8. fejezet~ Yung leleplezése

Miután U-kwont a bátyámnak fogadtam, ő pedig a húgává, készülődni kezdtem a műsorra. Csak a szokásos nyújtások meg ugrások. Olyan ideges és izgatott voltam a fellépés miatt, hogy amint felvettem a ruhámat, lefényképeztem magam benne, illetve belenéztem a tükörbe, viháncolni kezdtem. Nem szokásom ilyen dolgokat csinálni, de ezek most valahogy nagyon kikívánkoztak. Már idejét se tudom annak, mikor volt bármi közöm bármilyen ilyen műsorhoz. Olyan jó érzés volt az izgulás, hogy milyen alakzatot fogok majd kihozni, hogy az embereknek tetszik-e, majd amit csinálok, és a többi ilyen dolog. Eközben megittam vagy három bögre teát, és ezek kellőképpen lenyugtattak és felizgattak egyben is. Hiszen, már nem voltam ideges amiatt, hogy elrontom, viszont izgatott voltam, hiszen ez lesz évek óta az első fellépésem. A legjobbat akarom és fogom is nyújtani.

- SunHi, csak csináld azt, mint régen. Bár apa most nincs itt, magaddal is tudsz alkut kötni. Ha mindent beleadsz, és a nézők élvezik, akkor veszek magamnak egy könyvet. De! Ha mindent beleadok, a nézők és én is élvezzük a produkciót, akkor veszek magamnak egy könyvet és egy fagyit. Igen, ez a tökéletes alku.

- Tök jó hallgatni az ilyen párbeszédeket. – szólalt meg mögülem Zico. Már teljes harci felszerelésben volt: az öltöny, cipő és a maszk is a kezében volt.

- Mondod Te, aki saját magát szokta ajnározni, miközben velem „beszélget”.

- Az nem ajnározás, csak az alapvető tények ismertetése.

- Mindegy. Én azért beszélek magamban, hogy néha egy értelmes lénnyel is beszélgessek, te meg azért, hogy halljad azt az én számból, amit amúgy sosem mondanék.

- Mindenképp. –röhögött- Amúgy, ma este lesz két különleges vendégünk, akiket, ha meglátsz, próbáld meg nem elveszteni a fejed.

- Ezt még is, hogy érted?

- Szereted a cicákat ugye?

- Persze. Tiszta aranyosak.

- Jól van. És mennyire lennél ideges, ha a „kiszemeltedet” látnád egy másik lánnyal?

- Olyankor én inkább szomorú szoktam lenni.

- Akkor reménykedjünk, hogy ez nem fog hatni az előadásodra.

- Oppa, még is miről beszélsz?

- Jaaaj, olyan jó ezt hallani. Majd meglátod. Amúgy, Kwan üzeni, hogy amíg nem jön a műsorszámod, köszöntsd a látogatókat, mászkálj a cirkuszban, és szórakoztasd a népet.

- Rendben van. Az nem lesz nehéz.

- Mindent bele! –pacsizott le velem.

És akkor hát kezdődjék a műsor!

Zicoval egyszerre léptünk ki a sátorból így mindkettőnk szeme elé egyszerre jelent meg a cirkusz csodás képe. Teljesen másként hatott, mint mikor én is csak néző voltam. Láttam, ahogy mindenki rohangál, nyugtatják egymást, utoljára átbeszélik, hogy mi hogyan, merre lesz, meg az ilyen dolgok. Láttam, miként szerelnek fel egy-két égősort, kelléket, meg ilyen szakdolgokat. Ahogy nézegettem erre-arra észrevettem, hogy a fiúk is rohangálnak, Kyung például az oroszlánokat etette, JaeHyo meg az öltönyét és a haját igazgatta. Ahogy haladtunk beljebb olyan érzésem volt, hogy ma valami nagyszerű dolog fog történni.

- Te menj arra, én meg megyek erre. –mutatott Zico a bejárat felé.

- Rendben. Sok szerencsét! –mutattam fel neki hüvelykujjam, mire ő megfogta kezem s egy csókot nyomott rá.

- Most már mindkettőnknek meglesz. –mosolygott rám.

Néha úgy fel tud idegesíteni ez a fiú, de néha meg egész jó hangulatában van. Amikor az utóbbi van, akkor egész elviselhető és még kedvelem is. Ám amikor az elsőben van… azt inkább hagyjuk. A bejárathoz szökdécseltem, ahol az a néni ült a bódénál, amikor én jöttem. Hatalmas mosollyal fogadott, majd a háta mögül elővett néhány lufit. Őszintén reméltem, hogy ezeket megtarthatom, de legnagyobb bánatomra és örömömben egyszerre, a gyerekeknek adtam őket oda. Mindegyikük mosolyogva fogadta el tőlem, voltak olyanok is, akik fényképezkedtek velem. Nagyon édesek voltak.

- Te vagy az! A bábuuuu! –mutatott felém egy kisfiú, akt azonnal felismertem. Ő és a mellette álló kislány adták nekem a rózsát.

- Hát, sziasztok. Tessék, itt van két lufi. –adtam oda nekik az utolsókat.

 - Köszönjüüüük. Bohóc Noona, bekísérsz minket? –nézett rám nagyszemekkel a fiú, mire én a nénire néztem, aki csak bólintott, hogy mehetek.

- Persze. –mosolyogtam rájuk, mire a két kisgyerek megfogta a kezem, és befelé haladtunk. Mivel minden új volt számukra –és számomra is- ezért nagy csodálatokkal néztük körül az összes helyen.

- Eonnie, mutass nekünk valamit! – kérte lelkesen a kislány.

- Legyen. –hajoltam meg előttük. Elengedtem kezüket, majd csináltam néhány cigánykereket. Ezután egykezes cigánykereket, végül néhány szaltót. Nagy tapsot kaptam az ott levő emberektől, amitől felbátorodtam, így neki álltam néhány forgásnak és ugrásnak. Minden olyan tökéletes lett volna, ha az egyik ugrásom végén nem jön valaki és kap el. Mérgesen néztem az illetőre, akin maszk volt, és babarózsaszín ruha.

- Ha nem gond, egy kicsit elrabolnám a Hölgyet. De nézzétek, cukorka! –mutogatott feléjük, mire ők értetlenül néztek rá. Ő csak csettintett egyet és mindenki kezében ott volt egy cukor, még az enyémben is. Hatalmas nevetések és köszönések hangzottak el, majd a következő pillanatban már egy sátor előtt álltunk. A bohóc levette a maszkját így JaeHyot láthattam meg magam előtt.

- Köszönöm a cukrot, Oppa. –mosolyogtam rá.

- Ez azért járt, mert ügyes voltál. Viszont, Zico üzeni, hogy kéne egy kis segítség a lufik osztogatásánál. Oda kéne menni a bohóc sátorhoz. – mondta és már el is tűnt. Egyszer akkor is meg fogom ezt tanulni.

Ahogy haladtam az említett hely felé a gyerekek, szüleik és igazából az összes látogató intett nekem, vagy köszöntek. Hatalmas mosollyal az arcomon üdvözöltem őket én is. Amint a sátorhoz értem, a mosoly ráfagyott az arcomra. Ott állt Yung, egy másik lányt ölelve. Ugyanazok a dolgok vannak nála, mint amik nálam voltak a mi randinknál. A lány vékony és formás derekát ölelte, folyamatosan mosolygott és az említett személyt stírölte, nem is kicsit. A lány boldog volt, ahogy én is, mikor itt lehettem vele. Vajon hányadik voltam neki, akit idehozott? Vajon komolyan gondolta azokat a dolgokat, amiket aznap mondott nekem, vagy nem volt semmi jelentőségük szavainak? Úgy éreztem, hogy valahol a szívem környékén valami repedezni kezd, majd szépen lassan összetörik. És megtörtént. Ahogy homlokon puszilta a lányt, ez a valami összetört, ici-pici darabokra, és szúrta szívem minden egyes részét. Én azt hittem, hogy komolyan gondolta a dolgokat. Hogy ha nem is találom meg Őt, attól még Yung mellettem lesz bármikor és bárhol. Akkor miért kellett ezt tennie? Miért kellett így átvernie? Miért nem lehetett egyszerűen azt mondani, hogy „bocs, nem vagy az esetem”, és így megoldhatott volna jó sok problémát. Leginkább azt, hogy az a valami nem törik össze darabokra. Ahogy bámultam őket, Zico felém nézett – az ő maszkját már megismerem - és még úgy is láttam az arcán azt a gúnyos mosolyt, hogy az álarc eltakarta azt. És itt betelt a pohár. Elrohantam. Fogalmam sincs, hogy hova, csak rohantam. A cirkusz egy távoli pontjánál kötöttem ki, s szívemet egy olyan szintű szorítás érte el, hogy nem tudtam visszafojtani a sírásomat. Szemeimből patakként folytak a könnyek, amiket talán még egy gát sem tudott volna megállítani. Nem tudom, meddig lehettem ott egyedül, mikor valaki átölelt. Nem érdekelt, hogy ki az és mit akar, de visszaöleltem.

- Tudod, a fiúk néha gonoszak tudnak lenni. – hallottam egy mély hangot.

- De ő nem csak egy fiú. Ő Yung, a gyerekkori szerelmem.

- Tudod, a gyerekkori barátságok és szerelmek nem mindig tartanak örökké. És amint rájövünk, hogy nem tarthat örökké, elengedjük őket, hogy utána a szép dolgokra emlékezhessünk, és ne azokra, amik tönkretették azokat. – simogatta meg a hajamat ez a valaki. Ekkor felnéztem, és Kwan szomorkás arcával találtam szembe magam.

- De Te ezt nem értheted. Kislány korom óta őt találtam a tökéletes fiúnak, aki mellett majd egyszer meg fogok öregedni. Az ideális pasit is úgy írtam le, hogy őt képzeltem folyton magam elé. Ovis korunkban volt egy fogadalmunk, miszerint örökké egymás mellett maradunk, és nem engedjük el a másikat. Akkor ez most miért változott meg? Az örökké valóságnak miért lett hirtelen vége? Miért nem látja azt, amit én is? Talán nem lennék elég szép, vagy tökéletes? Ha ez így van, akkor megváltozok. Meg akarok változni, hogy ő elfogadjon. Kicsiként mindig megdicsérte mindenemet, hogy milyen ügyes vagyok és szép. Ez most miért lett más? Mindig együtt mentünk haza, mint egy igazi pár, még akkor is, ha alig voltunk 5-6 évesek. Mielőtt elhagytam volna Dél-Koreát, megígértük egymásnak, hogy keresni fogjuk a másikat. A négy év alatt ez nem történt meg, mert a nagy visszatérésre vártam, hogy majd akkor bepótlunk mindent, ami csak lehetséges. Azt akartam, hogy boldogság töltse el az ő szívét és az én szívemet is, mikor meglátjuk egymást. Hát olyan nagy kérés lenne ez?

- Tudod SunHi, lehet, hogy az a tökéletes fiú nem benne van, hanem valaki másban. Nem azt kell nézni, hogy kihez milyen sok emlék fűződik. Mert lehet, hogy van vagy lesz olyan valaki, akihez kevés emlék fog fűzni, de azok olyanok lesznek, hogy semmire se cserélnéd el, de azt a tömérdek mennyiségűt pedig bármire elcserélnéd. Hidd el, vannak olyanok, akik azt szeretik, ami vagy. De ha mindenképp az emlékekre akarsz alapozni, lehet egy kérdésem?

- Persze. –suttogtam.

- Mi volt szebb emlék? Az, mikor ezzel a Yunggal fogócskáztatok a játszótéren sok más gyerekkel együtt, vagy az, mikor a fiaimmal fogócskáztatok az egész városban úgy, hogy senki sem zavart titeket. Vagy, mikor Yung adott neked egy puszit, és örök barátságot fogadott neked, vagy mikor U-kwon elmondta neked szíve összes bánatát, és olyan kötelék alakult ki köztetek amit egy Yung fajta ember soha nem fog megérteni vagy feloldani. És csak hogy színezzem egy kicsit a történetet: mikor vagy boldogabb? Mikor Yung ölel át, vagy mikor Zico?

- Ez nem csak egy kérdés volt. –fúrtam fejem mellkasába.

- Attól még lehet rá válaszolni, nem?

- De.

- Hát akkor? Mi a válaszod?

- A második. Mindenhol a második.

- Tehát had halljak egy igazi választ.

- A Circus of Secrets sokkal szebb. Sokkal emberibb, akármilyen furcsák is vagytok.

- Ennyit akartam csak hallani. – szorított magához. – Amúgy, ez a fiú most összetörte a szívedet?

- Azt hiszem igen.

- Ne aggódj, itt van már az, akinek lesz elég türelme ahhoz, hogy összeszedje, majd összeragassza ezeket a darabkákat. –engedett el, majd letörölte a könnyeket a szemem sarkából. – De most gyere. Mindjárt kezdődik az előadásod.

Ahogy előttem sétált vettem csak észre, hogy az egész öltözőéke lila. Az ingje fekete-fehér csíkos, és még harisnya is van rajta. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Ahogy a cirkusz főteréhez értünk, a trambulinok hátuljánál megállított engem, míg ő előre ment.

- Hölgyek és Urak! Gyerekek és idősek! Egy teljesen új műsorszámmal köszöntjük őket, melyet még soha senki nem látott ezen a Világon. Nem elég, hogy az artistánk a legbájosabb teremtés ezen a Földön, de még tehetséges is, és olyan tudás van a markában, ami keveseknek. Engedjék meg neki, hogy elvarázsolja Önöket egy mesebeli országba, ahol nem létezik más, csak a mosoly. – fejezte be, majd eltűnt.

Egy egyszerű ugrással ott teremtem a nézők előtt, és meghajoltam, amit ők tapssal díjaztak. Ha jól hallottam a ritmust, egy orosz zene kezdődhetett el, énekkel. Igen, ez biztos orosz, ezt a nyelvet ezer közül is felismerném. Ráugrottam a legkisebb trambulinra, ahol csináltam néhány fordulatot. Aztán átmentem egy téglalap alakúra, melynek minden sarkát bejártam. Végig ugráltam az összes trambulint, míg a legnagyobbnál megálltam. Végig néztem a közönségen, és szemem Yungon és a barátnőjén akadt meg. Most megmutatom nekik, hogy mire is vagyok képes. Egyhelyben kezdtem ugrálni, míg végül szaltókat nem csináltam. A levegőben próbáltam minél változatosabb és látványosabb dolgokat csinálni, mint spárga, tengely körül forgás, meg ilyenek. De ez nem tetszet nekem. A nézőknek igen, de nekem nem. Ez mind bosszúból ment, és az ilyet nem szeretem. Ekkor megpillantottam az egyik sátor tetején a hét fiút és Lillyt, ahogy mosolyogva néznek. Igen, értük kell ezt csinálnom, nem azért, hogy valakin bosszút állhassak. Nem foglalkoztam tovább Yungékkal, egyszerűen ugráltam erre-arra, amerre éppen kedvem tartotta. Volt, hogy leugrottam a gyerekekhez, vagy éppen átugrottam az egész közönséget, és egyik oldalt jöttem vissza, közben mutatványokat bemutatva. Láttam a gyerekek csodálattal teli arcát, és a felnőttek elismerő mosolyát, és ennél több nem kellett nekem. Ha már kaptam csillogó szalagot a ruhához, akkor kihasználom azokat. A trambulinokon ugrálva hol egy szívet, hol egy állatot formáztam meg, míg legvégül egy egész nyálas dolgot csináltam. A szalagokat próbáltam úgy időzíteni és oly mértékben tartani őket, hogy kijöhessen belőle a Circus of Secrets. Amint leírtam az s betűt a földre érkeztem, ám a következő pillanatban eltűnt a szalag és helyére valami csillogó dolog került, ami lassan kezdett elhalványulni. Mindenki ámuldozott, még én is, mivel erre tényleg nem számítottam. Nagy levegőket véve hajoltam meg előttük, mire belőlük hatalmas éljenzés tört ki. Előadásom után a fények elhaltak, a nép pedig szivárogni kezdett kifelé. Már épp megindultam volna Zicoékhoz, mikor valaki megragadta csuklómat.

- SunHi! –nézett rám nagy szemekkel Yung.

- Szia. –erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Csodálatos voltál. Azt mindig is tudtam, hogy akrobata vagy, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen dolgokat is tudsz. Tudom, hogy most mással vagyok itt, de vele hamarosan szakítok, és akkor elme… - a mondatot nem tudta befejezni, mivel valaki fejbe verte őt egy vascsővel.

- Hupsz. –vigyorgott rám Zico. – Asszem’ megcsúszott a kezem.

- Megőrültél? Mi van, ha valami komoly baja esett? – guggoltam le mellé, és aggódva vizsgálni kezdtem a részt, ahol ez a vadbarom megütötte.

- Ez semmiség ahhoz képest, amit Veled tett. – vonogatta vállát.

- Tudod, ha nem szóltok nekem, hogy mi is a helyzet, akkor sokkal szebben is lezárhattam volna a sok évig tartó szerelmemet.

- Ez most lényegtelen. Én csak annyit mondtam JaeHyonak, hogy jó lenne, ha tudnál róla, az, hogy odavitt téged, az már csak a saját ötlete volt.

- És azt akarod, hogy higgyem is el? De ez most lényegtelen, valaki csináljon már valamit!

- SunHi, van két lehetőséged. –guggolt le mellém Lilly. – Egy, hagyod, hogy szóljunk a barátnőjének, hogy elájult, de emlékezni fog mindenre, ami itt történt, vagy…

- Vagy visszamész a sátradba, mert olyan dolgok fognak történni, amikről jobb, ha nem szerzel tudomást.

- Harmadik lehetőség nincs? –simítottam meg a fiú arcát.

- Nincs. – simogatta meg a vállam Lilly.

- Olyan édesen alszik. Mint mikor kicsik voltunk. – mi lenne a jobb? Az, hogy arra emlékezzen, hogy haragban váltunk el, vagy esetleg hipnotizálják, és akkor minden jobb lesz, mintha meg se történt volna? Nem szeretem megváltoztatni a dolgok menetét, de most muszáj. Fogalmam sincs, hogy miért, vagy hogyan, de meg kell változtatni a dolgokat. – Ugye nem fog fájni neki, és nem fogjátok bántani?

- Nem ígérhetünk semmit. – mondta P.O, mire B-bomb hasba vágta. – Vagy is, de hogy fog fájni neki.

- Akkor jó. –mondtam. Egy darabig bámultam a nyugodtan alvó srácot, majd hirtelen felindulásból megcsókoltam őt. Mennyit álmodoztam arról, hogy ez megtörténik. Csak, az egészet valahogy, teljesen másképp képzeltem el. Az álmaimban sokkal romantikusabb volt. Ajka puha volt, és a cola érdekes ízét éreztem rajta. Éreztem, ahogy szememből kiszökik egy magányos könnycsepp, de jobb volt ez így. Ez az apró csók ébresztett fel: nem éreztem semmit, mikor ajkaim az övéhez értek. Nem fordult meg velem a világ, nem akartam végig mellette maradni. Nem éreztem mást, csak ürességet. Nagyon, nagyon mély ürességet.

Úgy keltem fel mellőle, hogy senki ne láthassa az arcomat, és én se láthassam az övéket. Ez alap tény: ha én nem látok másokat, ők sem látnak engem. A sátramhoz vezető úton mindenfelől hallottam a dicsérő szavakat, és a tapsokat. Természetesen jól estek, sőt! Ennél nagyobb örömöm nem is lehetett volna, de most, valahogy nem tudtam erre koncentrálni. „Lakásomba” érve egyből a fürdőbe mentem, ahol hideg vízzel lemostam magamról a festéket, hajamat szétszedtem, és lógva hagytam. Szobámba érve óvatosan vettem le magamról a csodaszép ruhát, ami helyett egy melegítőnadrágot és egy elnyűtt pólót vettem fel. Nappalimban állva gondolkodtam el azon, hogy kéne valami, ami fáj. Ennél sokkalta jobban fáj. A hűtő! Igen, ott lesz bent a megoldás! Amint kinyitottam még mindig ott voltak azok az undorító dolgok, amiket P.O vett nekem. A kagylókon találtam egy receptet, hogy hogyan lenne érdemes megcsinálni, amit alaposan követtem is. Nos, hihetetlenül gusztustalan, de attól még egész jól nézett ki, ahogy megcsináltam. Leültem a nappalimban lévő kanapéra, fogtam a citromlevet, rácsöpögtettem az egyikre, és rágás nélkül lenyeltem. Pár másodpercig tartó sokkból felébredve a hideg futkosott végig a hátamon.

- Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúj, ez borzalmaaaaaaaaaaas. –siránkoztam. Pár darab lény megevése után azon kezdtem el gondolkodni, hogy most mi a rosszabb: a kagyló íze és tapintása, vagy az, hogy Yung ilyenekre volt képes? Ahogy néztem őket, megmertem volna esküdni, hogy az egyiket mozogni láttam, szóval azt a következtetést vontam le, hogy a kagylók hátborzongatóak, Yung pedig kiábrándító.

- Úúúúú, szóval ennyire gáz az, ha valakinek szerelmi bánata van? Plusz ilyen az is, mikor egy lányban beindul a „panda-mód”? – szólalt meg Zico a kanapém előtt. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, ezért a mutatóujjamat az arcom elé téve „bújtam el”. – Hé, SunHi, hova tűntél? Az előbb még itt voltál, most mi van? Melyikünk tanította meg neked a trükköt? – ahogy azt játszotta, hogy nem lát, önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Itt vagyok. –vettem el arcom elől a kezem.

- Hál’ Istennek, már majdnem szóltam Kwannak, hogy valaki elrabolt. –huppant le mellém az ülőalkalmatosságra, majd a kezemben tartott tányérra nézett. – Ennyire szarul vagy, hogy még ezeket, az undorító csigákat is megeszed?

- Zico…

- Igen?

- Ez kagyló. –mondtam komolyan, mire ő elröhögte magát.

- Ez most lényegtelen. –legyintett- De van valami, ami sokkal lényegesebb: hogy vagy?

- Nézz rám, és megértesz mindent.

- Hát azt hittem, hogy gázul fogod magad érezni, amiért átvert a Cicafiú, de ha ilyen jól vagy, akkor én megyek is. –kelt volna fel, de én nevetve megfogtam a karját.

- Tudom, hogy úgy nézek ki, mint a mosott kaki, nem kell szépíteni a dolgokat.

- Kaki?

- Ritkán káromkodok.

- Hallom. Viszont egy dolgot elmondhatok: az a srác egy idióta. Tudom, hogy nem szereted az ilyen elcsépelt dolgokat, de tényleg nem tudja, hogy mit veszített. Vagyis, a mostani reakciójából ítélve, rájött, hogy mit veszített. Egy főnyereményt, ami most már a miénk, de leginkább az enyém. Ne törd magad olyan faszkalapok miatt, mint Yung, annál jobb vagy, és jobbat is érdemelsz. Például, egy igen csak jó képű bohócot, aki mindig kedves hozzád, és nem utolsó sorban jó képű. Vagy ezt talán már mondtam volna?

- Ez nem fordulhat elő. Nem érzek semmi többet barátságnál JaeHyo iránt.

- Naaaaa, ez gonosz volt. –játszotta a sértődöttet. – De, amúgy tényleg ne emészd magad olyan dolgok miatt, mint az, hogy szerelem. Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Mint például az, hogy kiélvezed az itt töltött percek mindegyikét, megismered a társulat összes tagját, játszol velünk, meg ilyenek.

- Ez mind szép és jó, de lány vagyok. Szükségem van olya dolgokra, mint randi, egy-két kedves szó, vagy éppen az, hogy én olvashassak, míg a barátom szerel valamit vagy az egyik haverjával videojátékozik. Tudod, mint egy átlagos lánynak, nekem is vannak olyan igényeim, hogy elmenjek a barátnőimmel vásárolni, sütizni, kibeszélni a legújabb szerelmeket, meg ilyenek.

- De Te nem vagy átlagos. Neked nincsenek barátnőid, csak egy van, Lilly, aki sokkal igazibb, mint több száz másik tucatka. És mit akarsz Te kibeszélni? Ha szerelmes vagy belém, azt velem beszéld meg, ne Lillyvel, tudod, én jobban ismerem magam bárki másnál. És ha vásárolni van kedved, menj be B-bomb ruhás szekrényébe, hidd el, akár három napig is elleszel ott. És ez a három nap arra szolgál, míg bejutsz, a kijutásról és eltévedésről meg már ne is beszéljek. Sütizni bármikor sütizhetsz, csak szólj Taeilnek, mert megsértődik, ha van valahol édesség, de ő nem kap. Kedves szóra se kell éveket várnod, JaeHyo és Kyung minden második percben elárasztanak velük. Ha játszani akarsz, szinte biztos vagyok benne, hogy csak annyit kell mondanod, hogy „U-„és az a nyomi már itt is terem nálad egy kész játékbolttal. Ha meg azt akarod, hogy valakik zavarjanak olvasás közben, csak egy szavadba kerül, és P.O-val már is itt termünk, hogy elárasszunk a hülyeségekkel, amiktől olvasni sem fogsz tudni. Más szóval, nem szükséges ilyen dolgokra vágyakoznod, mert ezek mindig körül vesznek téged. És az, hogy átlagos lány? Egy átlagos lány nem itt van, hanem éppen bulizik, vagy éppen testmozgást végez egy olyan cicafiúval, mint Yung. Te különleges vagy, sőt! Mivel ehhez a cirkuszhoz tartozol, ezért inkább mondanálak természetfelettinek, mint sem átlagosnak.

- Köszönöm szépen Zico. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni. Ezzel most megleptél.

- Hát, tudod szeretek meglepetést okozni másoknak.

- Főleg nekem.

- Hát tehetek én arról, hogy olyan meglephető vagy? – tárta szét a karját.

- Nem. Ezért ezen sürgősen változtatnom kell.

- Meg ne próbáld! –fordított meg, így most háttal voltam neki. Lábát terpeszbe tette, magához húzott, hogy hátammal neki dőlhessek mellkasának. A szíve úgy vert, mint aki éppen egy adrenalin túladagolás közepén van. Kezével átkarolta derekamat, arcát pedig nyakamba fúrta - Maradjunk így egy kicsit. – suttogta. Alapvetően nem szeretem a csendet, pláne akkor, mikor valakivel vagyok, mert akkor azt úgy fogom fel, hogy az a tipikus „kínos csend” telepszik közénk, de ez most nem az volt. Nem volt benne semmi kínos, sokkal inkább sokat mondó csend volt ez. Egyik kezemmel megszorítottam  kezeit, másik kezemmel felemeltem fejét, és szemébe néztem. Arca közelíteni kezdett az enyém felé, és…

- Kérsz egyet? – dugtam gyorsan arca elé a tál kagylót.

- Az kéne még csak. De ha Te megmersz enni még egyet, esküszöm az összeset lenyomom annak az idiótának a torkán, aztán pedig eltöröm a fején a tányért.

- Ne merészeld! Szeretem ezt a tányért! –mondtam, mire ő elröhögte magát.

- Amúgy…

- Igen?

- Gyönyörű voltál ma. – mondta, majd ellenkezést nem tűrő mozdulattal fogta le fejem, s csókolt meg.

7. fejezet~ U-kwon

Már két hét is eltelt, mióta csatlakoztam a Secret of Circus-höz, és egyre csak azon vagyok, hogy megmeneküljek Zico próbái elől, és én legyek az élő bábja. A tegnapi előadás valami szörnyű volt, legalább is számomra. Mindent tökéletesen begyakoroltunk, mindent tudtam, mit hogyan kell csinálni, és magabiztosan álltam is a színpadra. Megbeszéltük, hogy mivel ez az első igazi fellépésem, nem fog felhívni senkit sem a színpadra, hogy ne legyek a miatt is ideges. Na, szóval a műsor feléig minden tökéletesen ment, még mosolyogni sem mosolyogtam, mikor hallottam az embereket nevetni, nehogy elrontsam a báb szerepemet, mikor az a drága, jó lélek feltette, azt a kérdést, hogy „Naaa, ki akarja látni a Báb érzelmeit?”. Próbáltam nem rá nézni, és a szememmel megölni, de mikor az egész nézőtér egy emberként kiáltott fel rájöttem, innen nincs menekvés. Esküszöm, még az elfuserált tini mozikban sem alázzák meg a szerencsétleneket annyira, mint engem aznap. Nem elég, hogy Zico így rángatott ezután végig, mint egy rongybabát, de mikor jöttek a kisgyerekek, a hajamat húzták, a kezemet tépték, hátha kijön a helyéről. Fogalmazzunk úgy, hogy a vállam tényleg kijött a helyéről, de a karom szerencsére nem. Mondjuk a gyerekek kicsit csalódottak voltak, de amint nyomtam nekik egy robot táncot minden sokkal jobb lett. Na, eztán következett az, hogy a drága „mesterem” nem bírta elviselni, hogy a gyerekeknek tetszik, amit csinálok, így az ölébe rántott, és mindenféle hülyeséget mondatott meg csináltatott velem. Újabb robot táncom kissé másmilyen volt, mint az előző, ugyan is itt fogta magát, és rángatni kezdte a kezemet meg a lábamat. Aztán felvett az ölébe és futkározni kezdett velem körbe-körbe, néha feldobott, és egyszer nem kapott el. Éééés, abban a pillanatban megbeszéltem magammal, hogy soha többet nem vagyok hajlandó megbízni Zicoban. Na, de aztán végül még egyszer megengedtem, hogy felvegyen, de mikor konkrétan a korlátnak hajított, elegem lett, nem érdekelt a báb szerep, kergetni kezdtem. Mondjuk az egy kicsit nehezített a dolgon, hogy bár nem voltak rajtam zsinórok, valami folyamatosan visszafelé húzott, aztán mikor a drága szíve kiment a nézőtérre, én utána mentem. Elég nehéz úgy futni, hogy valami elviselhetetlen cipő, és szoknya van rajtad. És, hogy még érdekesebb legyen, a gyerekek folyton megakadályoztak a normális mozgásban, így vagy elestem, vagy átugrottam egy-egy széket, gyereket, embert. Éppen mi akadt az utamba. Na, de ez most lényegtelen. Miután hatalmas tapsot kaptunk –aminek leírhatatlanul örülök, és nagyjából két másodpercig még Zicot is kedveltem- hátra mentünk a többiekhez, akik gratuláltak a nagyszerű előadásunkhoz. Kyunghoz mosolyogva mentem oda és kértem el tőle az egyik kését. Zicora is mosolyogva néztem, aki ölelésre nyitotta a karját, én ugrálni kezdtem felé, majd megálltam előtte és eldobtam a kést. Mivel nem tudok célozni, ezért sajnos a feje felett ment el –de amúgy nem ártottam vele senkinek- és beleállt a falba. Na, ezek után Kyung se adja többet nekem a késeit, de legalább Zico aznapra vette az adást, és többet nem piszkált. Leginkább azért, mert folyamatosan jelenése volt, míg nekem, kezdőként csak ez az egy. A meghajlásnál se álltam annyira elől, inkább oldalt, és nem az első sorokban. Megvártuk, míg az a sok ember elmegy, aztán pakolni kezdtem. Éppen a seprűért mentem, mikor valaki meghúzta a szoknyámat. Már majdnem elkezdtem leordítani az egyik fiú fejét, mert gondoltam, csak ők tudnak ilyen bunkók lenni, de nem ők voltak. Egy kislány és egy kisfiú álltak előttem kézen fogva, és mindegyiküknél egy-egy szál rózsa volt. Leguggoltam hozzájuk, mert azt hittem, hogy elvesztették a szüleiket, vagy valami, de nem ez volt a helyzet. Mind a ketten odaadták nekem a virágokat, megöleltek, majd futottak a szüleikhez, akik nevetve várták őket és együtt indultak haza. Értetlenül bámultam a két kisgyerek után illetve a kezemben tartott rózsákra. Ezt, talán azért kapom, mert úgy gondolják, hogy jó voltam. Vagy vicces? Talán, esetleg, tetszettem nekik?  A két kisgyerek még egyszer hátra fordult és hevesen integettek, én pedig visszaintettem nekik, és csak mosolyogni tudtam, de azt nagyon. Az első előadásom, és már is van két pici rajongóm. Szépen, biztonságba letettem a virágokat az egyik ülésre, és folytattam a feladatom. Miután végeztünk a sátramba érve vízbe tettem őket, majd az asztalomra helyeztem őket. Egy darabig néztem a két virágot, majd visongatni kezdtem, mint ahogy mindig tenni szoktam, mikor valaminek nagyon örülök. Nem tudom, hogy Zicot zavarta-e a sikongatásom, vagy csak gratulálni akart nekem, de a sátramban állva, mosolyogva nézett rám. Nos, miután hozzávágtam egy, na jó, kettő, igazából 5 párnát, egész jól elbeszélgettünk. Elmondtam, hogy milyen fantasztikus érzés volt, hogy az a két kis gyerek ezt adták nekem, és, hogy milyen jó volt hallani a tapsot meg az emberek nevetését. Furcsa mód nem szólt közbe semmit, csak türelmesen hallgatta élmény beszámolómat. Na, ilyenkor egész elviselhető, és még bírom is.

Most éppen a trambulinokon próbálok, hogy vajon még mindig megy-e az, ami évekkel ezelőtt megy, és miután kiderítem, megpróbálok összehozni egy kisebb koreográfiát, hiszen, én úgy érzem, hogy újra a saját produkciómmal léphetek majd a nagyközönség elé. Hogy őszinte legyek, eléggé tartok ettől, de tudom, ha rendesen gyakorlok, nem történhet majd semmi probléma. Úgy megyek végig a trambulinokon, ahogy régebben is: szépen fokozatosan. A legkisebbtől a legnagyobbig. Egy-egy helyen eltöltök egy kis időt, csinálok egy-két mutatványt, majd egy egyszerű ugrással, vagy szaltóval átmegyek egy másikra. Mire a legnagyobbra érek, ott végig csinálom azokat a mutatványokat, amiket az előzőeknél is illetve, teszek bele néhány új mozdulatot, mint például nem csak kétszer fordulok meg a levegőben, hanem háromszor. Nagyon látszik, hogy régen volt dolgom ilyen dolgokkal, mert eddig mindig egyből ment a három fordulás, de most sokáig kellett felvezetnem, mire biztosan tudtam csinálni. De nem baj, inkább csinálom többször biztosan, mint egyszer bizonytalanul. Legutolsó mozdulatként a kör alakú trambulinokon csináltam egy-egy háromszöget, majd a téglalaplakúaknál csak simán átugrottam egy másikra, míg végül újra a legkisebbnél voltam, végül pedig a földön.

- Huh. Azért még megy egy-két dolog. – pihegtem.

- Ha adok neked egy szalagot, akkor ezt este is megcsinálod?

- Igazgató úr! –néztem Kwanra, aki fogalmam sincs, mióta állhat ott. – Hát, még kissé kezdetleges, de ha egész nap gyakorolhatok, akkor természetesen igen.

- Remek. Amúgy, minden rendben van veled? Tetszik az otthonod? Senki sem bánt, vagy valami?

- Jaaaj, de hogy is, köszönöm az aggódást. Bár, ha jobban belegondolok, a szomszédomat néha le tudnám ütni, szúrni, lőni. Attól függ mennyire, idegesít.

- De hát Zico a szomszédod. –nézett rám értetlenül.

- Pontosan. El se tudja képzelni mennyire idegesítő tud lenni. A múltkor is, éppen fürödtem, a szobámba hagytam a ruhámat, és törülközőben jöttem ki, úgy se lesz itt senki, és bent a szobámban tudja mi várt? Az, ahogy a ruháimmal játszik és azokat nézegeti. És hát, egy lány törülközőben mit tud csinálni? Gyakorlatilag semmit, csak annyit, hogy leordítja a fejét, de az nála nem hat semmit sem. És maga meg ne röhögjön, ez igen is komoly téma! –néztem értődötten az igazgatóra, aki csak kuncogni tudott.

- Figyelj, ez szerintem teljesen normális. Az ő korában mindenki kíváncsi. Hisz, még csak most 22 éves, előtte az egész élet.

- Hát jó, de akkor is. Én se megyek át az ő sátrába csak úgy, mikor fürdik, és török be a fürdőjébe, hogy „szia, unatkozok. Játsszunk egyet!”. Az ismerje el, kissé furcsa lenne.

- Miért, már tört rád a fürdőben? –nézett rám meglepetten.

- Ja neeem, csak most mondtam, hogy akár így is lehetne, de ha megpróbálná, az is biztos, hogy belefojtanám a vízbe. –mosolyogtam rá.

- Nézd el neki. Mint mondtam, mindenki ilyen az ő korában. Én is ilyen voltam.

- Ezt miért nem tudom elképzelni?

- Mert kicsi a képzelőerőd?

- Na ez az a dolog, amivel hevesen vitába tudnék szállni. De amúgy, maga miket is csinált?

- Hát, még gimnazisták voltunk azzal a lánnyal, akiért odáig voltam meg vissza. Az a tipikus történet, hogy én szeretem őt, és bár ismer, őt nem érdekeltem, mert…

- Mert a suli legmenőbb srácába volt szerelmes?

- De hogy is. Egyszerűen csak azért, mert inkább a tanulásra akart koncentrálni. A barátaimmal mindig belopóztunk a lányöltözőbe és kihallgattuk a beszélgetéseiket, meg néztük őket, ahogy öltözködnek. Aztán, anyád egyszer csak észrevett minket, és mindennek vége lett…

- Maga ismerte anyát?

- Hát persze hogy ismertem. Egy osztályba jártunk.

- És milyen volt a viszonyuk?

- Enyhítsem a tényeket, vagy mondjam a keserű igazságot?

- A keserű igazságot kérem.

- Jó. Hát, akkor fogalmazzunk úgy, hogy eléggé utáltuk egymást, pláne, hogy már az óvoda óta ismerjük egymást. Sosem voltunk jóba. Ő nem bírta a fiúkat, én pedig nem bírtam az olyan lányokat, akik nincsenek jóban a fiúkkal. Így örök ellenségeskedést fogadtunk egymásnak, majd eljött az utolsó év, és mindenkinek egyetemet kellett választania. Miután kiderült, hogy egy egyetemre jelentkeztünk, mindegyikünk kiakadt, és iskolát akart váltani, de rá kellett döbbennünk, hogy egyikünket se vették volna fel máshova, így még az egyetemen is osztálytársak voltunk.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy kit sajnálok jobban. Magát, vagy anyát…

- Köszi, ez kedves volt.

- Magának mindig. De végül is, mi lett azzal a lánnyal?

- Hát, igazából semmi. Ő külföldre ment, én meg itt maradtam. Úgy éreztem, hogy erről csak a hülye iskolák tehetnek, és a felgyülemlett dühömet anyukádon vezettem le.

- Ezt még is, hogy érti?

- Hát, nagyjából azt csináltam vele, mint Zico veled… - vakargatta a tarkóját.

- És csodálkozik, hogy anya nem kedvelte Önt?

- Hát, azért annyira nem.

- Na ugye! De, végül is, mi lett magával és anyával?

- Hát, az, hogy…

- Hé, Főnök, a ma estéhez miket kell előkészítenünk? –jött be U-kwon és B-bomb.

- Mindent, amit eddig, plusz a trambulinokat, és egy, hm… lila és csillogó szalagot.

- Azt még is minek? –néztek értetlenül a fiúk.

- Mert valaki ma bemutatja a tudását. –mutatott rám, mire a fiúk csak mosolyogtak.

- Aztán csak mindent bele, SunHi. Ha elontod, soha többet nem játszok veled. –kacsintott rám U-kwon.

- Fúúú, akkor mindent bele kell adnom, hogy játszhassak majd veled U-kwon.

- Á-ááá. Kihagytál valamit. – hogy én soha többet nem fogadok velük az biztos, mert még mindig „úgy” kell őket szólítanom.

- U-kwon OPPA. – hangsúlyoztam ki a szót.

- Nagyon helyes. –mondta, majd elment. B-bomb ugrálva jött oda hozzám, hogy segít kiválasztani, hogy milyen ruhában is lépjek majd fel. Megpróbáltam lebeszélni róla, mert úgy még is csak több időm lenne gyakorolni, de nem engedte.

- Csak gyere velem, és bízz bennem. –rángatott maga után. A sátrába érve engem a nappaliban hagyott, majd bement az egyik ajtón, és jó darabig nem jött vissza. Az ő otthona is elég érdekes volt. A falak lilák voltak, divat magazinok, ollók, mérőszalagok. De ezen kívül rengeteg fénykép róluk, amikor bohócok, vagy mikor éppen nem. Nála is rengeteg ajtó volt, ám nála sem tudtam sehova se bemenni a fürdőn, a konyhán és a halón kívül. Annyira érdekes, mert az enyémben gyakorlatilag bárki szabadon járkálhat, amikor csak akar. A szobájába lépve meglepő rendet találtam. Vagy is, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a szoba egyik fele teljesen rendben volt, míg a másiknak, egy kicsike pontján a szennyes és a szemét úgy tornyosult felfelé, mint a Mount Everest. Egy kissé ijesztőnek találtam, mert mintha megmozdult volna benne valami, vagy talán maga a hegy mozdult meg, nem tudom, de inkább kimentem, hátha rám ugrana. Alaposan átolvastam az újságokat, amik az asztal aljában voltak. Csak divat magazinok voltak, olyan ruha árakkal, hogy talán egy autó olcsóbb, mint azok. Bár, sok helyről voltak kivágva szoknyák, nadrágok, vagy gyakorlatilag bármi, így voltak, amiknek nem láttam a képüket, csak az árukat. – na, meg is van. SunHi, gyere csak, nézd meg miket találtam neked! – a szobába belépve azt hittem, hogy káprázik a szemem. Mindenhol ruha, de annyi, hogy azt talán még egy nagyobb ruhatervező is megirigyelte volna. Voltak ott olyan ruhák, amiket az újságban láttam, vagy éppen olyanok, amiket a többi tagon szoktam látni. Cipők is sorakoztak, nem is kevés. Ám, a szoba közepén, egy aprócska helyen nem volt egy darab ruha sem, csak egy asztal, rajta egy lámpával és egy varrógéppel.

- Oppa, ezeket mind Te magad csináltad? – néztem rá lenyűgözve.

- He-he, egyből Oppa-nak hívtál. –nevetgélt.

- Mert megérdemled. Mindenkinek te csinálod a ruháit?

- Hát, nagyjából. Leginkább csak a fellépő ruháikat, de ha valakinek van olyan kívánsága, hogy szeretne egy pólót, de az túl drága, akkor én megcsinálom neki.

- És mit kérsz érte?

- Hogy viselje egészséggel, és mindig mosolyogjon, ha rajta van. – rántott vállat.

- Huh. Hát ez… nem is tudom, mit mondjak. Gyönyörű. Mind a ruha, mind a hozzáállásod, hogy gyakorlatilag semmit sem kérsz a ruhákért.

- Én egy mosolyt nem neveznék semminek. – na, az is biztos, hogy ezt sosem néztem volna ki B-bombból. Ő is mindig csak hülyéskedik, és valami baromságot csinál, pedig közben ilyen nézeteket vall, és ez mutatja, hogy valószínűleg bármit megtenne a többiekért.

- Nagyon kedves vagy, Oppa. –mosolyogtam rá, mire ő egy kicsit elpirult.

- Hát izé… valóban. De nézd csak meg ezeket! Melyik tetszik jobban? –két ruhát mutatott felém. Az egyik piros volt, rajta aranyszínű mintákkal. Aljáról arany és piros szalagok lógtak le, egyik ujja meg volt, míg a másik nem. A második fehér volt, rajta rózsaszín, kacskaringós mintákkal. Ennek az aljához egy fél-szoknya volt erősítve illetve mind a két karja meg volt.

- Nehéz döntés. Neked melyik tetszik?

- Próbáld fel mindegyiket, és akkor meglátjuk. – tolt be az egyik próbafülkébe. A fehérrel kezdtem a próbát. Jó volt, egész jól állt, de ez annyira nem az én világom. Amint kiléptem a fiú persze egyből áradozni kezdett arról, hogy milyen jól áll, meg minden. Na jó, ha egy fiú ennyire győzködi a lányt, akkor tuti borzalmasan áll rajta a ruha. Most a pirosat próbáltam fel. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de ez sokkal jobban állt rajtam. Jobban illet az alkatomhoz, jobban kiemelte a vonalaimat, és sokkal jobban éreztem magam benne, mint a másikban. – Huh… - nyögte ki nehezen B-bomb.

- Akkor szerintem, ez marad. –nevettem.

- De ehhez nem megy a lila. –gondolkodott el. –na mindegy. Most Kwan beéri majd sárga csillogó szalaggal. Drágám, ha nem gond, most le kell venned a ruhát, mert van még egy-két simításom vele, addig menj át U-kwonhoz.

- Hát, tudod, én szerettem volna még próbálni, és…

- Nincs mese, jössz velem. –ragadta meg valaki a hajam, miután kiléptem a fülkéből. – Nekem sok idő kell ahhoz, hogy ezzel a szőrrel kezdjek valamit.

- Hé! Tudd, hogy hogyan beszélsz a hajamról! –mutogattam U-kwon felé fenyegetően.

- Persze, persze, na de most gyere. - Nagyon reménykedtem, hogy az ő sátrát is fogom látni, hisz róla egész kevés dolgot tudok, de sajnos nem juthattam be, mivel az udvar közepén volt egy szék, ahova leültetett. Mondjuk, ha most fodrászkodni fog, akkor nem kéne víz, meg ilyenek? Na mindegy, ő a „profi” megpróbálok bízni benne.  Sátrából egy slaggal és egy samponnal tért vissza, mire én hatalmas szemekkel meredtem rá.

- Nem lenne egyszerűbb, ha bemennénk a sátradba, és ott csinálnánk meg, mint sem itt mindenki előtt, egy slaggal?

- Nem. Én nem foglak beengedni oda, egészen addig, míg nem vagy képes ezeket a „sátrakat” otthonnak nevezni. Ezzel a hozzáállásoddal csak elrontanád az otthonom hangulatát. Nem is értem, Zico hogy képes mindennap elviselni azt, hogy ott vagy bent. – mondta, majd nekiállt megmosni a hajam.

- U-kwon Oppa, hogy lehet az, hogy egyszer kedves vagy velem, máskor pedig ilyen gonosz?

- Úgy, hogy semmit sem tudsz rólunk, és beletiportál abba, amit eddig összehoztunk.

- De még is miért, és mit?

- Nos, csak hogy tudd. Eddig sosem volt szükségünk lányokra az előadásokhoz, most pedig úgy elcsavartad az igazgató és Zico fejét, hogy mindig muszáj téged beletennünk a MI műsorunkba.

- De hát én sem akarom.

- Simán vissza tudnád mondani, vagy annyit mondani, hogy nem velünk akarsz fellépni, hanem mondjuk, Lillyvel.

- De hát, én csak erre vagyok jó. Nem tudok olyanokat, mint Lilly.

- Aha. Ezt azok után próbáld meg bemesélni nekem, amit nem rég láttam.

- Jó, tudok egyet s mást, de olyanokat nem, mint Ő.

- Extra vagy sima hajat akarsz?

- Simát, miért?

- Annyira nem vagy még tagja ennek a cirkusznak, hogy az szinte már fizikai fájdalom. Miért kell ennyire ragaszkodnod a régi dolgokhoz? Dobd el őket, és lásd be, hogy különleges vagy, és ide tartozol. És ha valaki ide tartozik, akkor ez azzal a felelősséggel jár, hogy másnak kell lennie. Sokkal, hogy is mondjam… feltűnőbbnek. És te nem vagy az. Unalmas vagy. Bár, a ruháid újjak, és sok mindent tudsz, de ennek a színpadnak még mindig nem érzed át az igazi szellemét. Nem érzed át azt, amit mások. Te ezt a helyet csak egy eszköznek használod ahhoz, hogy megtalálj valaki olyat, aki lehet, hogy nincs is az országban. Viszont, ez a hely valakinek az otthont jelenti, az egész életét. Vagy a reményt, ahhoz, hogy tovább folytassa. És neked? Neked semmi ilyet!

- Ebben nagyon is tévedsz, Oppa. Nekem is ez a hely jelenti a reményt. A reményt ahhoz, hogy megtaláljam apát.

- Igen, ez valóban szép. De valakinek olyan reményeket jelent, hogy itt találhat egy családot. Egy családot, akik elfogadják őt úgy, ahogy van, és nem tagadják ki azért, mert rájönnek, hogy milyen is valójában. De most menj, kész vagy. –vette el előlem a ponyvát, ami eddig rajtam volt.

- Oppa, mi az igazi neved?

- Mi van? Minek az neked?

- Csak úgy. –rántottam meg a vállam.

- Kim Yoo Kwon. Na de most már tényleg menj!

- Köszönöm szépen, YooKwon Oppa, nagyon kedves volt ez tőled. –hajoltam meg előtte, pontosabban a hátának, ám, a neve hallatán egy pillanatra megállt, hátra nézett, majd ment tovább. Nem engedhettem, hogy most tovább menjen, nem szabad. Utána futottam, és olyat tettem, amit nem szoktam. – Tudod, én nem akarok tönkre tenni semmit, pláne nem a barátságotokat nem. Egyszer, még régen megfogadtam, hogy ha úgy érzem, hogy bárkiknek a viszonyát veszélyeztetem, minden kapcsolatomat megszakítom velük. Ha tényleg úgy érzed, hogy tönkre teszek körülötted mindent, akkor inkább megmondom az igazgatónak, hogy helyezzen át máshova, másmilyen műsor időbe, vagy nem tudom. Vagy, ha az jobb neked, akkor inkább kilépek a társulattól, és máshol folytatom apa keresését. Nem akarom, hogy rosszul érezd miattam magad Oppa. És hogy miért nem tudom ezt a helyet otthonomnak nevezni? Hát, leginkább azért, mert mióta apa elment, az életemben semmi sem olyan, mint volt. Nekem ő jelentette az otthon, így ahol ő nincs ott, azt a helyet nem tudom otthonnak nevezni. Viszont, ha akarod, ha nem, én azért a családtagomként tekintek rád, és elmondhatsz nekem bármit. Biztos rengeteg olyan dolog lesz majd, amit nem fogok érteni, de nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam. Nem tudom, tudod-e, de én mindent megértek, és elfogadok. Szóval, én biztos, hogy mindig melletted leszek, rendben? Csak kérlek, ne legyél ilyen. Nem szeretem azt látni, hogy az emberek boldogtalanok, pláne miattam. Ne haragudj. Nem tudom, mivel bántottalak meg, de ne haragudj, kérlek! Nem kell kedvelned, csak ne változz meg. Bár nem tudom milyen voltál ezelőtt, de valahogy úgy érzem, hogy nem ilyen. Nem tudom, hogy ez most csak a hülye női megérzés vagy sem, de, ugye nem leszel másmilyen?!

- Még is ki mondta, hogy boldogtalan vagyok? Kis buta. –fordult meg, majd könnyes szemekkel megsimogatta a fejem. – Nem haragszok rád, és még kedvelni is kedvellek, csak egyszerűen idegesített az, ahogy hozzá álltál az én utolsó esélyemhez. Inkább te ne haragudj. Nem csak a női megérzésed, de tényleg más vagyok most, de csak is miattad. Feszengve éreztem magam melletted, mert olyan, nem is tudom… idegennek tűntél, aki csak kihasznál minket. De most már olyan leszek, mint régen. Megígérem. És bocsánatot is szeretnék azért kérni, amiért olyan rosszakat mondtam apukádról, csak tudod, az idegesség, meg az ilyenek.

- Megértem. Semmi gond. Akkor ugye nem haragszol?

- Persze, hogy nem. De ugye te se? –nézett mélyen szemembe.

- Egyáltalán nem. –mondtam, majd szorosan magához ölelt. Adott egy nagy puszit a fejemre, és pár percig csak így álltunk. – De ugye tuti, nincs harag?

- Olyan hülye vagy. –ölelt még szorosabban magához. Nem tudom, meddig állhattunk így, de jól esett. Nagyon is. Olyan régen öleltem meg így bárkit is. – na de most menj, este nagy előadásod lesz, nekem akarom, hogy bármit is elronts itt nekem.

- De nem akarok.

- Mi az, hogy nem akarsz? Egész eddig ezért rinyáltál.

- Tudom. De, most, hogy elmondtad nekem ezeket a dolgokat, tudni akarom, hogy mi történt veled, miért ez az utolsó esélyed?

- Ez hosszú lesz. Ha tényleg hallani akarod, akkor menj előre, a sátradba, és főzz nekem egy kávét.

- Nem iszok kávét, undorító. Nálam csak tea van.

- Van fekete teád?

- Van.

- Akkor azt. –sóhajtott, majd a sátramhoz futottam. A hajamat amúgy befonta, úgy, hogy a tetejéről indul, és oldalra vezeti le az egészet, csak úgy, hogy mindig újabb tincseket vett a kezébe. Sosem tudtam, hogyan lehet ilyet csinálni, de nagyon jól néz ki. A ruhám a kanapémra volt terítve de átvittem szépen, óvatosan a szobámba, hogy ha jön U-kwon, legyen hova leülnie. Mire végeztem a teával és találta még kekszet is, a fiú már az egyik fotelemben ült.

- Ugye szereted a citromos teát?

- Persze. –bólintott. – na, mit akarsz tudni?

- Neked mit jelent ez a hely?

- Az otthont.

- Tudom, ezt már mondtad, de miért? Hogy kerültél ide, mennyi ideje vagy itt, meg ilyenek.

- Nos, minden pár ével ezelőtt kezdődött. Volt egy lázadó korszakom, amikor senki és semmi nem érdekelt. Anyám nem tudott velem mit kezdeni, apám pedig nem is akart. Hogy őszinte legyek, az volt az-az időszak, mikor, ha valaki rám mosolygott én simán lefeküdtem vele. Tudod milyenek a fiúk. Egy szép mosoly vagy egy izmos kar, és már is az ágyadban találod az aznapi partnered. Tehát leegyszerűsítve: fiúval, lánnyal, bármikor. A szüleim nem tudták elviselni, hogy ilyen vagyok, ezért már egyre kevesebbszer szóltak hozzám, én is hozzájuk. Verekedni kezdtem, egyre később jártam haza, meg hasonló dolgok. Persze edzésekre mindig jártam. Ja igen, említettem már, hogy táncoltam, és egy nagynevű tánciskolába akartam jelentkezni? Na, miután nem vettek fel a felelőtlen viselkedésem miatt, minden összetört, amit felépítettem vagy elterveztem. Rászoktam az ivásra és a drogokra. Az egész életem romokban hevert, senkire sem számíthattam. Aztán, egy nap este, mikor Szöul egyik parkjában dühöngtem, valaki kezet nyújtott felém. Kwan volt az. Azt mondta, csatlakozzak a társulatához, mert szüksége van a tehetségemre. Vele volt Zico is, akit első ránézésre nem igen bírtam még akkor. Hülyének néztem mind a kettőjüket, és nem foglalkoztam velük. Ám, miután mindennap láttam őket, gondolkodni kezdtem. Én és egy cirkusz? Itt talán találhatok valamit, vagy valakit, aki megért. Van esélyem arra, hogy újra boldog legyek? És találtam is valakit, aki megért. Úgy hívják: Zico. Sok-sok éjszakát beszélgettünk és nevettünk át. Rá jöttem, hogy az én életem az övéhez képest rózsás körmenet. És akkor rájöttem: a szüleim utálnak, a drogosok is kiközösítettek, és még álmaim iskolájába sem vettek fel. Egy boldog élet volt az álmom, csak ennyit akartam az élettől, és én azt hittem, hogy ezt az életet egy „normális és átlagos” úton lelhetem meg. De amint elnéztem, ahogy Zico és Kwan bohóckodnak, ráeszméltem: ez az a boldog élet, amit keresek. Gátlástalanul élni az életem, úgy, ahogy én magam szeretném, és csak nevetni. Ez a hely az otthonom. Abban az időben ez a cirkusz még nem volt semmi, csak egy kósza ötlet. Akkor még hárman jártuk az ország különböző pontjait, hogy bemutassuk a tehetségünket az embereknek, és közben tagokat szerezhessünk. És egyszer csak, a többiek is csatlakoztak hozzánk, végül pedig egy hatalmas család lettünk, és megalapítottuk a cirkuszunkat. Nagyon boldoggá tesz az a gondolat, hogy segíthettem valakinek az álmát valóra váltani, vagy esetleg menedéket adni neki a csúf társadalom elől. Bár, egy dolog kissé elszomorít. Az, hogy mind ez 6-7 éve történt, és az óta semmit sem tudok a családomról. Lehet, hogy már nem is élnek. Ez most furcsán fog hangozni, pláne neked, aki újra akarja egyesíteni a családját, de nem érdekel, hogy mi van velük. Eldobtak maguktól, hát most vállalják a következményeiket. Mondjuk, egy valakit sajnálok csak, és az a húgom. Mikor történt mindez, ő külföldön volt, és tanult. Miután haza jött, sokáig keresett, hívogatott, de nem volt bátorságom a szemébe nézni. Nem mertem. Ám, ha ma hívna, akkor biztos, hogy felvenném, és beszélgetnék vele. De mivel a múltat nem lehet megváltoztatni, ezért hagyom az egészet, és az új családomnak élek, a Secret of Circus-nek. – fejezte be történetét, mire én szipogtam egyet. –Most még is minek sírsz?

- Hát, mert ez olyan szomorú. Olyan rossz lehetett neked. De ne aggódj, anyukádék biztos szeretnek, és hiányolnak, és ha lesz elég erejük, eljönnek és megnézi, hogy mi van veled. Jaaaaaaj, Oppa, úgy sajnálom, hogy úgy viselkedtem. –öleltem szorosan magamhoz.

- Jól van, jól van. Azért ennyire nem kell.

- Hát igen, de…

- Nincs semmi de! Megmondtam nem? Boldog vagyok, és a jelenlegi helyzetemen nem akarok változtatni. Nekem már van új családom, ahol boldog vagyok, úgy hogy nyugi van, Húgi. – törölte le a könnyeket az arcomról.

- Húgi?

- Te is a társulat tagja vagy, vagyis a család egyik igen fontos része. És én idősebb vagyok nálad, szóval gyere ide húgicám. –ölelt még jobban magához. – Na, de most már tényleg menj gyakorolni. És nézd meg, hogy nézel ki? Ebből még is milyen sminket fogunk tudni csinálni?

- De én így nem tudok próbálni. Mert tuti, hogy szétjönne a hajam. Szóval, majd rögtönzők. –rángattam a vállam.

- Te tényleg nagyon hülye vagy. – nézett rám nevetve. Örülök. Annyira nagyon örülök, hogy jóba lettem U-kwonnal. Ő egy olyan ember, amilyet én mindig is akartam bátyámnak, csak anya mindig azt mondta „Ezt egy kicsit előbb kellett volna mondanod”, szóval, most van egy bátyám. Éljen-éljen.

6. fejezet~ A bújócska

- Jóóóóó reggelt, Napsugár. – köszöntött Zico mosolyogva. Úgy, mint eddig, olyan jó hét vigyorgó arcra kelni. Megnyugtat. Ja, majdnem, inkább a frászt hozzák rám, hogy gyakorlatilag bármikor betörhetnek hozzám.

- Mi van már megint? –kérdeztem kómásan.

- Hát már el is felejtetted, kis butus? –kopogtatta meg a fejem. – Éjféltől éjfélig tart a verseny.

- Jó, de addig még van egy egész nap. –húztam vissza magamra a takaróm.

- Igen. Pontosan két óra. Úgy hogy, igyekezz! –sürgetett.

- Várjunk csak, még ma van és nem másnap?

- Aha. Szóval, vissza a ruhát és indulás.

- De nektek még dolgotok van, nem?

- De, úgyhogy ezzel adunk pár óra előnyt. Sok sikert. –mondta, majd elmentek. Nehezen kikeltem az ágyamból, ugyanazt a folyamatot megcsináltam magamon, mint minden reggel, aztán nagy csendben, egy könyvvel és a zenelejátszómmal elhagytam a cirkusz területét.

Annyira nem tudják, hogy még is kivel kezdtek ki, ugyanis, mint mondtam, jobban ismerem ezt a várost, mint a saját tenyerem. Felszálltam arra a metróra, amivel haza szoktam menni, ám a végállomás előtt kettővel leszálltam, átmentem az út túloldalára és vártam a következő metrót. Annyira furcsa volt, hogy nem bámultak meg az emberek, mikor ilyen ruhát hordok. Kint, külföldön, annyira le lettek volna taglózva, hogy még levegőt venni is elfelejtenek. Na mindegy. Egy gyors felszállás után levágtam magam a kocsi egyik távol eső részébe, zenét hallgatva. Magabiztosan ültem a helyemen és figyeltem az embereket. A nagyrészük fáradt volt és álmos, valószínűleg a munkából igyekeznek hazafelé. Annyira furcsa, én mindig úgy képzeltem el, ha egyszer majd dolgozni fogok, sosem leszek fáradt, és ugyanolyan boldogan megyek majd be a munkahelyemre, mint ahogy jövök el onnét, és ezért a kollégáim majd fel fognak rám nézni, a főnököm meg lesz velem elégedve, előléptet, majd mikor úgy gondolja, hogy elege van az igazgatói pozícióból, átadja nekem a helyet, és én leszek Dél-Korea legsikeresebb cégigazgatója. Hm, azt hiszem régen volt már, hogy ilyenekről álmodoztam. Az utazók másik fele fiatalokból állt, akik éppen egy buliból mennek haza, vagy éppen egy buliba mennek. Erről az elképzelésem teljesen más, mint a munkáról. Sosem szerettem a középpontban lenni, pláne nem ilyen helyeken, ezért eldöntöttem, hogy soha nem fogok egyetlen egy partiba sem elmenni. Semmi kedvem részeg emberek közt valamit lépkedni –mert azok a valamik, amiket ők táncnak neveznek, az nem tánc- vagy éppen leinni magam a sárgaföldig, hogy ne is emlékezzek arra, mi történt velem. Inkább mesélek a gyerekeimnek arról, hogy miket láttam szerte a világon, mint sem azt, hogy melyik buliban éppen ki hányt le. Úgy sajnálom az ilyen embereket, mert nekik tényleg ez lesz a sorsuk, és ezt később vagy megbánják, vagy nem.

Kis elmélkedésem után felpattantam az ülésemből, az ajtó elé álltam, majd mikor kinyílt leszálltam a metróról, felmentem az aluljáróból az utcára. Egyből megcsapott a régi jó illat, amit mindig is imádtam ebben a környékben. Ez az étterem-negyed, legalábbis, én mindig így hívtam. Minden második ház aljában van egy étterem. Gyorskajáldától elkezdve a legpuccosabbik.  Nyugodtan sétálgattam az árusok között keresve a kedvenc helyemet. Amint odaértem, azt hittem kiszáll belőlem a lélek. Az aranyos kis gyorskajáldát valami fényűző és nagyszerű étterem váltotta fel. Nem. Nem. És nem. Nem tűnhetett el gyerekkorom kedvenc helye, ahova minden hétvégén eljöttünk anyával és apával. Yunggal is itt volt az „első randink”, ami annyiból állt, hogy anyáék megkértek minket, vegyünk valami sütit, és kézen fogva jöttünk el idáig. Ekkor voltunk nagyjából hét évesek, de ez most lényegtelen. Dühösen viharoztam be az étterembe, ahol egy inas fogadta a vendégeket.

- Bocsánat uram, izé… érdeklődni szeretnék, hova tűnt innen a Children’s Happy étterem? –semmi válasz. – Már nem azért, de tudja, ha kérdeznek magától, igazán válaszolhatna.

Miután elküldtem őt melegebb égtájakra, beljebb mentem az étteremben. Mindenhol virágok, hangulatos zene, pincérek, divatosan öltözött embere. Fúúú, maga a Pokol. Ami a legfurcsább volt, hogy senki sem vette fel, ha éppen beleturkáltam a kajájába, vagy megnéztem, igazi-e a haja vagy a bajsza. Inkább a fürdőbe mentem, ott majd lenyugtathatom magam. A fürdő aranyozott volt, minden csap szélén egy kis szappan és egy készszárító. A vécéülőkék is fából voltak, nem ám nem. A falon a tükrök az egész helyiséget körbe vették, ám mikor beléjük néztem, nem láttam semmit. És nem azért, mert sötét volt, hanem mert kapálózhattam akármennyire, csinálhattam bármit, nézhettem bármerre, egyik tükörben sem látszódtam. Akkor, az emberek most nem látnak, igaz? De még is, hogy…?

- Esküszöm, meg fogom ölni mind a hetet, azzal a nyomorék, nagyképű állattal az élén. – fakadtam ki magamból. Dühösen léptem ki a mosdóból majd az étteremből és kezdtem szidni a fiúkat, úgy se hallja senki sem. Bár, egy pillanatig bennem volt, hogy mi van, ha még is, de mikor odamentem egy emberhez és panaszkodni kezdtem neki, rám se rántott, csak nézegette a bolt kirakatát. Azért ez így egy kissé pofátlanság. Hogy lenyugtassam magam, végig száguldottam az egész utcán, amelynek a végén zenészek voltak. Leültem egy társaság elé, akik nagyjából hatan lehettek, és elég kellemes zenét játszottak. Nem az a legújabb pop zene, de nem is az a legrégebbi. Megnéztem, hátha ott van valahol a nevük, de nem találtam semmit. Már éjfél is elmúlt, mikor úgy döntöttem, hogy nekem aludnom kéne, vagy legalább valami olyan helyet keresni, ami biztonságos.

Felszálltam egy újabb metróra, ami a folyó mentén megy, majd a legközelebbi leszállónál leszálltam, és sétálni kezdtem. Olyan régen voltam már erre, hogy szinte fel sem ismertem. Tényleg minden, egytől egyig megváltozott. Mintha sosem éltem volna itt. Fáj beismernem, de igazuk volt a fiúknak. Régebben, volt erre egy park, ahova mindig lejöttünk apával, de már az se volt itt. Helyette valami hiper-szuper modern kávézó nyílt. A szívem megszakadt ennek a helynek a láttára. A folyó legvégén volt egy hatalmas tölgyfa, aminek a tövébe mindig lefeküdtem, és képes voltam akár órákat is aludni. Ez az egy dolog volt, ami nem tűnt el. Ha jól emlékszem, valahova a fába belevéstem a nevem egy szívvel együtt, ott, ahol mindig pihentem. Mikor megláttam, hogy még mindig ott van, nevetni kezdtem. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy megmaradt legalább ez az egy dolog a gyerekkoromból. Mielőtt újra elaludtam volna, alaposan körbe néztem, hátha itt lennének a bohócok, de nem voltak. Bár, ilyenkor szerintem még javában folyik a műsor, szóval nincs semmi probléma.

Zico

- Hatalmas szeretettel üdvözlünk mindenkit a Bohócházban! Egy dolgot sose felejtsenek: mindig van kijárat. Csak szólniuk kell, és mi már is ott vagyunk! –nyújtott át a fiú egy rózsát az egyik éppen belépő lánynak. Mindeneste ugyan az a műsor. Vagyis, ő így gondolja, eddig nem volt benne semmi érdekes, csak az elején, mikor az emberek kíváncsiak voltak. Persze most is azok, mert mindig mással készülnek, nem létezik az, hogy egymásután kétszer előadják ugyanazokat a számokat, vagy az, hogy ismétlődjön egy este. Lehetnek benne hasonló elemek, de a műsor sosem lesz ugyan az. Ez a dolog nem történhet meg, különben a cirkusz elveszítené a hírnevét, de legfőképp a fogadást, amit még évekkel ezelőtt kötöttek, és ezt senki sem akarja. A mostani csoport is olyan volt, mint a többi: mindenhol nevettek, és a segítségüket kérték, aminek Zico és a többiek persze menthetetlenül örültek, mivel az a céljuk, hogy az embereket mosolyogni látják. Kéne valami újdonság, ami megmozgatja az embereket, és leginkább őket is. Miközben az egyik állomásnál várt a segítségkérésekre, visszaemlékezett arra, mikor SunHi járt itt. Bár ennek a háznak a mulattatás a lényege, ő nem találta viccesnek. Sőt, olyan komolyan vette, mintha az élete múlna rajta. Mindent megoldott, egyszer sem kérte a segítségüket. Őt kifejezetten szórakoztatta a lány tettei és reakciói. Az óta a nap óta teljesen másként tekint mindenkire. Kyunggal eddig mindig felhőtlenül beszélgetett, vagy éppen szívatta őt, de most a vetélytársat látja benne, pedig nem akarja. Fél, hogy ellopja az ő SunHi-jét. Fél, hogy a lány beleszeret a másik fiúba, és őt elfelejti. Mikor ilyen gondolatai vannak, átmegy a lány sátrába, és idegesíteni kezdi őt, amivel magához láncolja. Aztán megérkezik Kyung, vele is beszélgetni kezd, és ismét féltékeny lesz. Majd amint látja, hogy néznek egymásra, egy pillanat alatt elszáll minden aggodalma, hiszen tudja, a fiú sosem szeretne bele egy olyan lányba, mint SunHi, ráadásul ott van a szabályuk, miszerint „sosem szeretünk bele a legjobb barát szerelmébe, vagy barátnőjébe”. Ez a gondolat mindig megnyugtatja. A többiekben még nem látja az ellenséget, mivel a lány hozzájuk még nincs annyira közel, mint kettőjükhöz.

Amint lement a csoport, visszament a szokásos helyükre a többiekkel együtt, hogy a kicsiknek lufikat adjanak, vagy éppen kifessék őket. Nagyon szerette a kisgyerekeket, pláne azokat, akik kedvesek és lelkesek voltak a bohócok közelében. A kiskori énjére emlékeztették őt. A cirkusz megalapítása óta itt van, és előtte is tagja volt egy társulatnak, ahol mindent tanult, ezért sokan azt gondolhatnák, hogy kimaradtak neki az olyan dolgok, mint a szerelem, vagy a randizás, de ő ezt nem így gondolja. Az ő egyetlen szerelme a cirkusz, akivel mindennap randizott, viszont most minden megváltozott. A cirkusz a második helyre került szerelmei listáján, és SunHi foglalta el az első helyet. Ezért hatalmas lelkiismeret furdalási szoktak lenni, ezért olyankor bemegy a nagy terembe, leül a színtér közepére és gondolkodik. A cirkusz ilyenkor megszólítja őt, és úgy érzi, megbocsát neki mindenért, és a legjobbat kívánja neki. Azt is mondta már, hogy ne aggódjon a lány iránti érzései miatt, egyszer majd ő is észreveszi a fiút. És a színpad iránti érzelmeivel mi van? Azért meg pláne nem kell aggódnia, mivel pár hét, és a lány újra észreveszi azt, hogy mennyire is szereti a színpadot, és neki ez az otthona csakúgy, mint kiskorában.

Gondolatait egy pár szakítja félbe, akik nevetve sétálnak feléjük. Mind a heten ott voltak, és a két fiatalt figyelték. A fiút mind ismerték, de a lányt, akinek a kezét fogta, azt nem. Yung volt az, SunHi szerelme, egy másik lánnyal. U-kwon elárulta Ziconak, hogy ugyanazokat csinálta meg ezzel a lánnyal, mint a múlthéten SunHival. Zico legszívesebben leütötte volna a srácot, de nem tehette, különben nem tudná soha többet felvenni a bohóc szerepét. Ezért inkább megkérte U-kwon, hogy a többiekkel egy kicsit foglalják le a lányt, míg ő beszél a sráccal.

- Ne haragudjon Uram, de véletlenül nem maga volt itt még a múlt héten, egy másik Hölggyel? – hajolt meg előtte.

- De, jól emlékszik. –mosolygott a fiú. – Csak, hát, rá jöttem, hogy az a lány tényleg csak gyerekkori barát, akivel, ha összejönnék, csak elrontanánk azt, ami az előtt volt köztünk.

Zico ezt hallva megnyugodott, hogy nem valami kicsinyes ok miatt fogja majd összetörni szerelme szívét, hanem valami sokkal mélyebb miatt, amit a fiúknál nehéz megtapasztalni. Ő ezt már csak tudja, rengeteg fiút látott már itt, és sok volt olyan, akik naponta mással jöttek, és ez nem tetszett neki. Valamilyen boldogság töltötte el, hogy tudja, az a fiú, akit a lány szeret nem is olyan rossz. Ez a boldogság addig volt meg benne, míg a fiú újra meg nem szólalt.

- Plusz, Ő sokkal jobb csaj, és nincs valamilyen megrögzött elképzelésre arról, hogy az apja még él, vagy ilyen hülyeségek. Plusz, valószínűleg azt a másikat sokáig kellett volna puhítanom, őt viszont egy hét alatt megszerzem. Bár, ha könyörögve jönne oda hozzám, akkor talán befogadnám. –gondolkodott el a fiú. És kész. Az a bizonyos mécses, ami Zicoban volt, eltört, és ha P.O nem lép oda hozzá, hogy mindjárt vége a műsornak, akkor tényleg leüti a fiút.

- Köszönöm ezt az értékes beszélgetést. Tessék, ezt adja a hölgynek. –nyújtott át a fiúnak egy fehér lufi kutyát.

- Azt nem SunHinek csináltad, hogy majd megszívasd, mikor megtaláljuk? – nézett rá furán U-kwon.

- De igen. Viszont, úgy érzem, most egy jobb helyre került, amit élvezet lesz végig nézni, ahogy kidurran a lufi, és…

- Áááááááááá! Yung, basszus! – hallottak egy hatalmas sikolyt, majd a hang irányába fordulva látták, hogy az előbbi lányt teljesen beteríti a fehér festék. Mielőtt bármi történhetett volna, eltűntek a helyszínről, hogy felkészüljenek SunHi keresésére.

***

- Most komolyan, Zico, minek kell végig járnunk azokat a helyeket, ahol járt, mikor úgy is tudjuk, hogy hol van? – nyafogott JaeHyo.

- Mert unatkozok, és így olyan, mintha egy bűnözőt keresnénk, nem gondoljátok? –vigyorgott a srácokra, akik belegondoltak, majd hevesen helyeselni kezdtek. Mivel őket sem látta senki sem, ezért bármit megtehettek amit akartak. Ruhákat hoztak el, lányokhoz mentek oda, mutatványokat mutattak be, de semmi. Mintha ők is csak a levegőhöz tartoznának: ott vannak, de senki sem látja őket.

Miután bejárták az egész várost, a folyóparthoz mentek, ahol csendben várták, míg felébred SunHi. Miután felébredt, úgy tettek, mintha nagyba keresnék őt, miközben minden lépését követik. A lány körbenézett, majd mikor meglátta őket, felkiáltott, de mint akik észre sem vették, folytatták a játékot, és figyelték, ahogy a lány meghajol a fa előtt és elfut.

- Olyan kis vicces ez a lány. – néztek utána, majd ők is elindultak a lány irányába. Semmit sem tud már erről a városról, hiszen négy hosszú év alatt annyit változott, hogy néha még a lakosok sem ismernek rá. Mindegy, azért érdekes lesz.

- Ezt nem hiszem el! –mondtam hangosan, mikor megláttam Zicoékat a domb mögött. Na jó, ez lehet egy kicsit hangos volt, úgy hogy jobb, ha elindulok. – Köszönöm fa, hogy legalább te megmaradtál annak, akinek ismertelek.

Futni kezdtem a folyó vége fel, mint egy szökött bűnöző, akit a rendőrség kerget. Ebbe belegondolni elég vicces, mivel kicsiként mindig rendőröset játszottunk Yunggal, míg a többiek papás-mamást. Szerettünk mások lenni.

Ha jól emlékszem, mikor eljöttem, kezdtek építeni itt egy vidámparkot, remélem be is fejezték, mert hát, azért még se olyan könnyű valakit megtalálni egy akkora területen. A kapun belépve ugyan úgy nem látott senki sem, így gyakorlatilag bármit csinálhattam, ami jól esett. Először beültem a horror vasútra, majd ezt követően a csészealjakba, amik körbe-körbe forogtak. Van egyetlen egy valami, amit régóta ki akarok próbálni, az pedig a kalózhajó. A lényege: be kell ülni egy hajóba, nagyon, de nagyon bekötni magunkat, majd az elindul, eleinte lassan és viszonylag alacsonyan, majd egyre gyorsabban és magasabban, míg végül olyan sebességgel pörög, hogy többször is megforgat a rúd körül, amire fel van szerelve. A legszélén ülni a legjobb, hiszen onnan jobb a hatás, plusz mindent belátsz, és kevesebb is az esély arra, hogy valaki lehány. Beszálltam, bekötöttem magam, majd elindultunk. Ahogy gyorsult a szerkezet, úgy erősödött az emberek sikoltása. Sosem értettem, minek kell sikoltozni. Jó, mondjuk itt érthetőbb, mert itt félnek, de például mozikban, vagy színházakban, mikor az előadás előtt elsötétül a terem, minek? Ott nem fog veled semmi sem történni, itt meg igen. Mondjuk, elengedi a sok-sok szög meg csavar a hajót és elrepül, vagy kiesünk, meg ilyenek. Jó, ezek eléggé morbid tények, de attól még nem kéne kiszakítani a másik dobhártyáját. Igen vöröske, ezt rád értem itt mellettem, néztem rá a vörös hajú lányra, akinek az éles hangjával sikerült megsüketítenie. Mondjuk, egy percre én is úgy éreztem, hogy kieresztem a hangom, úgy se hallja senki, de ilyenkor a felgyülemlő adrenalin mennyiség miatt egyszerűen nem jön ki semmilyen hang a számon.

Miután vége lett egy kissé szédelegve, de sikerült kijutnom a hatalmas tömegből. Nagyon vicces volt látni a sok embert, akik csókolgatják a földet, és aztán mondogatják „köszönöm, hogy vagy nekem. Soha többet nem hagylak el!”. Ilyenkor mindig nevetek rajtuk. Ezután egy célbadobós standhoz mentem, ahol miután mindent sikeresen eltaláltam, keresni kezdtek egy plüsst. Úristen, egy Hello Kitty! Ha jól láttam, még a múltkor Ziconál, szereti ezt a rohadt macskát, biztos örülne neki. Még is miken gondolkodok? Dehogy is örülne neki, mivel nem viszem el. Tuti, hogy nem. Mire észbe kaptam, már elég messze voltam a standtól még mindig a macskát szorongatva. Remek SunHi, majd ebből próbáld meg magad  kimagyarázni. Már mindegy. Az egész vidámparkot körbe jártam, és bár rohadtul idegesítők tudnak lenni a fiúk, attól még egyszer elhozom őket ide, biztos jól fogunk majd mulatni. Vagy, ha jobban belegondolok, ha Zicot otthon hagynánk, akkor talán még jól is szórakoznánk, hm. Annyi minden volt itt, hogy mire végeztem az egésszel, már be is sötétedett, és eddig csak egyszer láttam a fiúkat. Azért ez már haladás. Vagyis, had pontosítsak: már csak pár óra, és megnyerem a fogadásunkat. Ez aaaaaz.

Egy távoli, eldugott parkban sétálgattam, várva arra, hogy éjfélt üssön az óra, és Zicoék orra alá dörgölhessem azt, hogy győztem, és én vagyok a bújócska koronázatlan királynője. A park tavánál állva néztem a holdat a magas égen, és azon gondolkodtam, vajon mindez megtörtént volna, ha apa nem megy el? Vajon bejárom az egész világot? Vajon nem hagyom abba az akrobatikát? Vajon eljutottam volna valaha is a Circus of Secretsbe? Nem nagyon. Azért még is csak van egy aprócska jó oldala annak, hogy apa elment.

- Tudod apa, bár ezek jó dolgok, de azért remélem, egyszer majd megtalálhatlak. És amint újra találkozunk, anyával együtt eljöttök a cirkuszba és megcsodáljátok, hogy milyen nagy lettem és ügyes. Anya sírva fog tapsolni még akkor is, ha csak öt másodpercre is lépek fel a színpadra, így mire vége lesz az előadásnak, olyan piros lesz a szeme, mint egy paradicsom. És te? Az előadás végére olyan büszke leszel rám, hogy te is csatlakozni akarsz majd hozzánk, és anyával hozzám költöztök, és újra úgy élhetünk majd, ahogy régen is. – meséltem terveimet a Holdnak. Még szerencse, hogy nem tud beszélni, különben biztos kiröhögött volna. – Na mindegy is. Ez az, már csak egy perc, és megnye…

- Meg vagy. –takarta el a szemem valaki, majd a következő pillanatban harangszó.

- Fiúk! Még is hogyan…? –néztem rájuk összetörten.

- Gyakorlatilag egész nap a nyomodban voltunk, és láttunk téged, csak vicces volt nézni, ahogy menekülsz előlünk. –mosolygott rám Kyung.

- Akkor még se vagyok bújócska királynő?

- Nem.

- Amúgy, ki az a cica ott nálad? –mutatott a kezemben lévő plüssre U-kwon.

- Szerintem, most beszéli meg vele, hogy milyen kedvesen fog minket szólítani. – röhögött Zico.

- Haha, majdnem. Tessék, ha jól tudom szereted ezt a hülye macskát… O-o-o-oppa. –nyögtem ki nagy nehezen.

- Hmmm, milyen jó ezt hallani, de azért köszönöm. –mondta, majd egy puszit adott az arcomra. – De már későre jár, ideje lesz hazamenni. – csettintett egyet, majd már is a sátramban voltam, ám a többiek nem voltak itt, csak én.

- Ezt még is hogy? – néztem körbe.

- Varázslat drágám, varázslat. –hallottam Zico hangját.

- Jó, mindegy. Mi a holnapi program?

- Hát, valószínűleg kiélvezem azt, ahogy mondogatod majd a nevem.

- De azt nem beszéltük meg, hogy meddig. Ugye addig, ameddig én akarom?

- Hülyéskedsz? Ha addig lenne, akkor már két perc múlva nem hívnál így, abban nincs semmi érdekes. Mondjuk, mindenkit addig hívsz így, amíg meg nem unja.

- És ha életem végéig így kell szólítanom titeket?

- Akkor boldogan fogok meghalni. –puszilta meg a homlokom. –Na szia.

- Hogy én de gyűlöllek Zico! –kiáltottam rá.

- Höhöööö, nem hallottam valamit?

- Zico OPPA! – és a kiáltásom mellé egy repülő párna is csatlakozott, ami sajnos nem találta el, de azért jó volt eljátszani, hogy akár el is találhatom. Egyszer még lelövöm, esküszöm. 

5. fejezet~ Az első próba

Pár igen hosszú és unalmas nap után Lilly jött be az öltöző sátorba –én neveztem el így- hogy elmondja az igen jó híreket.

- Megjött!

- Mi? A sátram?

- Igen az is, de ez nem olyan fontos! Itt vannak, megjöttek, gyere, nézd meg őket!

- Micsodák jöttek meg?

- Jaaaj, ez most lényegtelen, csak gyere! – fogta meg a csuklómat és kirángatott az udvarra, ahol B-bomb és JaeHyo nézegetett egy állványnyi ruhát. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy pizsiben, hajnalok-hajnalán nem épp a legkellemesebb mindenki előtt állni.

- Jaj de gyönyörűek, Istenem! –ámuldozott B-bomb.

- Egyet értek. Még ellenállhatatlanabb lesz ezekben! – bólogatott JaeHyo.

- Mik ezek? –mutattam a ruhákra.

- A ruháid. Most már végre megszabadulhatsz azoktól a fölösleges ruhadaraboktól, amiket mindig is hordtál, és így már tényleg közénk fogsz tartozni. Hát nem remek? – néztek rám hatalmas szemekkel.

- De még is honnan tudtátok, hogy milyen és mekkora ruha kell nekem?

- Drága, nem véletlenül mértünk le aznap. Ráadásul mindegyik szoknya, hogy mindig láthassuk azokat a lábakat. – ölelte át a vállam JaeHyo.

- Kedvenckeeeee, a fiúk majd hozzák a ruhákat, addig mi menjünk, és nézzük meg az új otthonod! –szökkent mellém Kyung, majd Lillyvel együtt elugrándoztak, és igen, én kettőjük között voltam, szóval ugrándoztunk.

Nem is lett olyan rossz a sátram. A külseje valami mesés: a két kedvenc színem a piros és a fekete kombinációja. Egyik oldala csíkos, majd ez átmegy kockásba. A csík-kocka kombináció alap járaton borzalmas együtt, de így jól néz ki. És bár kör alakú a sátor, vannak benne rudak, amik tartják, és minden egyes ilyen rúdnál egy fehér lufi van. Ha van olyan, hogy valaki szerelmes legyen egy tárgyba, akkor ez most megtörtént. De ha a külsejétől ennyire odáig meg vissza voltam, a belsejéről szinte már nem is beszélek. Két külön dolog az egész. A belső részének minden fala barackszínű, amit annyira nagyon szeretek, hiszen engem ez nyugtat le, nem a zöld meg az ilyen hülye színek. A nappali valami fantasztikus: egy nagy asztal van a jobb oldalán, körülötte pedig két kanapé és kettő fotel. Mindegyik bordó színű, az asztal pedig üvegből van. A konyha is hatalmas, úgy van berendezve, mint a filmekben: egy polc és pult szerkezet van a falak mentén, benne mosogatógéppel, sütővel, sinte mindennel, középen pedig egy akkora asztal, hogy gyakorlatilag kétszer is ráfeküdhetnék, még maradna hely. Körülötte pedig székek. Mindegyik bútor fából készült és lakkozott. Sosem vágytam „álomkonyhára”, de most, hogy ez itt van, már értem hogy miről beszélt anya, mikor néztük a főzőműsorokat. A fürdőm pedig olyan, mint a királylányoknak: középen egy hatalmas kád, a szélén pedig különféle fürdősók, samponok és tusfürdők. Ezen kívül zuhanykabin is van, biztos, ami biztos. Egy mosdókagyló is van, de nem csak úgy simán a falhoz szerelve, neeem. Van hozzá egy hatalmas tükör, alatta pedig egy szekrény, ahova bármit bepakolhatok. Na de most beszéljünk a szobákról: 5 szoba van. Az egyik a haló, ami szintén olyan, mintha egy meséből varázsolták volna elő: középen, a fal mellett van egy hatalmas ágy, rajta szívecskés ágyneművel és egy csillagos lepedővel. Amit mondjuk eddig nem vettem észre, hogy a plüsseim ide kerültek, és az ágyon sorakoztak. Mivel már majdnem egy hete nem aludtam normális ágyban, oda futottam hozzá, beleugrottam, és boldogan nyugtáztam, hogy rugós, szóval nem elég az, hogy a világ legkényelmesebb ágya, de még ugrálni is lehet rajta. Ez az. Egy fehér szekrény is van, aminek van egy fő része, amely két ajtós és kinyitható, az ajtaján pedig egy egész alakos tükör található. A ruháim már mind a szekrényben vannak. Ebből a fő részből jön több kicsi: van, amelyik majdnem a plafont üti –ezt mondjuk, nem tudom, hogy fogom elérni, de majd megoldom-, de van olyan is, ami éppen, hogy eléri a derekamat. Egy nagy asztalom is van, aljában fiókokkal, rajta pedig már a lámpámmal és a laptopommal. Egy igen kényelmes görgős széket kaptam hozzá. Ezeken kívül persze van egy-két polcom is a könyveimnek, amit őszintén szólva sajnálok, merthogy a könyveim felét se látom itt. Na mindegy. A mellette lévő két szoba üres volt, az egyiket majd megcsinálom vendégszobának, a másikat pedig „mindenes szobának”. A ház másik oldalán két ajtó volt. Az elsőbe belépve azt hittem, dobok egy hátast. Az egész úgy lett megtervezve, mint egy könyvtár, csak mégis más. Az egész óriási polcokkal van körülvéve, amelyeken szépen sorakoznak a könyveim. A kör közepén pedig egy asztal és egy szék, mellette pedig egy kanapé. Ahogy végig mentem mini könyvtáramon olyan könyveket is találtam, amiket már olvastam, de nem voltak meg, vagy amiket még nem olvastam, de akartam, csak nem voltak meg. Hm, lehet még se olyan rossz hely ez a cirkusz.

A másik szoba elég nehezen akart nyílni, először azt hittem azért, mert húzom, és nem tolom, de miután azt is kipróbáltam és nem sikerült, feladtam. Legalább is csak akartam, mert Kyung meglengetett előttem egy kulcsot: arany volt és gyönyörű. Leginkább azokhoz a kulcsokhoz tudom hasonlítani, mint amilyenek a tündérmesékben vannak, és a titkos helyeket nyitják. Betettem a zárba, elfordítottam kétszer jobbra, belöktem az ajtót, és ha eddig nem hittem a varázslatban, most már biztos, hogy hiszek benne. Egy olyan gyakorló termet találtam benne, mint amilyenen Kwannal versenyeztünk. Mindennel fel volt szerelve: trambulinokkal, kicsitől elkezdve a nagyig, trapézok, háló és vezérlők. Kis koromban mindig azért szerettem próbákra járni, mert az edzőterem hatalmas volt, és úgy éreztem, amint belépek, magához húz, szorosan ölel és megvéd minden rossztól, ami csak bántani akar. Most pont ugyan ezt éreztem. Minden áron ki akartam próbálni, de Lilly nem engedte, mondván, itt a szomszédom, és meg akar ismerni.

A teremből kilépve, a kanapémon egy tejföl-szőke fejet pillantottam meg, az asztalomon pedig egy cserepes mimózát. Annyira szeretem azt a növényt, mert ha megütöd a levelit, akkor az behúzza azokat, hogy védekezzen. Egyszer a barátaim vettek ilyeneket, és egész nap ezekkel szórakoztunk. Vajon ki lehet ez a kedves ember? Annyira boldog voltam ebben a pillanatban: könyvtáram, edzőtermem, egy mimózám és egy kedves szomszédom is van. Ez biztos csak egy álom lehet.

- Szia szomszéd. Remélem sok jó élményben lesz részünk. Plusz, hogy most ilyen közel vagyunk egymáshoz, sokkal inkább eltudjuk mélyíteni a kapcsolatunkat, és ha próbálni van kedvem az én drága bábommal csak pár lépést kell tennem, és már is állhatunk neki a próbánknak.  – vigyorgott… Zico. És ha eddig azt hittem, hogy álmodok, most felkeltem. Bár minden körülöttem volt, amit felsoroltam, ő még mindig itt állt és gúnyos mosoly volt az arcán. Ismeritek azt az érzést, mikor az-az ember áll előtted, akit nem bírsz, de annyira boldog vagy, hogy még ez sem tudja elrontani a kedved? Hát, én most megéltem ezt az élményt, és olyat tettem, amit valószínűleg, az elkövetkezendő 100 évben soha többet. Zicohoz rohantam és szorosan átöleltem.

- Köszönöm a mimózát, nagyon szeretem, tiszta aranyos. Úúúú, hallod, olyan jó ez a ház, tiszta aranyos, és imádom, és még könyvtára is meg edzőterme is van. Megnézed? – pattogtam.

- Majd egy kicsit később. Most próbálnunk kell. –simogatta meg a fejem.

- Akkor tetszik, Kedvencke? –lépett mellénk Kyung, mire bólintottam. – Huh, akkor megnyugodtam. Lillyvel tök sokat dolgoztunk azon, hogy hogyan is nézzen ki, és neked mi tetszene. Most bearanyoztad a napomat. – mosolygott. Zico kissé furcsán nézett rá, de amint rám nézett, majd ismét a barátjára, elröhögte magát, és elterült a kanapémon.

- Ti ketten jól kijöttök, nem? –nézett ránk, miközben pofozgatta a mimózámat, aki arra behúzta magát.

- Igen, nagyon bírom a csajszit. Mintha, a soha nem létezett húgom lenne. – ölelt meg, mire visszaöleltem.

- Akkor jól van. –ütötte meg még egyszer a növényt.

- Naaa, ne bántsd Zetsut! – néztem rá mérgesen, majd mellé guggoltam és a kezére csaptam.

- Kit? –nézett rám furán.

- Zetsut. Így neveztem el. A Narutoban van egy szereplő, aki ilyen növényféleség, és…

- Jó mindegy. Én vagyok a hülye, amiért megkérdeztem. –röhögött. – Na, mikor akarod kezdeni a próbát?

- Milyen próbát? –néztem rá kérdőn.

- Végül is Kwannal tényleg csak ötvenszer mondtuk el neked, hogy amíg rendesen vissza nem rázódsz az akrobata szerepbe, addig az én segédem leszel, mint élő báb.

- És ezt mégis, hogy tervezed, Mr. Nagyokos?

- Könnyen. Csak gyere velem, és meglátod. De előtte öltözz át. Borzalmas, hogy hogyan lehet ilyen ruhákba járkálni.

- Ez a pizsamám.

- Pláne! – mondta, majd kiment a sátramból, mire én kidugtam rá a nyelvem. Kyung is elment, de Lilly nem.

- Én segítek neked kiválasztani a ruhádat. –mosolygott rám kedvesen. Az állványon lévő ruhákat kezdte el nézegetni, míg én a konyhába mentem és leellenőriztem a hűtőt. Hát, hogy P.O vásárolt be, az is biztos. Mindenféle undorító kaja volt benne –már ha lehet ezeket ételnek nevezni- csigától kezdve, osztrigáig minden. Nagyon aranyos, hogy így aggódik a választékos étrendem miatt, de inkább maradok a disznónál és a csirkénél, azoktól legalább nem hányom el magam. Majd valamit kezdek ezekkel is, vagy vissza szolgáltatom neki, vagy megfőzöm őket, és odaadom az éppen erre járó kutyáknak vagy hajléktalanoknak. – SunHi, gyere! Kiválasztottam a ruhád!

Kint, egy mosolygó Lilly és egy gyönyörű bordó ruha várt rám. Nem mondom azt hogy szeretem a szoknyákat, mert nadrágban még is csak kényelmesebb, de ez a ruha nagyon szép volt. Talán szaténból készült, de nem vagyok jó az ilyen dolgokban, szóval ebben nem vagyok biztos, csak abban, hogy a felső része, és az aljából egy darabka bordó volt, és ennek a résznek az alja fodros, a legalja úgy szint fodros volt, annyi különbséggel, hogy az fehér volt. 

Gondolkodás nélkül felvettem, de a legfurább az egészben az volt, hogy tökéletesen állt. Jó, ez így elég nagyképűen hangzik de tényleg. Sehol egy gyűrődés, egy szakadás, ahogy bő és szűk sem volt sehol. Eddig még nem volt dolgom ilyen ruhával, de tetszik, nagyon is. A cipő egy aranyos tutyi volt, melynek végéből két fehér szalag lógott, amit, amikor megkötöttünk, a térdemig ért, s tartotta lábamon az egészet. Szememmel a szokásos műveletet megcsináltam, hajamat kiengedtem, felvettem egy nyakláncot, és én már készen éreztem magam, de Lilly nem.

- Fekete, vagy vörös?

- Miért?

- Csak válaszolj!

- Hát, a feketét alapvetően jobban szeretem, mint a vöröst, mert az ugye mindenhez megy, de vannak dolgok, ahol a vörös a jobb, például rúzsoknál, vagy…

- Csak ennyit akartam hallani! – pattant elém, kezében egy rúzzsal, és kikente a számat. A tükörbe nézve láttam csak, hogy ajkaim tűz pirosak lettek. Majd megpróbálom nem lenyalni, mert ez az egy bajom van a rúzsokkal: ha nem figyelek oda, vagy letörlöm a kezemmel, mikor megtörlöm a számat, vagy lenyalogatom őket. – Most már mehetsz. Kizárt dolog lett volna az, hogy Zicoval rúzs nélkül találkozz.

- Miért is?

- Hát, tudod… izé… szereti, ha egy lánynak szépek az ajkai.

- Azt nem csak így lehet elérni.

- Tudom. De egyszer azt mondta, szereti megkóstolni a rúzsokat, és nem úgy, hogy ő keni fel magának, hanem… érted, megcsókol valamit. –mondta elpirulva.

- Chö. Ne úgy szeressen egy lányt, hogy ki van kenve, hanem smink nélkül is.

- De te is mindennap kihúzod a szemed.

- Ez igaz, de mást nem használok: alapozó, korrektor, meg az ilyen kenceficék, fúúúj. Hallani sem akarok róluk.

- Helyes. Én se szeretem őket. Egy lány, szerintem legalább is, úgy a szép, ha önmagát adja, mind kívülről, mind belülről.

- Na, ez is az egyik ok, amiért jóban vagyunk. –mosolyogtam rá, mire ő visszamosolygott.

A sátorból kilépve azon kezdtem gondolkozni, vajon hova is kéne mennem, hogy találkozzak Zicoval, de ugye „ott az Ördög, ahol emlegetik”, így miután ellépett a sátram bejáratától, átmentünk az övébe.

- És itt még is hol fogunk gyakorolni? – néztem körbe.

- Nem csak neked van gyakorló termed. –vette elő kulcscsomóját, majd a rengeteg ajtó közül kinyitott egyet, és bementünk. Olyan volt az egész, mintha egy báb előadóterembe mentem volna, nézőtér, és egy hatalmas színpad. A falakon több ajtó is volt, amik sorban nyíltak ki miután bementük, s lányok léptek ki rajtuk. Gyönyörű lányok, akiknek olyan fehér volt a bőrük, hogy azt hittem, ha hozzájuk érek, azonnal összetörnek, de nem. Nevetve beszélgettek, vagy éppen próbáltak. – Sokáig nézelődsz még, vagy ide is jössz?

- Megyek már, megyek már! Nem kell azonnal leharapni a fejem. Tudod, megfigyelő típus vagyok, szóval szeretem kiismerni a környezetem.

- Majd máskor, most inkább gyere ide. – felpattantam hozzá a színpadra, mire köteleket kezdett kötözni a kezeimhez, a lábaimhoz, a derekamhoz és a fejemhez. Miután végzett, egy kissé elpirult. – Jól áll ez a ruha. Meg a rúzs is.

- Hát, izé… köszönöm. –motyogtam, miközben én is elpirultam.

- Szívesen. –mondta halkan, majd észbe kapott. – Nah, lányok, gyerünk, álljunk neki próbálni!

Eleinte beállított engem leghátra, míg a lányok táncoltak, vagy éppen különböző dolgokban segítették őt. Ámulva néztem milyen ügyesek, és milyen könnyen mozognak a színpadon. De leginkább az tetszett nagyon, hogy bár egy lélek sem ült a nézőtéren, ők még is mindent komolyan vettek, és egy hibát sem vétettek. Én, aki most vagyok itt először, biztos nem leszek ilyen, de megteszek mindent, hogy tökéletes előadást nyújthassak én is.

- SunHi, gyere csak ide. –nézett rám Zico vigyorogva az utolsó dal után. Mit sem sejtve indultam el felé, majd egy hatalmas rántást éreztem, a lábam már nem volt alattam, én pedig a földön feküdtem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyetlen vagy, gyere, segítek.

Odajött hozzám, kinyújtotta a kezét, amit elfogadtam és felsegített. A lányok körülöttünk álltak két oldalt, fele-fele arányban. Minket néztek. Zicoval a színpad elejére mentünk és meghajoltunk. Na, ha csak ennyi dolgom lesz, akkor tökéletesen meg leszek mindennel elégedve.

- Na most drágám, ülj szépen az ölembe. –ült le egy székre.

- Hogy mit csináljak? Biztos, hogy nem! – fontam össze a karom. Egyszer csak annyit éreztem, hogy a lábaim mozognak, de én is és Zico felé tartok. Ő csak ült, kitárt karokkal és mosolygott. Elé értem, egy rántás a derekamon és máris az ölében voltam.

- Na ugye. Bármit meg tudsz csinálni, ha a mestered kéri, igaz? –már pont akartam válaszolni, mikor rájöttem, hogy nem bírom kinyitni a számat.

- Már, hogy ne tudnék, mester. Bármit, amit Ön kér. –feleltem. Vagyis, nem én, hanem valaki, az én hangommal. Mert, én a számat se mozdítottam az is biztos. Félve néztem Zicora, aki egy ördögi mosollyal ajándékozott, majd a nézőtérre nézett.

- Drágám, mond csak, ugye én vagyok a legjobb mester, akit ez idáig ismertél, és szerettél? –simogatta meg a hajam, mint ahogy az állatokat szokták simogatni. Kösz, ez kicsit sem megalázó, ááá, de hogy.

- Ez csak természetes, mester. – feleltem. Vagyis nem. Már fogalmam sincs. Az ember általában érzékeli azt, ha mozog a szája és beszél, ugye? Mert hogy én most az erős nyomáson kívül semmit nem éreztem, az is biztos. Rengeteg párbeszéd lezajlott, mire leesett: Zico báb mester, és a kedvencei az élő bábok, és én vagyok a segéde, vagyis a bábja. Jippi. És a hang, amire azt hittem, hogy a sajátom, az nem a sajátom, hanem Zicoé, csak eltorzította. Az én szám nem mozog, de az övé sem. Hasbeszélő, hát persze. Még valami felfedezés? Mondjuk, arra már rég rájöttem, hogy ezeket a kötelek irányítják minden mozdulatom, de Zico ujjain vagy bármi más testrészén nem láttam egyet sem, a lányok sem mozdulnak oldalt, a zsinóroknak pedig akárhányszor keresem, sosem találom a végét. Nem az a legátlátszóbb, láthatatlan zsinór, szóval ha nagyon odafigyelek, látom, hogy mennek valahova, de nincs sehol egy deszka, vagy rúd, ahova fel lehetne őket kötözni. Jó darabig folytatta a különböző beszélgetéseket, gyakorlatilag saját magával, majd egyszer csak felállt, megpörgetett, a zsinórok összegabalyodtak, meghajoltunk, ám mikor fel akartam egyenesedni, nem sikerült. –És akkor, érjen véget a varázs!

Mihelyst kimondta ezt a mondatot, éreztem, hogy a zsinórok elszakadnak, a szorító erős a számból eltűnik, én pedig, mint egy bábu, akit megunt a kisgyerek, a földre estem.

- Szép munka volt lányok, most már mehettek! – nézet Zico a lányokra, miközben én próbáltam magam összekaparni a földről. Mindegyikük, amelyik ajtón jött, ott is ment ki, közben pedig végig köszöntek el Zicotól, hozzám egy árva szót sem szóltak. Felvágósak. 

- Nem segítenél? –néztem fel a fiúra, aki csak röhögött a szerencsétlenségemen, mivel belegabalyodtam én is az összegabalyodott zsinórba.

- Nem. Jó nézni, ahogy szenvedsz.

- Ajj már. – pár perc szerencsétlenkedés után találtam egy szálat, amit ha levágok, az egész leesik rólam. Tény, hogy egy kis segítség kellett hozzá, de sikerült. Hah, ezt nektek varázslatos zsinórok.

- Mondtam már, hogy jól néz ki a szád?

- Parancsolsz? –néztem rá meglepetten.

- Jó a színe a rúzsodnak.

- Igen, mondtad már, én pedig meg is köszöntem.

- És, mond csak, meg is kóstolhatom? – hajolt közelebb hozzám.

- Ööö… izé, mennem kell! –ugrottam le a színpadról majd rohantam az ajtó felé.

- Hát te semmiből sem tanulsz? – nézett rám kérdőn a saját kanapéján fekve. – Nem tudsz előlünk elmenekülni.

- De hogy nem! Csak figyeld meg! Úgy el fogok bújni, hogy sosem fogtok megtalálni!

- És, ha nem is akarunk majd megtalálni? –kérdezte, mire bennem egy másodpercnyi kétségbeesés átfutott. Mi van, ha tényleg elmennék, és nem keresnének? Na, ez biztos nem történik meg, nem ezért szenvedtek annyit, hogy bekerüljek.

- Hát, nem mindenki olyan, mint te. Ha te nem keresnél, Kyung vagy Lilly biztos keresne. Sőt! JaeHyo, szinte biztos vagyok benne, hogy akár az FBI-t is felhívná, hogy hova tűntem.

- Elég biztos vagy a dolgodban, mit ne mondjak. De, legyen. Te bújj el, de úgy, hogy ne találjunk meg. De ha az egyikünk is észre vesz, vesztettél. Te láthatsz minket, de mi téged nem, különben vesztettél. Érted?

- Tudod, ismerem én is a bújócska nevű játékot. Sokszor játszottam már.

- Tudom. „Jaj, drága naplóm, valahányszor bújócskázunk, Yung oppa mindig megtalál, és azt mondja, egy olyan lányt, mint én, lehetetlen elveszteni. Hát nem édeeees?”.

- Abba hagynád végre, hogy a naplómból idézgetsz?  - förmedtem rá.

- Legyen ez az alku. Ha nyersz, visszaadom az összes naplódat, viszont, ha vesztesz, akkor mind a hetünket „oppa”-nak kell szólítanod.

- A fogadás úgy nem ér, ha nincs itt minden tag. – húztam ki magam.

- Édes, ki mondta, hogy nem vagyunk itt? –suttogta valaki a nyakamba, mire egy hatalmasat ugrottam. Hátra fordulva U-kwonnal találtam magam szembe, aki e miatt a kis ugrásom miatt már sírt a nevetéstől. A többiek is itt voltak és otthonosan járkáltak a sátorban.

- Jó. De, ha nyerek, akkor a nyereményem csak hozzád szól, és a többieknek nem. Én ezt így igazságtalannak tartom.

- Legyen. Fiúk, mindenki mondjon valamit, hogy ha SunHi nyer, akkor mit kap tőletek? –nézett körbe Zico.

- Én egy napig az inasa leszek. Vagy a szolgája, amelyiket akarja. – rántott vállat Taeil.

- Egy napig n-n-normális ruhákba fogok járni. – mondta ki nehezen az ítéletét B-bomb.

- Én pedig egy napig n-n-n-normális kaját fogok enni. –remegett P.O.

- Ha már mindenki egy napig választ valamit, akkor én is. Egy napig nem fogok semmi szépet felvenni. Vagy is, inkább úgy fogalmazok: beöltözök egy lepukkant valakinek, majdnem, mint egy hajléktalan, és bekenem magam hallal. – mondta JaeHyo.

- Hát izé… én… nem is tudom. Meg van! Egy napig nem beszélek veled, Kedvencke. Na jó, azt nem bírom ki. Akkor egy napig gonosz leszek hozzád, és nem hívlak majd Kedvenckének! – ajánlotta Kyung.

- Én csak azért sem egy napig fogom csinálni. Egy hétig, mondjuk… hm… nem fogok semmiféle játékot játszani, még a legapróbbat sem. – mondta U-kwon.

- Jó, ebbe így bele tudok egyezni. – bólintottam. – Mi lesz a keret? A cirkusz, vagy a város?

- A cirkusz az unalmas lenne. Úgy ismerjük, mint a tenyerünket, öt perc se kéne, és már is elvesztenéd. A város lesz a játszóterünk. –mondta U-kwon.

- De ez meg nektek nem jó. Itt nőttem fel, úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyerem. Bár, ez csak az előnyömre lehet.

- Ó, azt te csak hiszed, drága. Négy év alatt ez a város annyit változott, hogy még a végén belesétálsz majd a saját csapdádba. –kacsintott U-kwon, majd mindegyikük elém jött, hogy kezet fogjanak velem. Beleköptem a tenyerembe és én is feléjük nyújtottam azt, mire ők furcsán néztek.

- Mi van? Ici-pici korom óta így állapodok meg mindenkivel, na, ne legyetek nyuszik, főleg te ne P.O, aki bogarakat eszik.

- Azok nem bogarak. Áh, mindegy. –mondta, majd sorban beleköptek a saját tenyerükbe, és kezet fogtunk. Miután Zicoval is végeztem, aki a sor végén állt, a többiek egyszer csak eltűntek.

- Azt hiszem, vicces lesz hallani, ahogy majd azt mondod „Zico Oppa”.

- Nekem meg vicces lesz nézni a szenvedéseteket. Minden zugát ismerem a városnak.

- Azt majd meglátjuk. –tűnt el ő is. Ami azért is vicces, mert ez a saját otthona. Na mindegy is. Kijöttem onnét, majd nagy levegőt véve eldöntöttem, hogy igen is nyerni fogok.

- Majd meglátjátok fiúk. Olyan szégyenben lesz részetek, amilyenben még soha! –mondtam, majd átmentem a saját sátramba, és elkezdtem kieszelni az útitervemet holnapra.