- Milyen kis édesen alszik, egyem a szívét!
- Hát, szerintem más sokkal finomabb, mint egy emberi szív.
- Höhööö, édesség. Akkor most kifosztom a vagyonából.
- Ruhák! Na, most vizsgáljuk meg, milyen cuccokat is hord!
- Ez nem is rossz ötlet, én megnézem azt a fiókot! Höhööö, fehérneműk,
főnyeremény.
- Kis kori képek! Milyen kis aranyos azon a pacin.
- Átlagos lányszoba… úúú, itt a naplója, ezt meg kell
néznem, had szívathassam majd.
- Fiúk, fiúk nézzétek! Ott a plüss meg a zsiráf tegnapról.
De kis aranyos.
- Hmmm. Szóval ennyire tetszik neked az a fiú? Erre mindjárt
megkapjuk a választ. – hallottam a párbeszédeket. Fogalmam sem volt róla, hogy
most álmodok-e, vagy tényleg van itt valaki a szobámba. Mindenre fényderült,
mikor valaki ajkait éreztem a sajátomon. Szájának édes íze volt, ajkai puhák
voltak. Az első csókom. Hihetetlenül jó. Várjunk csak… Az ELSŐ csókom!! Még is
ki az Isten lehet az? Szemeim ebben a pillanatban kipattantak, én pedig az
ágyból pattantam ki, és az ágy előtt guggoló Zicora meredtem.
- Ez még is mi volt?
- Jó reggelt puszi. –rántotta meg a vállát.
- Én is kapok egyet? –jött oda hozzám JaeHyo.
- Tedd magad tartalékra. Még is mit kerestek a szobámban?
Kyung, tedd le a plüsseim, Taeil ne edd meg a csokijaim! P.O ne nézegesd azokat
a rohadt bogarakat, B-bomb, hagyd békén a ruháim. U-kwon, tedd le a képeket,
össze fogod törni őket. És a kettő legrosszabb: JaeHyo, ha nem teszed le a
melltartóimat, esküszöm, eltöröm a kezed, és elcsúfítom a helyes arcod. Van rá,
három másodpercet.
- Ugyan már, csak megvizsgáltam, hogy milyeneket kell majd
vennünk B-bombbal, amint nálunk leszel. –dobta az ágyamra az említett darabot.
- Zico.
- Parancsolj.
- Egy, cipővel ne feküdj az ágyamon, és tedd le Narutot.
- Miért? Tiszta aranyos. –mutatta felém közben, pedig kis
kutya szemekkel nézett rám. –Ahogy én is.
- Jó, mindegy. De, még is hogy jössz ahhoz, hogy
bepofátlankodsz hajnalok-hajnalán más emberek házába, bemersz jönni egy lány
szobájába engedély nélkül, és a legrosszabb: az engedélye, a tudta és a szabad
akarata nélkül csókolod meg őt?!?!
- Nos, anyukád engedett be minket, délelőtt 11 van, ez csak
egy szoba, és amúgy se tudsz mutatni semmi újat.
- És a csók?
- Hát, én nem úgy éreztem, hogy akkor, abban a pillanatban
annyira nagyon bántott volna a dolog. – pattant fel az ágyamról rögtön velem
szembe, a plüssel a kezében és játszani kezdett vele.
- Ez most lényegtelen, mert…
- Nem lényegtelen, mert te is élvezted. –kacsintott rám. –
Hacsak, ezt a csókocskát, nem a cica fiúnak tartogattad.
- Yung a neve, és nem tartogattam semmit, senkinek.
- Akkor akár egymásnak is eshetnénk nem? A fiúk biztos
örülnének neki.
- Még egy ilyen, és nem csak a házamból, de az egész
világegyetemből röpülsz.
- Valaki bal lábbal kelt ma fel. –mondta, majd visszafeküdt
az ágyamra.
- Mit kerestek itt? –fontam össze a karom magam előtt.
- Aranyat. –válaszolta Taeil épp a kedvenc csokimat
majszolva.
- Haha, nagyon vicces. Komolyan, mit akartok?
- Mivel megszegted az alku első részét, jöttünk, hogy
elvigyünk a második rész teljesítéséhez, ami miatt már jó előre sajnállak. –
ismertette velem a tényeket U-kwon.
- Anyának is elmondtátok ezeket?
- Igen. Annyira örült neki, hogy a kislánya végre itt marad,
nem lesz szerte-szét a világban, a közelben lesz, és még az álma is valóra
válhat. – utánozta anyát B-bomb.
- Milyen álmom?
- Hogy megtalálod „Őt”. –felelték kórusban.
- Mintha kissé szarkasztikusak lennétek ma.
- Á, mással kedvesek vagyunk. Csak te vagy ilyen kivételes
személy. – mondta Zico.
- Jó, de ha most szépen megkérlek titeket, ki mennétek?
- De most nem is csináltunk semmit! –nézett fel Kyung a
plüss kör közepéből.
- Valóban nem, de attól én még át szeretnék öltözni.
- Parancsolj. Nem akadályozunk meg benne. – szólt P.O U-kwon
mellől.
- De akkor forduljatok el, és veletek szemben fogok öltözni,
hogy még véletlenül se tudjatok leskelődni. –húztam ki magam a bölcs döntésem
gondolatától.
Senki nem felelt semmit, csak tette a dolgát. Mind egy.
Megfogtam az ágyon lévő melltartó, elővettem egy bugyit, egy fekete csőnadrágot
illetve a „Say it out loud!” pólómat. Öltözködni kezdtem, már majdnem minden
rajtam volt, mikor a drága pántom cserbenhagyott, és ki jött a helyéről.
Sóhajtottam egy hatalmasat, mert akkor most kezdhetem előröl: levenni,
megfordítani, visszaakasztani, visszafordítani, és újra felvenni. De nehéz egy
lány élete. De még nehezebb akkor, ha 7 fiú van a szobádban, és kezdik megunni
a tevékenységüket, akkor csináljuk gyorsan és… valaki hozzáért a vállamhoz,
lehúzta a pántot, majd a helyére tette.
- Általában levenni szeretem, de most az egyszer kivételt
élvezel, kis lány. –suttogta a fülembe Zico, majd megpuszilta a hátam. A lehető
legközelebb lévő tárgyat (egy könyvemet) megfogtam és hozzávágtam. Inkább nem
mondtam semmit csak felvettem a pólóm, beviharoztam a fürdőbe, kihúztam a
szemem, tettem fel egy kis szempillaspirált, majd mire visszaértem, senki nem
volt a szobámban. Esküszöm, meg fogom tőlük kérdezni, hogy még is hogy az
életbe csinálják ezt, és tanítsák meg nekem is.
Mikor leértem anyát, a fiúkat és az igazgatót a kanapén
találtam, ahogy teáznak, sütiznek és… és fényképalbumokat nézegetnek. Rólam.
Komolyan, lesz még ennél jobb nap az életemben? Nem hinném. Mondjuk, annyira
szerencsém volt, hogy pont azokat a képeket nézték, amiken viszonylag tűrhető
vagyok. Na, nem mintha cikinek tartanám a kislány énemet, sőt, tökre bírom a
kis csajt, de vannak cikis képeim. Nagyon cikisek.
- Úúúú, ezt megtarthatom? – vett ki Zico az albumból egy
képet. Ahha, pont azt, ahol alig volt fogam, mert éppen sorban estek ki, és
köbö felül volt hatalmas hézagokkal 3, meg alul ugyancsak hézagokkal 4 fogam.
Mint egy kis troll, de imádom az akkori énem. Jah és azt hozzá kell tenni, hogy
éppen vicsorítok, vagy kiabálok, már nem emlékszek pontosan.
- Jaaaj, ez egy vicces nap volt. –nézegette a képet anya. Ez
az, akkor tuti nem fogja odaadni neki. – Tedd csak el nyugodtan, nekem még van sok
ilyenem.
- Köszönöm szépen. –vidult fel, majd a belső kabát zsebébe
el is tette a képet. – Ha rossz kedvem van, vagy ha unatkozok, akkor előveszem
és már is jobban fogom magam érezni.
- Ez nagyon aranyos és előnyös kép. –mutatott fel egy képet
az igazgató. Talán 6-7 éves lehettem mikor készült. A városban egy
vándorcirkusz járt, én pedig odáig meg vissza voltam a bohócokért. A helyszínen
odafutottam hozzájuk, megkérdeztem tőlük, megölelhetem-e mindjüket, mire azt
mondták persze. Végül engem is kifestettek, maguk közé fogadtak és én lettem a
tanoncuk. Mellettem, van még egy barna hajú kisfiú hatalmas mosollyal és
hiányzó fogakkal. Aznap nagyon sokat játszottam vele, és anyukáink is jól ki
jöttek egymással, apukáinkról nem is beszélve. Anya és az igazgató sejtelmesen
összenéztek, majd mosolyogtak. Háááát oké. – Köszönjük a vendéglátást, Yoo, de
most mennünk kell.
- Jaj, gyertek majd máskor is. Aztán néha küldjétek haza
majd a lányt, hogy meséljen milyen is az élet a cirkusznál.
- Anya, ugye tudod, hogy még nem vagyok a tagja?
- Pontosan. Még. De pár óra múlva már az leszel. És ne félj
semmitől, a fiúk és Kwan majd vigyáznak rád. –mosolygott.
- Ki az a Kwan?
- Tényleg, én még be sem mutatkoztam. Kwan vagyok, SunHi.
–hajolt meg előttem az igazgató.
- Jó, jó mindegy, csak menjünk már. – sürgettem őket. Az
ajtóban adtam egy óriási ölelést anyunak, beszálltam a limuzinba (!!) és már
mentünk is a cirkusz felé. Annyira furcsa volt, hogy nem bámultak meg minket az
emberek, csak a turisták. külföldön ez szinte mindennapos dolog volt, úgy hogy azt megszoktam, de itt látni ilyet, és még ülni is benne, na az más volt. Emlékszem, eleinte mindig megbámultam őket, aztán teljesen hozzá szoktam a dologhoz. Teljesen más a gondolkodás az
egész világban. Vagy, ne túlozzunk ennyire, egész Dél-Koreában. Annyira furcsa,
hogy itt más, ahogy gondolkodnak, és más például Busanban. Ezért
szeretném majd egyszer jobban bejárni a világ össze országát, hogy megtudjam a
határait egyes dolgoknak, vagy éppen a kezdetüket.
A helyszínhez érve Lilly várt minket a kapunál. Mikor
kiszálltam a kocsiból ő egyből hozzám futott majd ölelgetni kezdett és
elrángatott a sátra felé azzal a címmel, hogy „a legjobb barátnőknek közösen
kell felkészülniük a showra, és senki nem zavarhatja meg őket!”. Lilly sátra
nagyon barátságos, de egyben furcsa is. Az egyik fele lila, a másik pedig
piros, pont, mint amilyen a haja volt a múltkori előadáson. Az egyik fele
vidám, élettel teli, míg a másik inkább komoly és tiszteletet parancsoló.
- Várj itt egy pillanatot, mindjárt hozok valamit inni.
–mondta és eltűnt az egyik függöny mögött. Pár pillanat múlva visszajött, de a
haja már piros volt. – Nagyon örvendek a találkozásnak Kim SunHi. Már sokat
hallottam rólad.
- Miről beszélsz? Hiszen, mi már találkoztunk, nem is
egyszer.
- Hát, velem gyakorlatilag még nem. Én Silvie vagyok, Lilly
másik oldala. Mikor az én lényem van elől, akkor a piros oldalt használja,
mikor a másik, akkor a lilát, mint általában. Én leginkább akkor jövök elő, ha
nagyon fél valamit megtenni, de meg akarja csinálni, hogy elismerhessék őt az
emberek, ami régen még nem adatott meg neki. Mint a múltkori tüzes előadásnál
is. Nagyon félt. Félt, hogy felgyújt valakit vagy valamit, ezért előjöttem én,
megcsináltam, majd a végén eltűntem és újra Lilly állt ott. Nem mondom, hogy
ezt tudatosan csinálja, de van, hogy igen, és van, hogy tudatosan próbálja
elnyomni. Amíg te a közelében leszel, valószínűleg megpróbál majd elnyomni,
ezért is szerettem volna bemutatkozni. Mikor megláttalak annál a hét idiótánál,
már akkor tudtam, hogy van benned valami különleges. Aztán Lillyvel is kedves
voltál, és nem kiabáltál vele, meg semmi. Tudom, eddig nem igen volt rá
alkalmad, hogy megismerd, de később lesz, és kérlek, légy vele türelmes, nagyon
fontos nekem és mindenki másnak is. Ó, le is főtt a tea a kis beszélgetésünk
közben. Kérlek, ments meg minket, SunHi. –ölelt meg, és már el is tűnt. Oké, ez
kissé furcsa volt, bár érthető. Mondjuk, az még furcsább, hogy erre a
furcsaságra azt mondom, hogy érthető. Na, ezt is jól megmondtad SunHi. Mindegy,
nem érdekes. Aranyos lány ez a Lilly és Silvie sem olyan gonosz, mint elsőre
gondolná az ember. Csak nem lesz semmi gond ebből az egész két lélek egy testben
dologból. – Ééééés, kész is a tea. Úúú, most látom csak, tiszta jó pólód van.
- Köszönöm szépen. –mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a
teába.
- És akkor most beszélgessünk. –ült törökülésbe és
beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy Kwan talált rá, egy égő mezőn, ahol nem
volt senki, csak ő, mert mindenki más félt tőle. Kwan nem félt tőle, sőt, még
beszélt is hozzá. Ekkor megígérte neki, hogy élete végéig mellette lesz és
támogatja majd őt. Úgy kezeli őt, mintha a lánya lenne, mindent megpróbál neki
megadni. Persze vannak más lányok is a társulatnál, de vele különösen kedves.
Ezután bocsánatot kért, amiért a múltkor megzavart engem és a barátomat, mire
mondtam, hogy ő nem a barátom. Erre nagyon helyeselt, és csak annyit mondott
„Nagyon helyes, különben Zico nagyon dühös lenne”. Miért hozza fel mindig,
mindenki azt a majmot? Mivel nálam volt a fényképezőm, akit akár hívhatnánk
akár életem szerelmének is, csináltunk pár fényképet. Lett néhány, ahol csak
simán mosolygunk, de van olyan is, ahol a kezeinkből kirakjuk, hogy „LOVE”,
vagy éppen egy szívet formálunk az ujjainkból. Érdekes alakzatok lettek, az is
biztos. Ezután csupa-csupa értelmetlen fénykép, amin évek múltán rengeteget
fogunk nevetni. Lett olyan, ahol felpuffasztjuk az arcunkat, vagy éppen
beszívjuk két oldalt, halat utánzunk, vagy éppen böködjük a másik arcát. Régóta
nem voltak különösebben barátaim, ezért nagyon örültem annak, hogy vele ilyen
könnyen egy hullámhosszra kerültünk. – És akkor most vedd ezt fel!
A ruhában, amit adott
nekem, kissé kényelmetlenül éreztem magam, ugyanis mindössze egy cicanadrágból
és egy bő pólóból állt. Ezek alá, vagy is inkább közé mindig veszek minimum egy
rövidnadrágot, de azt mondta, arra nem lesz szükségem, csak akadályozna a
mozgásban. Azt hiszem, már nem csak félek, hanem rettegek. Mikor kiléptünk a
sátrából, láttam, hogy konkrétan mindenirányból mennek valahova a társulat
tagjai. Egy sátor felé, ami ha nem volt akkora, mint a Titanic, akkor esküszöm,
megeszek egyet P.O bogarai közül. A sátorba lépve láttam, hogy ez nem csak
kívülről nagy, hanem belülről is. A trapézok leengedve, a trambulinok
felállítva. Rossz érzésem van.
Minden fény lekapcsolódott, engem valaki belökött a
színpadra, majd újra lett fény. Az összes tag elfoglalt egy-egy helyet a
nézőtérről és idegesen várták, mit fogok nekik nyújtani. Értetlenül néztem
körbe,hogy most még is mit kéne csinálnom, talán ugra-bugrálnom, vagy micsoda?
A legelső sorban Kyung gyakorlatilag az összes fiú helyett izgult, akik halál
nyugodtan ültek a helyükön.
- Gyere fel. –szólalt meg egy hang a fejem fölött. –Gyere
fel SunHi, itt lesz a párbaj.
- Olyan magasra? –néztem az igazgatóra, aki az egyik
trapézon állt.
- Igen, ilyen magasra.
Elfutottam az egyik állványhoz, amire rá volt kötve az egyik
trapéz. Gyorsan felmásztam rá, és próbáltam nem lenézni, nehogy összeessek. Na
nem a magasságtól, hanem az idegességtől.
- Azért tőled legalább azt vártam volna, hogy trambulin
nélkül ugrasz fel idáig.
- Ugyan már, az nekem biztos nem menne. –hazudtam.
- Mondom a feladatot. Kötözd ki a trapézt, és fogd meg. Jó
erősen. Megvan?
- Igen. –bólintottam. És ekkor eltűnt alólam a talaj. Hogy
pontosítsak, kihúzták alólam. A biztonságot nyújtó emelvényt elhúzták és most
csak hintáztam hátra-hátra. Kwan is elugrott onnan, megfordult a sajátja körül,
így fejjel lefelé volt, s a térdeivel tartotta magát fent.
- É most ugorj! –nyújtotta ki felém a kezét.
- Magának teljese elment az esze? Mi van, ha leesek, még
háló sincs alattam!
- Ne izgulj, én tudom, hogy képes vagy rá!
- De hát nem is ismer!
- Hidd el, jobban ismerlek, mint bárki más.
- Azt kötve hiszem.
- Ne ezen legyél fenn akadva, csak ugorj. Én majd vigyázok
rád. Ha leesnél, ami ne fog megtörténni, én gyorsabban esek majd, hogy ne törd
össze magad. –amint ezt kimondta, egy kép ugrott be, amikor apával gyakoroltuk
a trapézon való ugrást. Nagyon kicsi voltam még, hihetetlenül remegett az egész
testem, a sírás szélén álltam. Csak lógtam a levegőben, apa pedig velem szemben
Ugyanezeket a szavakat használta ő is. Bíztam benne. Elengedtem a trapézt, csak
akkor még nem tudtam, hogy rosszkor, így zuhanni kezdtem. Bár akkor volt
alattunk háló, apa mégis ugrott, így mikor leértünk az ő ölelő és védelmező
karjaiban találtam magam. És betartotta. Ha apa is betartotta, Kwan is befogja.
Elengedtem a rudat, megfordultam a levegőben egyszer, majd a következő
pillanatban repültem is vissza, mert Kwan elkapott, ám azonnal visszadobott a
levegőbe, hogy folytathassam. A saját rudamra érkeztem állásban. Mosolyogtam.
Mint mikor kicsi voltam, és először sikerült megcsinálnom ezt az alapvető
mutatványt. Boldog voltam. Most is az vagyok. Hihetetlenül felbátorodtam, így
lejjebb csúsztam a trapézon, így ismét a kezemmel tarthattam magam. Nagy
lendületet vettem, párszor megpördültem a tengelyem körül, mint ahogy a nyárson
szokták sütni a disznókat –jó ez elég hülye példa volt, de csak ehhez tudtam
most magam hasonlítani-, majd elengedtem, és mint egy dobó csillag pörögtem a
levegőben, majd egy kezet éreztem a sajátomon, és megláttam Kwan mosolygó
arcát. Így folytattuk fogalmam, sincs mennyi időn keresztül, míg egyszer
rosszul időzítettem, kicsúszott alólam a lábam, és zuhanni kezdtem. Fel voltam
készülve az esésre, ám e helyett elkapott valaki, így nem egyedül estem, hanem
Kwannal együtt. Egy trambulinra érkeztünk, majd a földre, pont, mint a tegnapi
előadásban.
- Ügyes voltál kis lány, de vesztettél. – mosolygott rám,
majd összeborzolta a hajam. – Drága társaim, fogadjátok hatalmas szeretettel az
új tagunkat, vagy is, hogy pontosítsak, az új trapéz mesterünket, Kim SunHit! –
Hatalmas tapsvihart kaptam, ami remek érzéssel töltött el, csak úgy, mint
régen. Integetve köszöntem meg mindenkinek a tapsot, ám a következő pillanatban
egy felém közelítő Kyungot és Lillyt láttam, akik abban a pillanatban, amint
elém értek, rám ugrottak. Mindenki gratulált nekem, egy embert kivéve. Ő a
kezét nyújtotta, amit elfogadtam. Fel majd végül magához húzott és megcsókolt,
mire mindenki „húúúú”-zni kezdett.
- Zico… - néztem rá mérgesen.
- Jó éjt puszi? –nézett rám félénken. Nem igazán hatott meg
semmilyen próbálkozása, kergetni kezdtem. Az egész sátrat végig futottuk, mire
utolértem, és egy hatalmasat vágtam a tarkójára.
- Jó, akkor most pakolhatsz ide egyedül. Ez holnapra tuti
piros lesz. – fájlalta tarkóját.
- Legközelebb majd nem csókolsz meg random lányokat.
- Ha jól tudom, te nem random lány vagy. Hanem a következő
bábum. –ölelt át.
- Hogy mid? –néztem rá nagy szemekkel.
- Oh, nem említettem volna? Zico bábmester, és a kedvencei
az elő bábok. Amíg nem rázódsz bele az itteni életbe, addig az ő segédje
leszel. – közölte velem Kwan. És aznap ő volt a másik ember, aki menekülhetett
előlem. Annyi különbséggel, hogy mikor őt értem utol, csak egy aprót vágtam a
fejére.
Ugyan az a csapat,
ami reggel jött értem, vitt is haza, hogy összepakolhassak. Anya mikor
meglátott, sírni kezdett örömében. Odaadta a sporttáskát és a bőröndöt, de a
fiúk közölték, hogy a sporttáska elég lesz. Fent a szobámba Kyung a plüsseim és
a könyveim elé ültetett, hogy válogassak, melyikeket akarom vinni. Plüssből
csak Naruto és a Beatles maci kellett, könyvből pedig hosszas tanakodás után a
polcomról egy egész sort felkaptam mondván „úgy is visszajövök majd még néhányért”.
Mondjuk azt nem értettem, hogy miért csak a sporttáskát kérték, de ők jobban
tudják, hogy mi kell, meg mi nem. JaeHyo rám parancsolt, hogy tegyem be a
könyveket és a plüssöket a táska aljára, a többit intézik ők. Minden fiú
beledobált valamit. Zico, Kyung és U-kwon néhány pólót, Bo-bomb, P.O
nadrágokat, Taeil édességet JaeHyo pedig az egész fióknyi fehérneműt. Érdekes a
pakolási módszerük az is biztos. Összecipzárazták, Zico felkapta és már ment is
le vele. Én érzékeny búcsút vettem a szobámtól, és már mentem is elköszönni
anyától. Búcsúnk ugyan olyan volt, mint négy éve: hosszú, fájdalmas,
szeretettel teli, végül pedig vicces. Ő a kezembe nyomta a maradék albumokat,
amiket nem néztek át a fiúkkal, mondván, egy unalmas éjszaka, vagy nap
nézegessük meg őket.
A cirkusz hangulata ismét teljesen más volt. Este volt, de
az egész kihalt és üres volt. Egy lélek nem járt arra. Bementünk a „fősátorba”,
ahol pezsgősüvegek durranásai majd poharak koccanása fogadott minket. Mindenki
ünnepelt. És kit? Engem. Hogy én is közéjük kerültem. Őszintén szólva, néha
bármennyire is idegesítők és furcsák, még is csak bírom őket, jó fejek, és
olyan ez az egész társaság, mint egy nagycsalád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése