga pamut térdnadrág, egy „I am very good” feliratú fekete póló és egy lila térdzokni volt rajtam, hozzá felkötöttem a hajamat. Folyton ők mondják, hogy milyen „egyszerűen” öltözködök, és most, hogy végre valami „furcsa” van rajtam, kiakadnak. Pedig ők se jobbak. Képesek felvenni a hupililát a libafoszöldhöz, és most egyáltalán nem túlzok, volt már ilyen. Na mindegy is.
Amúgy már egy egész hónap telt el az első igazi fellépésem óta. Őszintén, én csodálkozok a legjobban, hogy még mindig itt vagyok, és nem tépkedtem ki a hajamat. Van tűrőképességem, az biztos. És erre mi is a példa? Hát, leginkább az, hogy minden második nap arra keltem, hogy valaki mászkál a sátramba. Először egy könyvvel támadtam meg a betörőt, aki végül kiderült, hogy P.O volt az, és csak eljött, hogy elvigye innen a dugi kagylóit. Miután beborogattam a púpot a fején, megjegyezte, hogy van a karomban erő. Hehe, hupsz. De volt olyan is, hogy B-bomb jött be a szobámba és kezdte el a válogatni a ruháimat, hogy mi kell és mi nem. Első alkalommal még jót nevettem rajta, aztán egyre többször fordult elő, így már szabályszerűen minden lefekvés előtt bezárom a háló ajtaját. Aztán ott volt az-az eset, amikor YooKwon jött át hozzám és rontott be a fürdőmbe, hogy ő unatkozik, és játsszak vele. Rá annyira nem is lettem volna kiakadva, mivel a „bátyám”, de hogy pont akkor tört rám, mikor még törülköző se volt rajtam, kiakasztott. Utána pedig még csodálkozott, hogy egy hétig nem álltam vele szóba. Valahol B-bomb és YooKwon között volt az, mikor arra keltem az éjszaka közepén, hogy valaki átölel, és magához húz. Mivel éppen szeretet hiányom volt, ezért elviseltem. Egészen addig, míg az illető keze olyan helyekre nem vándorolt, ahova nem kellett volna, ekkor viszont már lerúgtam az ágyról. JaeHyo dühösen kelt fel a földről, hogy mostanában milyen erőszakos vagyok, és csak közelebb szeretett volna hozzám kerülni. Pár napja történt meg az, hogy gondoltam jó fej leszek, és sütök mindenkinek sütit. Két napom ment el arra, hogy megsüssek tíz tálca muffint. Másnapra a konyhában csak egy Taeilt találtam és az üres tálcákat egymásra pakolva. Ő egy hatalmas mosoly keretében felállt, megköszönte a reggelit, adott egy puszit és távozott. Még ha elmosogatott volna… akkor talán kevésbé ordítom le a fejét. Mondanom sem kell, akkor nagyon magam alá voltam zuhanva. Most nem tudom, hogy Zico azzal próbált meg felvidítani, hogy mindig póló nélkül jött át hozzám, vagy csak szimplán unatkozott, de mindenesetre, annyi rossz dolgot nem is csinált, sőt! Egész jókat beszélgettünk. Aztán eljött a tegnap este, mikor sörtől bűzölögve jött be hozzám, és ölelgetni kezdett. Ez már majdnem romantikus volt, mikor közölte, hogy „jön a róka”, ezért rekordsebességgel cipeltem be a fürdőbe, hogy inkább ott jöjjön, mint sem a padlómra. Már fel voltam készülve mindenre, mikor büfögött egyet, és azt mondta „téves riasztás”. A téves riasztásával együtt dobtam ki a helyiségből. Tényleg nem értem, hogy nem golyóztam be eddig. Az egyetlen reménysugaram Kyung volt, akivel már két hete etetjük meg minden reggel a két oroszlánt és a többi állatot, a másik hat fiú kivételével, mert nekik nem adhatunk nyers húst meg zabot. Általában azokkal az állatokkal kezdünk, akik nem esznek húst, mint a zebra, a zsiráf, vagy a kecske. De vannak olyan állatok is, akiket elég nehéz megetetni. Ilyenek például a lámák, akik valahányszor arra megyek, leköpnek. De ott van a teve párunk is, ahol a nőstény épp terhes, így eléggé agresszívak. Valamint az elefántok. Ők egész aranyosak, és először még kedveltek is, aztán az egyiket véletlenül le „Dumbóztam” és az óta haragszanak rám, vagy nem tudom, de furcsán néznek rám. Utánuk jönnek a húsevők. Belőlük nincsen sok, konkrétan egyedül az oroszlánok vannak, ezért ők mindig sokkal több kaját kapnak. Naponta váltogatjuk egymást Kyunggal, így egyik nap én etetem King-et, míg a másik nap meg ő, így az oroszlánok és mi is jól járunk. Általában marhahúst, vagy olyan állatokat kapnak, amiket viszonylag könnyű beszerezni, nem drága, és laktató is. Általában megvárjuk, míg végeznek a reggelijükkel, és utána cicázhatunk. Mindenki azt mondja, hogy erőszakosak, de igazából nem. Ha az ember nem fél tőlük, vagy nem bántja őket, akkor ők hálásak lesznek, és ártatlan báránnyá változnak át.
- Amúgy Kedvencke, ma jönnek új lakók.
- Tényleg? Kik? Hogy néznek ki, mihez értenek? – kérdeztem tőle izgatottan. Ha új előadók jönnek, így nem én leszek a zöldfülű, és így már én is lehetek valaki feljebbvalója. Hehe, szeretem a hatalmat.
- Körülbelül 2 méter hosszúak, és vékonyak. Rágcsálókat esznek, zöldek és pikkelyesek. – annyira ledermedtem, hogy még Queen simogatását is abbahagytam, aki ezért megsértődött, és belenyomta nagy fejét az ölembe, így biztosan tudtam őt simogatni.
- M-m-m-m-m-mit mondtál?
- Azt hogy jönnek az új lakók, akik kígyók.
- É-é-é-és őket is n-n-n-nekem kell majd etetnem?
- Nem csak etetned kell. Fellépned is kell velük. –mosolygott rám kedvesen. Hogy tud egy ilyen életveszélyes dolgot egy ilyen mosollyal az arcán közölni? Reménysugár, a halál, az, de Kyung biztos nem. Visszavonok minden kedveset, amit mondtam róla. Ő sem különb a többiektől.
- Megőrültél? És mi van, ha megesz, vagy megmar?
- Nyugi már, nem mérges kígyókat hozatunk.
- Akkor jó.
- Ők a szorítással ölik meg az áldozatot. –jelentette ki komolyan, mire belőlem minden egyes csepp kifutott.
- Pláne remek! A méregnek legalább van ellenszere, de a szorításnak nincs. Mi van, ha esetleg „megölel” és túl erős lesz a szorítása, ha??? – a kelleténél egy kicsit hangosabban beszéltem, mire Queen ordított egyet, felkelt az ölemből és Kingel együtt arrébb mentek, és mérgesen néztek rám.
- Szerintem most menjünk ki. –mondta Kyung.
- Minek? –kérdeztem, mire King is ordított egyet.
- Csak. –tolt ki a ketrecből majd alaposan bezárta azt. – Nem beszélhetsz így az állatokról. Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy nem szeret úgy ítélkezni, hogy nem is ismeri az illetőt?
- De Kyung, azok csak kígyók, akik bármelyik pillanatban rád támadhatnak, és…
- Mert az oroszlánok nem? –mutatott az említett állatokra.
- Az más. –mondtam kínosan.
- Nem egyáltalán nem más. De ha most megbocsátasz… - ment el mellettem, de úgy, ahogy eddig sosem. Lenézően nézett rám és neki ment a vállamnak.
- Oppa? –néztem utána, de mint aki meg se hallotta. – Még is mi ütött belé? –kérdeztem az oroszlánoktól, akik morogni kezdtek. Azt hiszem jobb lesz, ha én most elmegyek innét.
Sátramban bementem a könyvtáramba, levettem egy új könyvet, elhelyezkedtem a kanapén, és olvasni kezdtem. Úgy a könyv negyedénél lehettem, mikor valaki benyitott hozzám. Mivel mostanában amúgy is erőszakos vagyok, és a legjobb résznél szakított félbe, úgy terveztem, hogy leszúrom őt, amiért meg mert zavarni eme fantasztikus könyv olvasása közben.
- Megjöttek az új tagok, gyere SunHi. –nézett be az ajtón Kyung, és a … nevemen szólított? Mi ütött ebbe a srácba? Miért nem a becenevemen hív? Ezeket a kérdéseket sajnos nem tudtam megkérdezni tőle, mert ahogy jött, úgy ment is. A kezemben tartott könyvbe tettem egy könyvjelzőt majd letettem az asztalra és én is kimentem.
Kint egy hatalmas tömeg fogadott, aminek a közepén egy nagydoboz volt, nyitva. Mindenki boldog volt és nevetett, sokan bontottak pezsgőt. De miért? Minek kell ennyire örülni? Taeil integetni kezdett, hogy menjek oda hozzájuk, mikor sziszegést hallottam, és valami pikkelyeset éreztem a lábamon. Egyre feljebb mászott, bennem meg a vér is megállt. A derekamon van. A hasamhoz is elért. Úristen, ez már a mellkasomon van. Most a nyakamon van. Lement az egyik kezemre, most meg csavarodva jön vissza, és tekeredik a nyakam köré. Mindenki nevetve néz rám, és gratulál nekem, Kyung kivételével.
-V-v-v-v-v-valaki vegye le rólam. –motyogtam halkan, mire az állat erősebben szorított.
- Jaj SunHi, ne vágj már ilyen fejet. Megkedvelt téged! – jött hozzám Lilly, mire a kígyó még egyet csavart az ölelésén. Kezdett kimenni belőlem minden vér, és amint a lány is meglátta, hogy a kígyó hogyan tart, felsikoltott. – Úristen, Kyung! Gyere ide, és csinálj valamit!
- Miért, mi történt? – jöttek oda a többiek is, mire a szorítás csak nő, én meg a földre rogytam. –Kyung, csináljál már valamit!!!
- Nero. – nyújtotta ki a kezét, mire a kígyó elengedett engem, és kedvesen tekeredett a fiú karjára. JaeHyo és a többiek engem néztek, és a lila foltokat a nyakamon, ám miután megállapították, hogy semmi bajom, nevetni kezdtek a dolgon. Kyungra néztem, aki eddig mindig kedvesen bánt velem, ám most olyan hűvösen meredt rám, hogy még a hideg is kirázott. A rajta lévő hüllőről már ne is beszéljünk. Fekete szemeivel már rég megölt és éppen kellemesen falta csontjaimat. Aranyos kis állat, tényleg. Úgy döntöttem, hogy erre a napra elég lesz a társasági életből, így magán könyvtáramba vonulva töltöttem az egész napot olvasással. Mert ha már olvasol valamit, akkor nem mondhatod, hogy nem csináltál semmit. A könyv oly annyira lekötötte figyelmem, hogy már csak azt vettem észre, hogy az utolsó oldalnál tartok, és már hajnali negyed kettő van. Lusta voltam bemenni a szobámba, ezért, úgy ahogy voltam eldőltem a kanapén és elaludtam.
Másnap reggel egy különös dologra ébredtem. Vagyis, had fogalmazzak úgy, hogy nem keltem. Senki és semmi nem zavarta meg édes álmaimat, ahol egyik kedvenc énekesem koncertjén voltam. A nappaliba érve nem várt rám Kyung, egyik szobában sem volt senki, és a hűtőbe nézve sem találtam semmi furcsát. De tényleg, P.O dugi kagylói eltűntek, de még is hova, és mikor járhatott itt? Na mindegy. Ruha választás szempontjából nem variáltam sokat, felvettem egy bő pulóvert, egy csíkos cicanadrágot, illetve az edzőcipőm és már mehettem is megetetni az állatokat. A mai nap egy kissé borús volt, ezért a ketrecek felé haladva senki sem köszöntött, még Zico sem, pedig minden reggel kijön, hogy „levegőzzön” egyet, miközben azt lesi, hogy mikor tud ismét elkapni egy-két szóra. Az oroszlán ketrechez érve láttam, hogy a két állat már nagyban rágcsálja a húst, amit adni szoktunk nekik. Értetlenül meredtem a telefonom kijelzőjére, ami reggel kilencet mutatott, vagy is, amikor etetni szoktuk az állatokat. Lépteket hallottam az egyik oldalról, így a hang felé fordultam. Kyung sétált felém kezében egy vödörrel, a másik kezén pedig a tegnap kígyó. Nagyot nyeltem, de közelebb mentem hozzájuk.
- Jó reggelt Kyung. Miért nem vártál meg?
- Minek vártalak volna meg? Úgy se szereted az állatokat.
- De hogy nem szeretem. Ezt még is honnan veszed?
- Nerot nem kedveled.
- Az…. Más. –feleltem.
- Nero menj vissza a házba, most olyat fogsz látni, amit nem kéne. –mondta, azzal a kígyó lekúszott a karjáról és lábam mellett masírozva indult meg Kyung sátra felé. Ijedten néztem a fiúra, aki megragadta a csuklómat és behúzott a tápos sátorba. Ott a földre lökött, majd négy-kézláb támaszkodott fölöttem. A tekintete sötét volt és ijesztő. –Egyáltalán nem más. A kígyók is ugyanolyan élőlények, mint te, vagy én. Semmiben sem különbözünk. Ugyanúgy van jogunk az élethez, az emberek vagy más teremtmények társaságához. Ugyanúgy van jogunk enni, inni, aludni, mint nekik. Ezt miért tagadod meg tőlük? Miért ellenségeskedsz velük, ha?
- Kyung Oppa… - néztem rá félénken.
- Ne „Oppa”-zz engem! Azt hittem, hogy más vagy. Mindenki egyből kiválasztott! A késeim, Zico, de még Kwan is. Sőt. Akármilyen gonosz is voltál, még Nero is megkedvelt és most hihetetlenül szomorú, amiért félsz tőle és utálod. De én tudod, mit utálok? Az olyan embereket, mint amilyen Te vagy igazából! Megvetem az összest. –kiabálta az arcomba, majd mondandója végén fejem mellé köpött. Féltem. Most először éreztem azt, hogy félek egy embertől. Sose ijedtem meg az esetleges betörőktől, támadóktól, zaklatóktól, meg ilyenektől. Néha-néha persze megijedek, de az nem rémület. Ez az volt. Ahogy a fiú sötét szemébe néztem kirázott a hideg. Láttam néhány horror filmet, de még egyik se volt olyan ijesztő, mint az ő tekintete most. Ha tehette volna, megölt volna tekintetével. A következő pillanatban egy könnycsepp bújt elő szemem egyik sarkából, mire ő morgott egyet, majd mind két kezével nyakamra tapadt. Mi az Isten? Kyung most komolyan, ténylegesen fojtogat?
- K-K-K-Kyung… - préseltem ki számból a szavakat. Ő egyre erősebben szorított, majd valami megváltozott a tekintetén. Kezei elernyedtek, majd zokogva rám esett. Nem értettem semmi sem a történtekből, pedig nem vagyok egy értetlen fajta.
- SunHi… ne haragudj. Mit tettem? Ezt nem hiszem el, hogy mehettem ilyen messzire? Szólalj meg, mondj valamit! Kérlek, mond, hogy nem öltelek meg! Kedvencke, én nem akartam, tényleg nem akartam… - zokogott tovább. Rég nem hallott becenevem hallatán átöleltem nyakánál és közelebb húztam magamhoz, mire ő újra rázendített. Én az a fajta ember vagyok, aki ha másokat hall nevetni, ő is nevet. Ha másokat sírni lát, ő is sír. Most is ez történt. Mostanában túl sokat sírtam, abba kéne ezt hagyni.
- Kyung Oppa, nyugodj meg. Ne csinálj semmi mást, csak nyugodj meg, és mond el, hogy mi a baj. – toltam el magamtól. Nem volt olyan túl nagy ez a sátor, így az egyik végében én helyezkedtem el, míg a másikban ő. Törökülésbe vágta magát, s szemét kezdte törölgetni.
- Én… én… én azt se tudom, hogy mit mondhatnék. Annyira sajnálom. Nem, ez nem elég. Mindent megfogok tenni, hogy jóvá tegyem ezt. Nem kellett volna ilyen messzire mennem. Még akkor sem, ha az utálatoddal Őt gyaláztad meg. Nem, én… n meg akartam ölni egy olyan személyt, aki mind nekem, mind Ziconak, mind mindenki másnak fontos. Kedvencke, én meg akartalak ölni. – nézett rám könnyes szemekkel. Kezén láttam, hogy vakarta azt. Nem is. Sokkal inkább nyúzta saját magát. Amint megláttam, felpattantam és rá akartam szólni, hogy hagyja abba, de ő még jobban rákezdett. – Ne! Ne akarj leállítani. Bűnhődnöm kell a tettem miatt.
- Valóban bűnhődnöd kell, de nem így! Kyung, ha ezt teszed magaddal, az senkinek sem lesz jó. És még lelkiismeret fordulásom is lesz.
- Neked? Neked lesz miattam? Ennek pont fordítva kéne megtörténnie.
- És mi lenne, ha ajánlanék valamit, amivel kihúzhatod magad? – sosem kedveltem a történetekben azt a naiv főszereplőt, akinek bár a srác, vagy lány az életére tört, de ő még mindig megbízott benne. Nem értettem, hogy viheti rá a tudat, hogy bízzon egy olyan emberben, aki bántani akarta őt. Egészen mostanáig. Ahogy Kyung szemébe néztem, illetve a véres és remegő testére, elkapott egy fajta szorító érzés, ami azt sugallta, hogy Ő jó ember, csak beteg.
- Mi lenne az?
- Abbahagyod saját magad bántását, és elmondod, hogy mi történt veled.
- Ez nagyobb bántás, mint ez.
- Te mondtad, hogy bűnhődnöd kell.
- Igaz. Hol kezdjem?
- Ahol akarod.
- A gyerekkorom viszonylag jó volt. Volt egy anyám, és egy apám, barátaim és egy teknősöm. Egyik nap ezt a teknőst kivettem a helyéről, hogy a kocsifeljárón játszhassak vele. Egész jól elvoltam vele, futkároztam körülötte, etettem salátával, meg ilyenek. Ő megbízott bennem, mert megengedte, hogy megsimogassam a bőrét is, nem csak a páncélját. Aztán haza jött apám, akit azonnal mentem köszönteni. Kis gyerekként a szüleim voltak nekem az elsők. Hallottam, ahogy anya haza jött a kocsijával, majd egy hatalmas reccsenést. A teknős teljesen kiment a fejemből. Mikor hátra akartam nézni, apám felkapott, és úgy vitt be a házba, hogy ne láthassam, hogy mi történt. Azt mondták, valaki jött, és felkapta a teknőst, majd elvitte. Sokáig hittem nekik, míg egyszer csak rájöttem, hogy a teknős igazából meghalt. Én öltem meg azzal, hogy ott hagytam őt felelőtlenül és védtelenül. Úgy gondoltam, ha én ott vagyok, a teknős még mindig élne, vagy hogy nekem kellett volna ott lennem helyette. Depresszióba estem, nagyon, nagyon mély depresszióba. Elfordultam a barátaimtól, a szüleimmel is megromlott a kapcsolatom, így megváltoztam. Bár külsőre is megváltoztam, de belsőre még inkább. Az addig kedves és törődő kisfiúból egyszer csak, egy őrjöngő őrült lett, akit senki sem akart elviselni. Most gondolhatod azt, hogy „jaaaj, csak egy hülye teknős miatt, komolyan?”, de ez nem igaz. Megfosztottam őt az élettől, még akkor is, ha csak egy teknőc volt az. Mindenkinek joga van az élethez, amit én galád módon elvettem. Miután már senki nem viselte el az őrjöngéseim, bedugtak egy diliházba, ahol egyetlen egy ápoló bánt velem úgy, ahogy. Egy kedves nővér volt az. Olyan volt nekem, mintha a második anyám lett volna. Mindennap beszélgetett velem, megkérdezte mit csináltam, hogy vagyok, meg ilyenek. Ő volt az egyetlen, akivel igazán tudtam beszélgetni, és ő volt az egyetlen, aki nem kezelt úgy, mint egy őrültet. Azt mondta, lát bennem valamit. Néha esténként célba dobálni szoktunk, ami nekem mindig is ment. Egyik nap késeket hozott be nekem. Egy hatalmas kör elé állt, és azt mondta, dobjam el a késeket. Ne féljek, ha bármi történne vele, elsimítja az ügyet. A lábaim remegtek, nem mertem megtenni, de muszáj volt, mert ő kérte. Miközben dobáltam a késeket ő folyamatosan mozgott, de egyszer sem találtam el. Nem láttam volna, hogy megkönnyebbült volna, inkább boldogság volt az arcán. Másnap behozott nekem egy kistigrist. Úgy játszottam vele, mint egy kiscicával. Aztán egy kicsit nagyobb gepárdot, utána egy már majdnem felnőtt leopárdot. Végül pedig egy még Simba-nál nagyobb oroszlánt hozott be nekem. A kezembe nyomott egy korbácsot, és magamra hagyott. Egy üvegen át figyelt engem, hogy mit fogok csinálni. Az állat rám akart támadni, de én megállítottam őt. Nem csináltam semmi mást, csak kitartottam elé a kezem és ő hallgatott rám. A korbáccsal hadonászni kezdtem, amit az állat türelmesen követett. Másnap ugyanúgy vártam a következő megpróbáltatást, de csak a bőröndömet láttam összepakolva, illetve a nővért, Kwant, Zicot és U-Kwont találtam a szokásos helyünkön. A nővér sírt. Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta azért, mert bár nem a saját fia vagyok, olyan büszke rám, mintha az lennék. Kwan egyből úgy kezelt, mint egy családtagot, a fiúkkal pedig egyből jóban lettünk, amint megmutattam nekik, mit tudok, és ők is, hogy ők mihez értenek. Azzal a nővérrel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ő volt az egyetlen, akinek elhittem, hogy nem az én hibám volt a teknős halála. Ő tanította meg nekem az egyenrangúságot a földi élőlények közt. Ő tanította meg nekem, hogy nem szabad senkit és semmit sem utálni. Volt egy kígyó alakú karkötője, amit a távozásomkor nekem adott. A kedvenc állata a kígyó volt, mert úgy gondolta, hogy mindenki a kígyókat tartja a rossznak, pedig van, hogy az ártatlan kisegér gonoszabb és aljasabb, mint az álnoknak tűnő, kedves kígyó. Azóta különösen kötődök az állatokhoz, de leginkább az oroszlánokhoz és a kígyókhoz. Ő volt az, aki megmentette az életemet. Aztán ez a három ember, később a többiek meg segítettek azt újra építeni. És azzal, hogy Te idekerültél, és hogy Kwan kígyókat hozatott ide, úgy éreztem, így teljes minden, és a Sors is így akarta ezt. Ezért is akartam azt, hogy megkedveld a kígyókat. Meg azért, mert az előadásod közben, vagy az előadásodhoz remekül illenének a kígyók, valahogy mindkettőtöket más fénybe tűntetné fel. A kígyó előhozná a Te rossz oldalad, mint ahogy Te a kígyó jó oldalát, és ez olyan, nem is tudom… különleges lett volna. Még egyszer sajnálom Kedvencke, megbocsáthatatlan, amit tettem. – nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Miért van az, hogy mindig a legvidámabb és legmosolygósabb emberek a legszomorúbbak, és lelkileg a legmegviseltebbek? Bár most utálnom kéne Kyungot, és félnem tőle, de nem megy. Ezek utána pláne nem. Felkeltem helyemről, és oda mentem hozzá. Átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak bírtam. Most nem ellenkezett, sőt. Szabályszerűen úgy préselte magát oda a testemhez, mint aki attól fél, hogy átverem, és elmegyek mellőle. – Kedvencke, ugye nem fogsz elhagyni?
- Soha nem foglak elhagyni, Kyung Oppa. – pusziltam meg fejét.
- Amúgy, nem kell ám „Oppa”-nak hívnod.
- De én szeretnélek. – nem felelt semmit, csak még jobban ölelt. Úgy csimpaszkodott rám, mint egy kismajom az anyukájára, hogy még véletlenül se essen le. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De igen is élveztem. Jó érzés volt az, hogy valakinek fontos vagyok, és valakinek szüksége van rám. Ahogy ültünk ott perceken keresztül, éreztem, ahogy Kyung remegő teste kezd lenyugodni, ami engem is megnyugtatott. A következő pillanatban Nero kúszott be az ajtóban és állt meg előttünk.
- Nero, me…
- Gyere ide. –nyújtottam ki felé kezemet, mire ő felkúszott rá, majd át Kyungéra, így összekötve minket. A fiú hatalmas szemekkel nézett rám, mire én megsimogattam a fejét, és lágyan rámosolyogtam. Ezen tettemre még inkább tágra nyitotta szemeit. – Mi az?
- Most olyan voltál, mint Ő. Az a nővér. Köszönöm szépen, hogy vagy nekem, nekünk, Kim SunHi. –mondta, majd arcát vállamba fúrta.
- Hehe, elaludt. Nagyon édes, nem? –néztem a kígyóra, aki a fiú vállán pihent. – Gyere, vigyük el őt az orvosiba. – úgy tűnt, mintha a kígyó bólintott volna. Félénken megsimogattam fejét, mire ő hozzá dörgölőzött kezemhez. Telefonomat elővéve hívtam fel Zicot, aki a többiekkel együtt rohant be a táposba, és Kyungra nézve majdnem elbőgték magukat. A kígyó elengedte a fiú karját, így teljesen rám nehezedett. Zico felkapta a fiút, míg a többiek aggódva rohantak előre az orvosi sátorhoz. Szorosan a nyomukban voltam én is, csak hát egy kígyóval a nyakamban nem olyan könnyű. A sátorban ellátták és bekötözték Kyung sebeit, míg ő pihent egy kicsit. Amint felébredt, csak annyi kérdése volt, hogy átjöhet-e hozzám. Zico a szokásos féltékenysége helyett egy nyugodt sóhajt eresztett el és egyből beleegyezett. Míg a többiek összepakoltak néhány dolgot neki, addig én a kígyóval a nyakamon mentem a sátram felé. – Tudod, neked is aludnod kéne már. –cirógattam meg állkapcsa alját, mire ő még inkább rám tekeredett, ám ezúttal gyengéden. Végül lekúszott rólam és elindult a kígyókhoz. Azt mondjuk, nem tudom, hogyanfog bejutni az akváriumba, de hát, ahogy kijött, úgy is megy be, nem? Szobámba érve az ágyamban alvó Kyungot találtam, aki amint befeküdtem mellé, átölelt, és újra úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom.
Aznap, amint elnyomott az álom, egy tüsis és fekete hajú, illetve szemű fiúval találkoztam álmomban, akin egy fehér öltöny volt Édesen mosolygott rám, és csak néztük egymást. Álmom végén közelebb jött hozzám és megölelt.
- Köszönöm, hogy vigyázol Ránk. –mondta mély és érdes hangon, majd egy apró csókot nyomott ajkamra, míg végül az óra csörgése keltett fel.